Cassano és egy kis ráfizetés? Nem lesz ebből ráfizetés?

Antonio Cassano a Milantól az Interhez Giampaolo Pazziniért és 7.5 millió euróért, 2012

Az olasz futball örök ígérete lett az angyalian ördögképű csaj- és gólmágnes, Antonio Cassano, aki szerény becslésünk szerint innen számolva csak jó húsz év múlva fogja majd fel, hogy mekkora tehetséget pazarolt el. Mondjuk ezt annak ellenére is, hogy az AS Romát, a Real Madridot, az Intert és a Milant is megjárta, no meg a klubok is megjárták ővele. Gyakorlatilag Cassano mindenkivel, a pályán a védőkkel, kapussal, a pályán kívül a vezetőkkel, szurkolókkal és legfőképpen saját magával is a bolondját járatta, ha „olyanja volt”. És általában az volt.

2012-ben éppen a Milannál telt ki a három esztendeje, pedig egyáltalán nem ment neki rosszul, a balul sikerült madridi kaland után Olaszhonban bizonyított, lásd idénybeli nyolc gólját és 17 (!) gólpasszát, no meg egy-egy sárga és piros lapját, ám gyengülni érezte a csapatot, ezért átadólistára kérte magát. Cassano következő klubja sem éppen akkor került felszálló ágba, hiszen az Inter jelentkezett be, és adta érte cserébe a szintén olasz csatárt, a sokszoros válogatott Giampaolo Pazzinit – aki két évvel fiatalabb az 1982-es születésű zseninél. S akkor tájt már jóval értékesebb is, mert érte elméletileg 12.5 millió eurót fizetett a Milan, míg Cassanóért ötmilliót utalt (volna) az Inter, de ez csak a főkönyv számára volt fontos.

A NYERTES? Cassano az Internél is hozta a milanos mutatóit, ám egy idény után elengedték a Parmához (mostanra visszavonult, a rá jellemző módon totál rajtaütésszerűen, már a Hellas Veronától), miközben a Filippo Inzaghi-örökösnek kinézett Pazzini ugyan remekül kezdett, de aztán két idényen át gyengélkedett, így elengedték ingyen a Veronához, hogy közvetlen tanúja legyen Cassano visszavonulásának (a 34 éves játékos ma is ott futballozik). Az üzlet mérlege itt nem olyan, mint egy zugboltban: abszolúte kiegyenlítettnek érezzük.

Plusz pár. A Serie A közelmúltjának egyik legnagyobb barterét a Lazio és a Galatasaray kötötte, 2011-ben: előbbi adta az általa korábban hárommillió euróért vett uruguayi kapust, Fernando Muslerát, utóbbi a 4.5 millió euróért megszerzett védelmi mindenest, az albán Lorik Canát. Igazán olaszos, délies könnyedséggel: azt nyilvánosságra hozták, hogy a kapus öt évre írt alá, évi kétmillió eurós fizetésért, míg Cana belement némi bércsökkentésbe – 2.5 millióról 1.7 millióra – Olaszország kedvéért, de míg a törökök állításuk szerint 6.75 millió eurót fizettek, addig a rómaiak szerint Muslera ingyen távozott (egy évre rá egyébként is lejárt volna a szerződése), Cana pedig egyeurós értékben érkezett, nyilván a könyvelési osztály kedvéért. Maradjunk annyiban, nagy értékű csere volt – már csak azért is, mert az 1986-os születésű Muslera azóta is a Galata kapusa, Cana pedig 2015-ig erősítette a rómaiakat, aztán egy rövid nantes-i kaland után visszavonult.

2018 nyarán aztán újra divatba jött a Serie A-ban cserebere: a hivatalos verzió szerint a korábban atalantás Mattia Caldara a Leonardo Bonucci-üzlet részeként került a Juventustól a Milanhoz, a védők értékét egyaránt 35 millió euróban szabták meg, így a felek további ellenszolgáltatás nélkül elcserélték őket. Mindkét futballista öt évre írt alá új – Bonucci esetében régi-új – csapatához.

És a magyarok? III.

1981-ben a győri vezetők felajánlották Póczik Józsefet a Videotonnak Burcsa Győzőért, de a fehérváriak nemet mondtak: Póczik mérgében pályafutása legjobb szezonját produkálta, Burcsát pedig néhány hónap és nem kevés hercehurca után csak megszerezte az ETO. Abban az évben a Ferencváros és a Diósgyőr, két megrögzött cserélő egymással ütött nyélbe egy üzletet: a fővárosiak az ifiválogatott nagy reménységét, Bősz Gábort, a vidékiek a felnőttválogatott Szántó Gábort tették a „mérlegre”. Szántó évekig futballozott zöld-fehérben, Bősz később a Vasasban és az MTK-ban is megfordult.

Az Újpesti Dózsa sem tétlenkedett, mint láttuk azt az előzőekből, 1982-ben például Birkás Péterért megkapta a Vasastól Szabó Andrást és Szebegyinszki Andrást – amivel borzasztóan jól járt, mert a legendás(an) vörös hajú, loboncos frizurát viselő Szabó 1991-ig szolgálta a klubot, később edzőként is. Maga Szabó későbbígy emlékezetta nagy váltásra:

„Birkás Pétert szerette volna megszerezni a Vasas, és ennek érdekében felajánlottak nyolc játékost, például Halász Istvánt vagy Kántor Mihályt. Ők már kiöregedőfélben voltak, ezért az Újpest edzője, Temesvári Miklós a fiatalok közül Szebegyinszki Andrást és engem választott. Úgy voltam vele, ha már felajánlottak, akkor el kell jönnöm”.

Szebegyinszki nem sok sót evett meg lila-fehérben, Birkás neve sem túl ismert ma, pedig a csere előtt a Magyar Népköztársaság-kupa döntőjét a Videoton ellen az ő két gólja döntötte el!

A Ferencváros 1980-ban elcserélte a Budafokkal Csima Györgyöt az örök csatárígéret Mörtel Bélára. Később a védő az NB II-es válogatott színeiben levette a pályáról egy edzőmérkőzésen a válogatott jobbszélsőjét, Bodonyi Bélát, ezért elvitte a Vasas, majd bekerült az utánpótlás-válogatottba; Mörtel aztán Debrecenbe került, miután nem volt hajlandó Zsinka Jánosért cserébe Fehérvárra költözni.

Zsinka végül a Fradié lett, egy nem akármilyen csavarral: mivel már 16 évesen a felnőttek között futballozott, ám a középiskolában finoman szólva sem remekelt, végül az autószerelői vizsgát számára elintéző Budapest Volán igazolta le a szélsőt, aki friss ifjúsági Európa-bajnokként került innen a zöld-fehérekhez 1984-ben (még a szovjetunióbeli torna előtt aláírva egy előszerződést).

1981-ben az MTK-VM odaadta létszámfelettivé nyilvánított védőjét, a másfél évre emiatt leálló, Pomázon egy borozót vezető Török Józsefet a Zalaegerszegnek, cserébe Németh Péterért. Utóbbi nem sokat játszott a kék-fehéreknél, Török ellenben annyira belejött a borozós kaland után, hogy 1985-ben légiósnak állt, a Bundesliga-tag Waldhof Mannheimnél, ahol egy bizonyos Jürgen Kohler mellett futballozhatott. Ne keverjük őt össze a nála bő tíz évvel idősebb, 1944-ben született Török Józseffel, aki 1958 és 1976 között szolgálta az MTK-t. No de térjünk vissza ifjabb Törökre!

„Egy darabig még a Népsportot sem vettem meg, mert annyira megutáltam a focit. A hetek múltával azonban egyre inkább hiányozni kezdett a játék. Már szívesen újrakezdtem volna, de nem lehetett, mert az önkényes szerződésbontás miatt kétéves eltiltást kaptam. Siralmas erőállapotban voltam, az akkori edzőnk, Szőcs János mégis biztatott. Neki köszönhettem, hogy újra futballista lehettem” – emlékezett vissza később az akkor már éppen Szőcs megbuktatásával vádolt középpályás a Labdarúgás hasábjain a váltásra.

SOROZATUNKAT FOLYTATJUK!