Amikor tiszavirágok nyílnak a zöld gyepen 3.

Milla gólöröme az 1990-es vb-n Kolumbia ellen (Fotó: Action Images)

Hogy túlságosan ne szaladjunk vissza a történelemben, kezdjük az 1986-os világbajnoksággal, amelyen a brazil válogatott jobbhátvédje, Josimar, azaz Josimar Higino Pereira élete legnagyobb formájában futballozott, mintha csak „megérintette volna őt egy angyal", ahogyan egy szemtanú fogalmazott. Pedig csak Edson sérülése miatt, az utolsó csoportmérkőzésen esett át (mármint Josimar) a válogatottbeli tűzkeresztségen az északírek ellen, ráadásul góllal, majd a lengyeleknek is betalált. (Edson egyébként azért lépett elő kezdővé, mert az addigi első számú jobbhátvéd, Leandro a zseniális támadóval, Renatóval párban lebukott, mint szexuálisan másként gondolkodó páros, és akkoriban még nem tolerálták az ilyesmit, brazil szövetségi kapitányok pedig különösképpen nem.)

Josimar később több klubban is megfordult, három országban légióskodott, viszont kikopott a nemzeti csapatból, noha még egy rövid időre visszatért oda. A Brazil Masters tagjaként nemrégiben Budapesten is megfordult.

Egy Josimar-bomba 1986-ból, külön figyelemre érdemes a hosszadalmas gól előtti adogatás.

A szovjet Igor Belanov szintén ezen a tornán virgonckodott legjobban (mármint a futballpályákon) pályafutása során, hiszen a tavasszal a Kupagyőztesek Európa Kupájában a vb-re kiválóan ráhangoló támadó négy gólt és hat asszisztot jegyzett Mexikóban, nagyrészt ezért is kapott az év végén Aranylabdát. Játszott két év múlva a kontinenstornán is, ám gólt ott nem ért el, sőt a fináléban büntetőt hibázott. A világbajnokság után a Dinamo Kijevben már nem parádézott, és idegenlégióskodása sem mondható éppen fáklyás diadalmenetnek, mondhatni, világsztársága szétesett, mint fa vágódeszka a mosogatógépben.

Igor Belanov nagy napja 1986-ban - fehérben, 19-es mezzel szerzi az első gólt, majd még kettőt.

Az 1990-es olaszországi versengés valósággal dúskált a tipikus egytornás csillagokban, kezdjük a Costa Rica-i kapussal, Luis Conejóval. Nevének hallatán a harmincas-negyvenes korosztály jeles, futballbarát képviselői minden bizonnyal fátyolos szemmel merengenek a múltba, és sokaknak eszébe jut, hogy a szimpatikus kapuvédő a skótok, a brazilok és a svédek ellen is „ihletett formában" (ahogyan a szakállas közhely mondja) parádézott. Válogatottja világ(bajnokság) csodájára tovább is ment csoportjából, ám Conejo a csehszlovákok ellen már nem léphetett pályára sérülése miatt, ki is estek. A France Football mindenesetre e három mérkőzés alapján is személyében látta a torna legjobb kapusát. A vb után viszont nem futott be jelentős európai karriert az imádkozós kapus, „mindössze" az Albacete jutott számára osztályrészül.

Ennél szebben mi sem mondhattuk volna: La mejor parada del mundial Luis Gabelo Conejo.

A többi álomcsapat-választáson viszont az argentin tizenegyesölő, az ábrándos szemű Sergio Goycochea kapta az 1-es mezt. A bogotai Millonarios akkori kapusa Nery Pumpido mögött tartalékként futott neki az Italia ’90-nek, ám miután vetélytársa megsérült a szovjetek elleni csoportrangadón, Goycochea megkapta élete nagy lehetőségét.

Egyáltalán nem vallott szégyent a rendes játékidőkben, utánuk meg egyenesen a csillagok közé emelkedett: a jugoszlávok és a házigazdák elleni szétlövésben kiharcolta magának a „tizenegyesölő" eposzi jelzőt. Ha a döntőben, a 85. percben megfogja Andreas Brehme büntetőjét (ami kevés híján sikerült is neki), akkor a főisten Diego Maradona mellett minimum egy segédisteni tisztséget kiharcol magának. Európai kalandja viszont csak a francia Brest gárdájából állt (amely néhány hónappal hősünk érkezése után Ginolástól, Martinsostól, Makéléléstől és Guivarc'hostól csődbe ment), majd két Copa América-arany után az 1994-es vb-n a kispadot koptatta Luis Islas mögött, aki sokak szerint egy fikarcnyival sem volt jobb kapus nála.

„A baszk" 1998-ban vonult vissza, 35 éves korában, ma a médiában és a válogatott kapusedzőjeként tevékenykedik, valamint gálamérkőzéseken lép fel, gigantikus mellizmokkal és lehengerlő mosollyal. Goycochea korosztályom számára egy darabka ifjúkor, tekintetében Rambo, egy western- és egy szappanopera-hős keveredik némi értehetetlen világfájdalommal, no és azt se feledjük, hogy a büntetőpárbajok előtt babonából pössentett egy hegyeset a gyepre. Talán a fináléban is ezt kellett volna tennie?

Semmi kétség: 1990 nyarán Sergio Goycochea generációs hős lett (itt éppen a házigazdáktól veszi el a finálét).

„Goyco" karakteréhez valahogyan nem illett a tizenegyespárbajok utáni örömittas ugrálás, de mit szóljon akkor az olasz Salvatore Schillaci, aki ugyanezen a tornán góljai után eleinte olyan ijedt képeket vágott, mint alceleb a műveltségi vetélkedőben.

A derék Totó nem volt ugyan nyeretlen kétéves a Serie A-ban, hiszen a vb előtt 15 gólt lőtt a Juventusban, ám álmodni sem mert arról, hogy labdába rúgjon azon a nyáron a squadrában a Vialli, Baggio, Mancini, Carnevale, Serena kvintett mellett. A nőket és a futballt azonban sohasem lehet kiszámítani: mivel az Azeglio Vicini-legénység gyengén (amely kifejezés még erős túlzás is a szerző részéről, pozitív irányban, de talán megbocsátható ennyi részrehajlás, hiszen annak idején falusi iskolájában nemcsak a fiúk zöme, de minden magára valamit is adó 7. osztályos lány is kívülről fújta a népkedvenc taljánok kezdő tizenegyét) kezdte a várva várt tornát, de Salvatore – nevének jelentése stílszerűen: megmentő – az osztrákok ellen csereként beállva győztes gólt szerzett. Immáron kezdőként a harmadik csoportmérkőzésen a csehszlovákoknak is beköszönt (úgy tűnik, ezt a jövőben nehéz lesz megismételnie bárkinek is), később az összes olyan mérkőzésen eredményes volt, amelyen pályára lépett.

„Szkílajcsi", ahogyan felénk becézgették a népek, hat gólt lőve végül a világbajnokság aranycipőse és talán legnagyobb felfedezettje lett, hogy aztán sem a Juventusban, sem a Milanban ne érje el ugyanezt a formát (bár 1997-es visszavonulása előtt Japánban búcsúzóul még egyszer istenesen megrázta a gólfát).

Az 1990 nyarára datálható „Toto Schillaci mágikus estek" mindenesetre egy darabka futball- és nemzeti történelem maradtak.

Minden idők legijedtebb gólöröm-arcú csatára (bár a végére azért belejött).

Ugyanezen a tornán a cseh támadó, Tomás Skuhravy is bekerült az All Star-csapatba (aki bár futott néhány jobbfajta idényt a Genoában, további hangzatos siker nélkül fejezte be karrierjét), akárcsak a kameruni védő, Jules Onana, aki ennek ellenére sem igazolt Európába a Canon Yaoundé együtteséből; ám a mi emberünk az a Roger Milla, akit alighanem a tizenéveseknek sem kell bemutatnom.

Nem mondhatjuk, hogy Milla apó az 1990-es világbajnokságon söpörte le fenekéről a tojáshéjat, lévén már a hetvenes évek legelején ismert játékosnak számított odahaza, a világhírnevet azonban az hozta meg számára, hogy Olaszországban 38 évesen és deresedő fejjel négy gólt szerzett!

Pedig jókat nevettünk előtte a kameruni szövetség elnökén, Paul Biyán, aki a nemzeti csapattól 1987-ben visszavonult, akkor éppen a Réunion szigetén, mintegy „előnyugdíjban" profiskodó Millát reaktiválta. Ugyancsak somolygott ezen a tömeg 1994-ben, amikor Milla apánk a világbajnokságon újfent kerettag volt, de hősünk még egy gólt is szerezett, mindenféle vénségi FIFA-rekordot megdöntve ezzel.

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Milla az 1982-es nagy tornán is részt vett, sőt, egy lesgólt is elért. Der Alte 1994 után annyira lendületbe jött, hogy kiruccant Indonéziába némi pénzt keresni, és csak 1996-ban vonult vissza. Bár élénken élt bennünk a remény, a France ’98-on már nem volt kerettag…

Kötelező gyakorlat volt Milla-gólok után a zászlótánc.

Az 1994-es tornán Milla az oroszok elleni historikus mérkőzésen volt eredményes, azon, amelyen egy bizonyos Oleg Szalenko ötöt vágott az afrikaiaknak. Mivel a nagy Oleg előtte a svédek ellen is betalált, hat góllal zárta a tornát, így Hriszto Sztoicskovval egyetemben társgólkirály lett a Logronés akkori játékosa.

Mi sem természetesebb, hogy még azon melegében klubot váltott, ám sem a Valencia, sem később a Glasgow Rangers, az Istanbulspor, a Córdoba és a Pogon Szczecin színeiben nem váltotta meg a világot. Annak ellenére sem „lelte meg góllövő cipőjét" (hogy eme végletekig elkoptatott kitételt se nélkülözzük), hogy állítólag jó barátságot ápolt a célzóvízzel. Igaz, nem lehetett könnyű feldolgoznia, hogy karrierjének érdemi része sérülései miatt 27 éves korában lezárult (később még visszatért ugyan, de összesen hat bajnokit vívott).

Nemzeti csapat(ok)beli karrierje egyedülálló: volt szovjet U21-es válogatottként az ukrán nemzeti tizenegyben 1992-ben Magyarország ellen is fellépett, majd váltott, de a mesterötös után soha többé nem húzhatta magára az orosz címeres mezt!

Amiről minden férfi álmodozik: egy nap, amikor minden lövésünk célba talál.

Az amerikai világbajnokságon mutatta meg magát a nagyvilágnak Bolívia nemzeti kincse, Marco Etcheverry is, akinek játékára a labdarúgás itteni rajongói már igen kíváncsiak voltak (lévén annak idején igencsak szűkében voltunk tv- és internetes csatornáknak).

„El Diablo" vb-karrierje négy percből állt: ennyi telt el pályára lépése után, és máris kiérdemelt egy piros lapot. Esélye már nem volt a javításra.

A karakteres brazil középhátvéd, Márcio Santos akkor bekerült a torna álomtizenegyébe is, később bekukkantott az Ajaxhoz, de nemsokára visszatért Dél-Amerikába, és kínai kitérőjével együtt is eltűnt az európai közvélemény szeme elől. 1998-ban a marokkóiak egyik újkori futballikonja, Mustapha Hadji lőtt egy szép gólt a norvégoknak, és kiválóan futballozott a tornán, nagyrészt ezért is lett Afrika aranylabdása az év végén.

Bár klubcsapataiban több mesés gólt szerzett, 1998-as sikerét később megközelíteni sem tudta. Ugyanezen a tornán a győztes csapat tagja volt Bernard Dioméde, aki később a Liverpoolhoz került, majd úgy eltűnt a szemünk elől, mint a felelős a BKV zűrös ügyeiben.

Mustapha Hadji korszakos egyénisége az afrikai futballnak, bár képességei még ennél is nagyobb pályaívre predesztinálták (a videón lévő első gólt lőtte a vb-n).

A 2002-es világbajnokságról több olyan játékost is említettek a kedves NSO-olvasók, akikre ma már kifejezetten csak erről az össznépi eseményről emlékeznek: a dánoknak egy elképesztően nagy gólt bombázó, majd a Schalkében elszürkülő Darío Rodríguezt; a török Beckhamet, Ilhan Mansizt, aki 2004-ben olyan súlyosan megsérült, hogy némi szenvedés után két évvel később vissza is vonult; honfitársát, a később helyét nem találó Ümit Davalát; az ott berobbanó, akkori önmagát azóta csak pillanatokra felidéző El Hadji Dioufot és a most nyáron, 32 évesen visszavonuló török Hasan Sast; a legutóbbi időkig 2002 óta minden klubcsapatában kudarcot valló Jung Hwan Ahnt; vagy az 1980-as születésű, a 2002-es és a 2006-os világbajnokságokon is gólt szerző, ám két torna között a láthatatlan embert meggyőzően alakító paraguayi éket, Nelson Cuevast.

Az ázsiai tornán az All Star-csapat tagja volt Hong Mjung Bo és Ju Szang Csul – aki emlékszik még rájuk, fizimiskailag is behatárolva őket véreiktől, kérjük, jelentkezzen szerkesztőségünkben.

Ilhan Mansiz nagyjelenete Roberto Carlosszal 2002 nyarán.

Más sorozatok is kitermelték a maguk hősét: a Bajnokok Ligája például a horvát Dado Prsót, aki 2003 novemberében, születésnapján, a Monaco színeiben mesternégyest vágott a Depornak. Később még egy jó idényt futott a Rangersben, de sérülései miatt csalódott szájízzel vonulhatott vissza. Prso abban a sorozatban nem lett gólkirály, nem úgy az ukrán Szerhij Rebrov 2000-ben, hogy a Dinamo Kijevet odahagyva egyetlen szezont kivéve csak bottal üsse akkori formájának nyomát.

Egy legendás BL-mérkőzés: amikor a Monaco játszott a Deporral, szó szerint.

Az Európa-bajnokságok is meglelték a maguk egytornás hőseit: az 1992-es például a három góljával Aranycipőt szerző dán középpályást, Henrik Larsent, akin a torna után nem sokkal már összeveszett az Aston Villa és a Pisa (pontosabban egyiküknek sem kellett), valamint a svéd védőt (svédő...), a kétgólos Jan Erikssont. Négy év múlva bekerült a torna álomkeretébe a cseh Radoslav Látal (Hosszú időt töltött a Schalkéban, emlékszünk még rá?) és honfitársa, Petr Kouba, aki később klubcsapataiban csak sátoros ünnepnapokkor léphetett pályára.

2000-ben a szlovén Zlatko Zahovic három mérkőzésen három gólt szerzett, de később sem a Valenciában, sem a Benficában nem sikerült számára a nagy áttörés. Ugyanekkor a portugál Sérgio Conceicao mesterhármast vágott a németeknek, de később sem az Interben, sem a Lazióban, sem a Portóban nem brillírozott (de legalább a Standard Liege-ben egy jó idényt még letett az asztalra).

Négy év múlva a görög aranyéremben oroszlánrészt vállaló középpályás, Teodorosz Zagorakisz kapta a torna legjobbjának járó díját, és valljuk meg őszintén: őt szinte azonnal el is felejtettük. A döntőben honfitársa, Angelosz Hariszteasz lőtte az egyetlen gólt, aki azóta is azon erőlködik, hogy ne csak emiatt maradjon meg emlékezetünkben, ám nagyon úgy tűnik, hogy karrierje feloldódik az ég kékjében. Igaz, valljuk meg őszintén: így is sokan cserélnénk vele szakmai pályafutást, akárcsak a fentebb említettek mindegyikével…