Népsport: Hacsek és Sajó a százméteres úszónőről és más furcsaságokról

„Sajó: Hát mit szól, Hacsek a holland úszónőkhöz?

Hacsek: Azok kik?

Sajó: Nem hallott róluk? Hollandiában vannak a legjobb úszónők a világon. És most mind Pestre jöttek.

Hacsek: Hollandiában nincs uszoda?

Sajó: Miért ne lenne?

Hacsek: Akkor miért jöttek ilyen messze fürödni?

Sajó: Először is ezek nem fürödtek.

Hacsek: Meggondolták magukat?

Sajó: Dehogy gondolták meg! Azért, mert valaki bemegy a vízbe, még nem kell fürödni!

Hacsek: Hát mit csinálnak a vízben? Bicikliznek?

Sajó: Mondja, maga még tényleg nem olvasott ezekről? Köztük volt a világ legjobb százméteres úszónője.

Hacsek: Százméteres úszónő? Nagy Isten! Az akkora lehet, mint a Gellérthegy! Szerintem maga hazudik.

Sajó: De Hacsek! Nem száz méter magas. Száz métert úszik.

Hacsek: És az olyan nagy dolog? Mennyi lehet száz méter körülbelül?

Sajó: Mint a Király utcától az Andrássy útig.

Hacsek: Hogy lehet a Király utcától az Andrássy útig úszni? Hol van ott víz?

Sajó: Az uszodában úszik!

Hacsek: Hol van uszoda a Király utca és az Andrássy út között? Tegnap jártam arra, még egy tócsa sincs.”

A százméteres úszónő  című kabaréjelenet Vadnay László (1904–1967) író, humorista tálalásában jelent meg a  Hacsek és Sajó a sportról és a színházról  című kötet lapjain. Az 1935-ben kiadott füzet belső borítóján közölt szigorú figyelmeztetés ( „E könyvben megjelent tréfák előadási joga a Reggeli Ujságé”) jelezték, elmúltak már a mostoha idők, amikor a szerzőnek kilincselnie kellett darabjaival. Az Andrássy úti Színház 1928-ban még meggondolatlanul elküldte a párbeszédes produkció ötletével előálló írót, a Terézkörúti Színpad igazgatója azonban fenntartásai ellenére befogadta. Az 1929-es eredetlegendát maga Vadnay idézte fel később: „Genfben nem tudom, hányszor ült össze a békekonferencia. Gondoltam, írni kellene erről egy kis tréfát, ahogy két pesti polgár elképzeli a békecsinálást. A téma megvolt, most már csak két pesti hangzású név kellett. Felütöttem a telefonkönyvet, behunyt szemmel ráböktem ceruzámat, és ahol eltaláltam, ott állt Hacsek. Aztán megint böktem, ez volt a Sajó. Így születtek.” Aztán az évek során a Herczeg Jenő és Komlós Vilmos színészpáros alakításában megismert két képzelt figura a fővárosi kabarék legnagyobb slágere lett, volt olyan szilveszteri éjszaka, amely során a pendliző duó tizennyolc helyszínen szórakoztatta Hacsekként és Sajóként a közönséget. Például az alábbi műsorral...

„Hacsek: Meséljen, hol volt vasárnap? Vártam a kávéházban.

Sajó: Vettem hat pengőért egy jegyet, és megnéztem a magyar–olasz futballmeccset.

Hacsek: Nézze, én nem azért mondom, de essek le a székről, ha egy szavát is értem.

Sajó: Jóságos Isten! Maga még nem hallott a futballról?

Hacsek: A fiam néha szokta mondani, hogy a Tacs rúgott egy Takács kettőt.

Sajó: Ló! A Takács kettő az egy futballista.

Hacsek: Az a neve, hogy Takács kettő?

Sajó: Hát persze.

Hacsek: Ahogy maga Sajó, úgy ő Takács?

Sajó: Igen.

Hacsek: És ahogy maga Lajos, úgy ő Kettő?

Sajó: No várjon, maga szerencsétlen, majd most elmagyarázom, hogy miből áll egy ilyen futballmeccs.”

És akkor Sajó belefogott a sportág ismertetésébe, Hacsek folyamatos értetlenkedésétől kísérve, hiszen mi érdekes lehet abban, hogy huszonkét ember rohangál egy labda után, és ha utoléri, nagyot rúg bele. Aztán amikor kiderült, hogy ezért pénzt is kapnak a szaladgálók, Hacseket is elkezdte izgatni a dolog.

„Hacsek: Mondja, nem tudna engem is behozni közéjük?

Sajó: Megőrült? Maga nem tud játszani.

Hacsek: No és? Ki veszi azt észre huszonkét ember között?

Sajó (dühöng): Ne szóljon folyton közbe, mert fasírtra verem. El akarom mesélni az olasz–magyart. Sajnos, mi kikaptunk 1:0-ra.

Hacsek: Hogyhogy mi? Én kint se voltam.

Sajó: Azt úgy mondják, hogy mi.

Hacsek: De abba én nem megyek bele! Még majd engem okolnak. Egész délután ott ültem a kávéházban.

Sajó (dühöng): Hát jó, én kaptam ki.

Hacsek: Az más. Most azt mondja meg, hogy mi az az 1:0?

Sajó: Hogy az olaszok egyet lőttek a magyar kapuba, mi pedig egyet se az olaszba.

Hacsek: Nem mi! Maga! Engem egyszer s mindenkorra hagyjon ki!”

Így maradt ki Hacsek a vesztes csapatból, amelyről a párbeszéd során kiderült, hogy 0:0-ról, a kávéházi férfi olvasatában dupla 0-ról indította a mérkőzést, azaz tulajdonképpen a vécéből. A diskurzus alapját egyébként valós meccsélmény szolgáltatta, nem nehéz kinyomozni, az 1933. október 22-én 1:0-ra elveszített magyar–olasz Üllői úti találkozó kínálta a tapasztalatot. A magyar válogatott soraiban természetesen ott találjuk „Takács kettőt”, azaz Takács II Józsefet, a Ferencváros csatárát is. A harmincas évekbeli könyvben nemcsak úszásról vagy futballról vitatkozik el egymással csipkelődve, egymást sértegetve a két pesti kispolgár, de birkózásról, evezésről vagy éppen vívásról is.

„Sajó: Itt tussra megy a győzelem.

Hacsek: Mire?

Sajó: Tussra. Aki több tusst kap, az vesztett.

Hacsek: Fürdőkádban vívnak?

Sajó: Mi az, hogy fürdőkádban?

Hacsek: Hát hol kapják a tusst?

Sajó (dühöng): Ez nem olyan tuss! Ezt karddal kapják!

Hacsek: Meghúzzák a kardot?

Sajó (ordít): Hacsek, ne keverje össze! Itt az nyer, aki legjobban védekezik a tuss ellen.

Hacsek: Akkor az én kisebbik fiam egy vívóbajnok.

Sajó: Hogyhogy?

Hacsek: Ha azt betesszük a kádba, úgy védekezik a tuss ellen, hogy az egész fürdőszoba vizes lesz, csak ő nem.”

Mint a népszerűség mellékhatásaként hasonló esetekben sokszor, a Hacsek és Sajó bőrében országos hírnevet szerző színészpáros pódiumi és színpadon kívüli élete között elmosódtak a határok, a kívülállók gyakran építettek kabaréba illő anekdotát valós cselekedeteik köré is. A Színházi Élet 1934 augusztusában például egy Pécsen ellesett mozzanatról adott színes beszámolót.

„Vidéki turnéjuk során Herczeg Jenő és Komlós Vilmos eljutottak Pécsre is, ahol éppen futballmeccs volt érkezésük napján. A népszerű Hacsek és Sajó törték a fejüket, hogyan nézhetnék meg potyán a mérkőzést. Végre Herczeg kitalálta a módját.

– Én majd előre megyek, te gyere öt lépéssel utánam. Így is történt. Herczeg Jenő büszkén közeledett a bejárathoz, mögötte öt lépéssel Komlós Vili lépegetett. A jegyszedő Herczeghez fordult:

– Szabad a jegyet?

– Ott – mondta Hacsek megszemélyesítője és hátra mutatott. Ezzel szépen átsétált a kapun. Jött Komlós-Sajó.

– Szabad a jegyet?

Mire Herczeg Jenő hátrafordult és visszakiáltott a jegyszedőnek:

– Hozzám tartozik!

És a tanácstalan jegyszedő ámulatára mind a ketten felsétáltak a tribünre.”

A Hacsek és Sajó jelenetek idővel önálló életre keltek, elszakadtak Amerikába kivándorolt írójuktól és eredeti előadóiktól, a háború után több neves szerző és számos színész formálta, írta, bővítette, illetve játszotta a közönségkedvencnek számító darabokat. A Vidám Színpadon sokáig Kibédi Ervin alakította Hacseket, a Sajót mintázó Hlatky László partnereként sziporkázó színésszel 1985-ben a Népsport közölt interjút, a következő rendhagyó felvezetéssel.

„– Miért olyan csapzott, Hacsekkám?

– Na hallja, amilyen nehéz sakkpartim volt...

– Nem is tudtam, hogy maga sakkozni is tud.

– Sajókám, maga sok mindent nem tud. Szóval képzelje el, elütöttem egy futót és egy parasztot.

– Először is: nem elütött, hanem leütött, másodszor nem parasztot ütött le, hanem gyalogot.

– Maga csak ne okoskodjon! Az a paraszt nem gyalog volt, hanem biciklin ült.

– Maga ló! Hol játszotta ezt a sakkpartit?

– Az E5-ösön a Trabantommal.

– Na, mars ki, maga vén jampec!”

A sportlapnak elmondta Kibédi, maga is lelkes sakkozónak számít, édesapjától tanulta a játékot, amely révén aztán egy alkalommal kisebb színházi botrányba keveredett...

„Ötvös Marcell, a Vidám Színpad kitűnő zongoristája nemcsak zongorakísérőm, de állandó sakkpartnerem is volt. A »Nem hiszem, hogy normális vagyok« című magánszámom előtt a társalgóban vívtunk nagy sakkderbiket. Az egyik előadáson egy bonyolult parti közben szólított az ügyelő színpadra minket. Marcell következett lépésre, s annyira belemélyedt a parti elemzésébe, hogy elfelejtett beülni a zongora mellé. Közben én kimentem a színpadra, és dobkísérettel énekeltem el a számomat. Az esetet követően Marcell a színház igazgatójától fegyelmit, tőlem pedig mattot kapott.”

Ha ez volt a színfalak mögött, képzelhetjük, mi ment a rivaldafényben...