Azé a tehetség, aki kineveli

– Kárpátalja évek óta küzd az elvándorlás problémájával. Miként befolyásolja a futballéletet a megélhetési nehézségek, valamint a sorozás veszélye elől külföldre induló férfiak kiesése?
– Minden szempontból óriási gondot okoz. Meghatározza a közhangulatot, rányomja bélyegét a gazdaságra, s természetesen a labdarúgás helyzetére is. Bár a keleti fronton csak szerződéses katonák harcolhatnak, sokan a háborúra hivatkozva hagyják el az országot, és vállalnak munkát külföldön.

– A környék legnagyobb magyar lélekszámú városa, Beregszász stadionja árván maradt, a helyi csapat nemrég megszűnt, ahogyan a járásban az elmúlt három évben tizenöt másik is. Bennfentes vélemények szerint nehezíti a fennmaradást, hogy a Kárpátaljai Labdarúgó-szövetség egy ideje tiltja a sportolók kettős igazolását és párhuzamos szereplését a magyarországi megyei bajnokságokban.
– Csökkent a csapatok száma, a szigorítás ugyanakkor javított a minőségen. Aki a hétvégéje felét utazásra áldozza, ráadásul kettős terhelést kap, nyilván nem képes úgy teljesíteni, mint akinek csak egy csapatra kell figyelnie. Hozzáteszem, a Beregszászi járásban szemet hunyunk a gyakorlat felett, és eltekintünk az ellenőrzéstől. Elvégre tisztában vagyunk azzal, hogy csapatok sorsa függ attól, meg tudják-e tartani játékosaikat. Korábban az amatőrök mintegy harminc százaléka játszott át Magyarországra, a korlátozásnak köszönhetően az arány mára hat-hét százalékra csökkent. Világos az elv: a futballisták oda mennek, ahol többet fizetnek nekik.

– Itt mennyit fizetnek?
– Papíron semennyit, elvégre amatőr bajnokságokról beszélünk. A gyakorlatban egy hobbifutballista pénze megyei és járási szinten havi húsz dollártól ötszáz dollárig változhat.

– Miután általános tapasztalat, hogy a fekete kifizetéseket visszaszorítani szinte képtelenség, adódik a kérdés: hogyan lehetne a rendszert mégis fehéríteni?
– Ehhez társadalmi akarat kell, és legfőképpen az, hogy az ország gazdasági viszonyai megteremtsék a tisztulás lehetőségét.

– Adózatlan, zsebbe vándorló összegekről beszélünk.
– Higgye el, ez nem sajátságosan kárpátaljai probléma. Egyébként pedig a sportolók többnyire arra fordítják a pénzt, amire klubjuk amúgy is adhatna nekik természetbeni juttatást, vagyis étkezésre, ruházkodásra, egyéb szükségletekre. Igazságosabbá tenné a fizetési viszonyokat, ha működne a térségben professzionális klub, amely a legjobb játékosokat eltartaná.

– Sokáig működött...
– Az ungvári Hoverla tavalyi szétesése óriási csapás, ezerkilencszázhuszonöt óta másodszor fordul elő, hogy a régió nem ad országos bajnokságban szereplő csapatot. Saját bőrén érzi Kárpátalja az ukrán labdarúgásban érzékelhető gazdasági válságot, a megye háttérbe szorulása az utánpótlás-nevelésben is súlyos gondot okoz. A gyerekek máshol keresik a kibontakozás lehetőségét. Olyan helyen, ahol biztosítva látják a körülményeket a fejlődéshez.

– Ott van a munkácsi akadémia.
– Nincs perspektívája. Kevéssé átlátható módon működik, a pályák minősége, a fiatalok ellátása sok kívánnivalót hagy maga után. Ráadásul a képzés vezetői túlvállalják magukat, a megyén túlról, más ukrajnai régiókból is gyűjtik a kiszemelteket. Az akadémia magyarországi támogatásból tartja fenn magát, ami nem is lenne baj, ha a magyar adófizetők biztosra vehetnék, hogy a pénzük ellenőrzött módon, jó helyre kerül.

– Nem jelent kiszolgáltatottságot a magyarországi finanszírozás?
– Szegény megyének számít Kárpátalja, minden segítséget hálásan fogad. Ráadásul az itteni labdarúgásnak hagyományosan erősek a magyarországi kapcsolatai. Nem véletlen, hogy ezerkilencszázkilencvenkettőben Ungváron a magyarok ellen játszotta története első válogatott mérkőzését az ukrán válogatott. Az itteni magyar labdarúgók mindig példaképnek számítottak, elegendő a Dinamo Kijevben játszó régi csillagokra, Tóth Dezsőre, Györffy Zoltánra, Szabó Józsefre, Havasi Andrásra vagy Rácz Lászlóra gondolni. Tehetség ezen a vidéken mindig termett bőven. Ha bedobnak a gyermekek közé egy labdát, még ma is működik a reflex, azonnal elkezdenek játszani.

– Milyen érdeke fűződik a magyar államnak az itteni szerepvállaláshoz?
– Először is érvényes az elv, hogy azé a tehetséges gyerek, aki finanszírozza az akadémiát.

– Ezt hogy érti?
– Az első választás joga azé, aki a pénzt hozza. Ha például valamelyik magyar klubbal együttműködési megállapodása van az itteni akadémiának, az adott egyesület természetesen elsőbbséget élvez. Másrészt az anyaországnak sem mindegy, hogy az itteni magyar fiatalok miként tudnak kibontakozni, megtalálják-e a számításukat, képesek-e beilleszkedni az ukrajnai társadalomba. Ebben lehet segítségükre egy szilárd alapokon álló kárpátaljai utánpótlás-nevelő központ. Hangsúlyozom azonban, hogy ebben a térségben ugyanolyan fontos a magyar nyelv elsajátítása az ukránoknak, mint amennyire az ukrán a magyaroknak.

– A továbblépés legsúlyosabb tétje a válogatottság kérdése. Hová sorol be a magyar pénzből nevelt kárpátaljai tehetség: a magyar vagy az ukrán nemzeti csapathoz?
– Ez természetesen az érintett fiatalember döntése.

– Úgy tudjuk, hogy a magyarországi Tarpán gyülekeznek az ukrajnai tehetségek: magyarok, ukránok egyaránt.
– Adataim szerint az ott nevelkedő száznyolcvan fiatalból százhatvanöt kárpátaljai. Ugyanakkor aggodalommal követem az ottani munkát, hiszen amilyen erősek a tarpaiak PR-ban, annyira kétséges a hatékonyságuk. Már csak azért is, mert tudom, jó néhány ukrán fiatalnak nem a futball miatt érdekes a határon túli lehetőség, hanem a magyar nyelv, valamint a magyarországi munkaerőpiac miatt. Futballistaigazolással a zsebükben indulnak útnak, valójában viszont dolgozni mennek. Kevés az olyan kárpátaljai tehetség Tarpán, akire büszkék lehetünk. Hirtelen csak egy kivétel jut eszembe, a tizenhét éves Bidzilya Anton, csakhogy már ő is az MTK játékosa.

– Milyen kiutat lát a kárpátaljai utánpótlás-nevelés zavaros helyzetéből?
– Szükség volna kidolgozni egy ötéves tervet az elképzelések összehangolására. Magyar és ukrán pénzből kellene kiépíteni egy átlátható, ellenőrizhető, alapos rendszert, amely úgy biztosítja a gyermek nevelését, fejlődését, hogy közben a fenntartó érdekei sem sérülnek.

– Hány magyar nemzetiségű futballista játszik Kárpátalján?
– Ilyen kimutatásunk nincs, hiszen az igazolásra nem írják rá, hogy az illető magyarnak, ukránnak vagy más nemzetiségűnek vallja magát. Csak becslésekre hagyatkozhatunk. Ha azt mondom, a régióban számon tartott ötezer labdarúgó közül hat–nyolcszáz magyar, valószínűleg nem járok messze a valóságtól.

– Tapasztalt-e etnikai feszültséget a bajnokságokban?
– Egyáltalán nincs tudomásom ilyesmiről. Nemzetiségi villongások a kárpátaljai futballban nincsenek. Soknemzetiségű vidék a miénk, ahol az emberek megtanultak együtt élni – és tisztelni a másikat.