A franciák vb-gólparádéjától az elátkozott kapufák döntőjéig

Jókedvűen cseverésző, napszemüveget viselő fiatalemberek fényképezőgéppel a nyakukban – akár egy turistacsoport. Pedig nem, a francia labdarúgó-válogatott tagjai gyülekeztek a párizsi Orlyn, repülőgépük indulni készült a svédországi világbajnokságra.

Különösebb ok nem volt a vidámságra 1958 tavaszának végén Franciaországban: az algériai krízis mélyült, omladozott a gyarmatbirodalom, az Hexagone (a térképen hatszögre emlékeztető kontinentális Franciaország) tüntetésektől volt hangos, a lendületét vesztő negyedik köztársaság a végóráit élte – de témánk szempontjából e problémahalmaz semmiség ahhoz az aggasztó fejleményhez képest, hogy a labdarúgó-válogatott hatmeccses nyeretlenségi szériában volt.

Mégis akadt valami, ami joggal töltötte el bizakodással a repülőtéri társaságot: újra számíthattak Raymond Kopára!

VIDEÓ: EGY KIS ÍZELÍTŐ KOPA FUTBALLTUDÁSÁBÓL
A lengyel bevándorlók gyermekeként már Franciaországban született Raymond Kopa az Angers (1949–1951), a Reims (1951–1956), a Real Madrid (1956–1959), majd visszavonulásáig ismét a Reims (1959–1967) futballistája volt. Támadó középpályásként, alkalmanként középcsatárként, szélsőként négyszeres francia, kétszeres spanyol bajnok, háromszoros BEK-győztes, a francia válogatottban (1952–1962) 45 mérkőzésen 18 gólt szerzett. 1958-ban ő nyerte el az Aranylabdát. A francia Becsületrend tisztje, halála után 2017-ben róla nevezték el az Angers stadionját.

A francia futball első, lengyel származású világklasszisa akkor már két éve a Real Madrid játékosa, egyúttal foglya volt. Santiago Bernabéu eltiltotta őt a válogatottbeli játéktól, ám a harmadik BEK-diadal megenyhítette a klubelnök szívét, Kopa az utolsó pillanatban elutazhatott a vébére. A 168 centis támadó késve, már Svédországban csatlakozott társaihoz, azonban a gépezet két éve rozsdásodó fogaskerekei az első csoportmeccs második félidejére felpörögtek: a „kékek” 2:3-as állásról 7:3-ra legázolták a paraguayiakat.

A jugoszlávok kifogtak rajtuk (2:3), de a skótok 2:1-es legyőzése csoportelsőséget, az Észak-Írország elleni örömfutball (4:0) négy közé jutást ért. S ki tudja, hogyan végződik a brazilok elleni elődöntő, ha 1:2-nél nem szenved súlyos sérülést a korszak legjobb középhátvédjei között emlegetett Robert Jonquet. A reimsi védő – mint utóbb kiderült, törött lábbal – a bal szélen sántikálta végig a második félidőt, és a gyakorlatilag emberhátrányban játszó franciák 5:2-re kikaptak. A bronzmeccs aztán megint jól sikerült, Just Fontaine négy góljára építve 6:3-ra nyertek a címvédő NSZK ellen.

VIDEÓ: INTERJÚ AZ IDŐS KOPÁVAL
Az 1958-as világbajnokságról szólva Raymond Kopa (1931–2017) elmondja, hogy bár az újságírók fikarcnyi esélyt sem láttak arra, hogy a francia válogatott jól szerepeljen, ő biztos volt a sikerben, és utóbb korántsem tette maradéktalanul boldoggá a bronzérem – ha gyakorlatilag nem tíz emberrel kell játszaniuk a brazilok ellen az elődöntő nagy részében… S noha karrierje legjobb évének tartja 1958-at (a vb-bronz mellett BEK-et nyert a Reallal, majd megkapta az Aranylabdát olyan csillagok előtt, mint a szerinte a díjra szintén érdemes klubtársai, Alfredo Di Stéfano és Puskás Ferenc), élete meccsének mégis a spanyolok elleni 1955-ös, idegenbeli 2:1-es győzelmet nevezte. A mérkőzés után a szurkolók a vállukon vitték le a játéktérről, a Realnál egy életre megjegyezték a nevét – talán azt is, amit egy brit újságíró ragasztott rá: „A futball Napóleonja”. Az interjúból kiderül az is, hogy Santiago Bernabéu nagyon nem szerette, ha a Real kikapott az Atléticótól – lehettek bármekkora világsztárok, mindig az állásukért játszottak a városi rivális ellen…

VIDEÓ: VB, 1958 – FRANCIAORSZÁG–NSZK (6:3) BRONZMECCS (átkattintással)
Just Fontaine vezető gólját Hans Cieslarczyk két percen belül megválaszolta, utána viszont beindult a francia henger: jött Kopa tizenegyesgólja, Fontaine második találata, majd a fordulás után, az 50. percben Yvon Douis 4:1-re alakította az állást. A négy évvel korábbi vb-döntő német hőse, Helmut Rahn nagy bombával szépített, de az ellenállhatatlan Fontaine-nek erre is, majd Hans Schäfer találatára is volt válasza.

A tornán három gólig jutó, az All Star-csapatba beválasztott – az év végén az Aranylabdát is kiérdemlő – Kopának szárnyakat adott, hogy a csapatot mesterien összeállító Albert Batteux, korábbi reimsi edzője hátravontan szerepeltette. Szabadon, kedvére mozgathatta csatártársait, például Fontaine-t, aki 13 góllal máig érvényes vb-rekordot állított fel. A világ csodájára járt a Wisnieski, Fontaine, Kopa, Piantoni, Vincent támadó ötösnek, a forrongó Franciaország a futball bűvkörébe került, e tehetséges generáció korszakos bravúrját mégsem sikerült meglovagolni.

VIDEÓ: ÍZELÍTŐ FONTAINE VB-GÓLTERMÉSÉBŐL (átkattintással)
A marokkói Marrákesben 1933-ban született Just Fontaine a csoportkörben Paraguay (7:3) ellen három, Jugoszlávia (2:3) ellen kettő, Skócia (2:1) ellen egy gólt szerzett, a negyeddöntőben Észak-Írországnak (4:0) kettőt vágott, egyszer betalált a Brazília (2:5) elleni elődöntőben, végül következett az imént már felidézett, nyugatnémetek (6:3) elleni négygólos örömfutball. Az alábbi összeállításban nem szerepel mind a 13 gól – de azért érdemes megtekinteni.

A két évvel későbbi első Európa-bajnokságra (akkor még Európai Nemzetek Kupája) a „kékek” könnyedén kijutottak – a görögöket 7:1-re verték meg odahaza, az osztrákokat a hazai 5:2 után Bécsben 4:2-re. A saját rendezésű négyes döntőben sem a bokáját fájlaló Kopa, sem a márciusban kettős lábtörést szenvedő (és hamarosan visszavonulni kényszerülő) Fontaine nem vehetett részt, ám úgy tűnt, nélkülük is sikerül megtörni a jugoszlávok elleni átkot. Negyedórával a párizsi elődöntő lefújása előtt a franciák vezettek 4:2-re, csakhogy Georges Lamia kapus négy perc alatt beszedett három gólt, és az ekképp sajnálatosan klasszikussá avatott meccset a jugók nyerték meg 5:4-re. Naná, hogy a csehszlovákok elleni bronzmeccs is elúszott (0:2).

Ez még betudható volt pillanatnyi rövidzárlatnak, ám az, hogy a következő nyolc világversenyből (vb, Eb) csak egyre, az 1966-os angliai világbajnokságra jutott ki a francia válogatott, már nem. Ráadásul abban a szereplésben sem volt köszönet.

„Légy átkozott, beton!” – a szalagcímek szintjén ez volt a gyengécske, bátortalan produkció összefoglalása, ám az alaposabb kritikusok valóságos aknamezőt véltek felfedezni a felszín alatt: a szövetség erőtlen és hajlamos észszerűtlen döntéseket hozni (a kisfiát gyászoló Kopát például egy felesleges, erőfitogtató nyilatkozatháborúban kiutálták a válogatottból), a profizmusból egyre-másra sarjadnak a vadhajtások (a klubok önzők, a játékosok csak a saját érdekeiket lesik), a szakma széthúz.

Ami a felszínt, vagyis a „betont” illeti: a klasszikus kapitányi posztot elsőként betöltő Henri Guérin – játékosként maga is védő volt – a biztonságra alapozott az 1966-os vb-n, ám az olaszos „betonvédelem” stratégiája a kezdetektől megosztotta a stábot. Sokan még mindig arra esküdtek, hogy a francia futballista támadásra született. A kissé lenézett mexikóiak elleni döntetlen (1:1) és az Uruguaytól elszenvedett vereség (1:2) után a csapat tekintélyesebb tagjai meg is győzték Guérint, hogy az angolokkal szembeni sorsdöntő meccsre változtasson a hadrenden.

Megtette, a franciák nyílt sisakkal játszottak, s bár kikaptak 2:0-ra és kiestek, a sajtóvisszhang kedvező volt. „Amit francia futballstílusnak neveznek, ezen a meccsen mutatkozott meg a leginkább. Védekezés és támadás egyensúlya, leleményesség, ötletesség, játékkedv, lendület mind együtt volt” – fogalmazott Jacques Ferran a L'Équipe sportnapilapban.

VIDEÓ: 1966, VB-CSOPORTMECCS – ANGLIA–FRANCIAORSZÁG 2:0
A későbbi világbajnok angolok Roger Hunt két góljával nyerték meg a mérkőzést.

Egyértelmű volt tehát, mit óhajt a „köz” – kevésbé volt magától értetődő, hogyan teljesíthető a kívánság. Évtizedekkel később, az 1998-as vb-diadal után Aimé Jacquet, a győztes hadvezér egy 1970-es döntéssel hozta összefüggésbe a fellendülést.

A kapitányként (1969–1973) három sikertelen selejtezősorozatban részes Georges Boulogne kezdeményezésére a szövetség 1970-ben felállította a Nemzeti szakmai igazgatóságot (Direction Technique Nationale, DTN), amely Boulogne vezetésével új alapokra és szervezeti keretbe helyezte az edzőképzést, továbbá utánpótlásképző központok létrehozására kényszerítette a rövid távú érdekek mozgatta profi klubokat.

Lehet, hogy a központból nézvést a klubok a kelleténél öntörvényűbbnek mutatkoztak, de addig is, amíg a fenti reformok gyümölcsei beértek, a publikum megkapta tőlük, amire vágyott.

ÚJRA ERŐS A REIMS, BEROBBAN A NANTES, KÉSŐBB MINDEN ZÖLDBE BORUL

A két BEK-döntőt megjáró Reims például – immár újra a Madridból hazaigazoló Kopával – két újabb bajnoki címet szerzett (1960, 1962); a Nice besöpörte nyolc éven belüli negyedik bajnoki aranyát (1959, soraiban a magyar származású, francia válogatott Koczur Ferryvel); a Monaco ugyanúgy az első két bajnoki címét ünnepelte (1961, 1963), mint a másodosztályból az élvonalba szinte berobbanó Nantes (1965, 1966).

Marseille Josip Skoblar nevétől volt hangos: a „Dalmát sas” sorozatban háromszor lett francia gólkirály (44, 30, 26), a legnagyobb „csomag” révén a francia bajnokság egyetlen európai Aranycipőjét is a lábára húzhatta, az OM két bajnoki címmel gazdagodott vele (1971, 1972).

VIDEÓ: AZ 1972-ES FRANCIA KUPA-DÖNTŐ – MARSEILLE–BASTIA 2–1
Roger Magnusson, a svéd cselkirály az első félidőben Didier Couécounak, a másodikban Josip Skoblarnak készített elő gólt, Georges Franceschetti, a korzikaiak csapatkapitánya nem sokkal a lefújás előtt szépített.

A korszak leginkább időtálló francia futballtörténetét azonban máshol írták. A Saint-Étienne-nek már volt egy bajnoki címe (1957), amikor a klubalapító Pierre Guichard felfedezte a kezdetben szénbányász, később vállalatvezető, de születésétől kitartóan „sportőrült” földijében, Roger Rocher-ban azt a személyt, aki méltó átvenni tőle a „zöldek” elnöki posztját.

A váltás 1961-ben megtörtént, és bár a Francia Kupa-diadalt kiesés (!) követte, a csapat visszajutva azonnal bajnok lett (1964) – és gyönyörű korszakot nyitott.

Elnöksége két évtizedében Rocher – finanszírozás nehézségeit áthidaló feketekassza mellett… – a higgadt építkezés híve volt, például húsz év alatt beérte három vezetőedzővel: 1963-ban visszahozta a csapattal korábban már bajnoki címet szerző Jean Snellát, a távozása után szerződtette a reimsi sikerkovácsot, Albert Batteux-t (természetes utódlás volt, hiszen az 1958-as vb-n a Batteux, Snella kettős vezette a válogatottat), majd 1972-ben a tréneri székbe vezényelte a visszavonuló klublegendát, Robert Herbint.

Mindegyik jó döntés volt. Az ASSE tíz bajnoki címe (francia rekord!) az ő munkásságuk termése: hármat-hármat nyert Snella (1957, 1964, 1967) és Batteux (1968, 1969, 1970), négyet Herbin (1974, 1975, 1976, 1981). Tetejébe az Herbin-korszak Saint-Étienne-je 1976-ban BEK-döntőbe jutással tette büszkévé az ilyesmire 17 esztendeje váró Franciaországot.

VIDEÓ: A SAINT-ÉTIENNE ÚTJA A BEK-DÖNTŐIG
Az első fordulóban a dán KB Köbenhavn (2–0, 3–1), a másodikban a skót Rangers (2–0, 2–1), a harmadikban a szovjet Dinamo Kijev (0–2, 3–0, h. u.) volt a zöldek ellenfele, az elődöntőben a PSV-t gyűrték le a csapatkapitány, a tudását később televíziós szakkommentátorként is kamatoztató Jean-Michel Larqué góljával (1–0, 0–0). Larqué 4, Dominique Rocheteau 3, Patrick Revelli 3, az idősebbik Revelli testvér, Hervé 2, míg Dominique Bathenay 1 góllal vette ki a részét e menetelésből.

A NÉGYSZÖGLETES KAPUFÁK MÍTOSZA

Több mint 25 ezer drukker kísérte el a skóciai Glasgow-ba a fénykorát élő Saint-Étienne-t, a helyi Celtic hívei is szívesen azonosultak a „zöldekkel”, ám hiába a nemzetközi szimpátia, hiába kiáltott egész Franciaország „Allez les Verts!”-t, az 1976-os BEK-döntőt az előző két kiírásban is első Bayern München nyerte meg 1–0-ra a Csurkovics – Janvion, Piazza, Lopez, Repellini – Santini, Bathenay, Larqué – P. Revelli, H. Revelli, Sarramagna (Rocheteau, 83.) összeállítású francia bajnokcsapat ellen (nem mellékesen Palotai Károly játékvezetése mellett).

Másképpen is történhetett volna: még 0–0-nál Bathenay lövése és a későbbi szövetségi kapitány, Jacques Santini fejese is a Bayern kapujának lécén csattant. Pierre Cangioni, a tv-közvetítés kommentátora arról elmélkedett, hogy ha a Hampden Parkban is henger alakú lenne a kapufa, mint odahaza, a szünetben már kettővel vezethetett volna a Saint-Étienne.

Bár a főszereplők szerint e feltevést semmi sem támasztotta alá, megszületett a „Mi lett volna, ha…?” zöld mítosza…

Ma szálloda, étterem és honlap is viseli a Les Poteaux Carrés nevet Saint-Étienne-ben, könyvet is írtak ezzel a címmel, és természetesen már a névadó, elátkozott glasgow-i „négyszögletes kapufák” is a városban, a futballklub múzeumában pihennek.

VIDEÓ: VISSZAEMLÉKEZÉS AZ 1976-OS DÖNTŐRE
A szenvedélyes ASSE-rajongó, Jacques Monty klubhimnusszá váló slágerével (Allez les Verts!) kezdődő és végződő francia nyelvű videóban nemcsak a mérkőzés képei, köztük a Saint-Étienne két kapufája látható, hanem a Geoffroy Guichard Stadion múzeumában őrzött relikviák, korabeli életképek révén érzékelhető az is, hogyan készült az ország a BEK-döntőre, és bár veszítettek, a futballistákat hősként fogadták a finálé után. A zöld egyszerre volt a remény és a Saint-Étienne színe, sok francia kisgyermek – például a videó Párizsban felcseperedő, de Saint-Étienne-mezét szent ereklyeként féltő, anno a zöldek Panini-kártyáira vadászó narrátora – e varázslatos idény folyamán szeretett bele egy életre a futballba…

Történt persze más fontos is 1976-ban. Akkor játszották le azt a korszaknyitó válogatott mérkőzést, amelynek 73. percében, tizenhatoson belüli közvetett szabadrúgáshoz készülődve egy újoncnak volt mersze odaszólni a csapatkapitánynak: csak gurítsa elé a lasztit, a többit meg bízza rá…

Cikkünk a Nemzeti Sport Hosszabbítás mellékletében megjelent sorozat harmadik epizódjának bővített változata.