Fenomén, Bérgyilkos, Kis Buddha, Őrült és Ginger: a 2011-es veszteséglista, I. rész

FABIO CANNAVARO

„Fabio Cannavaro a világ egyik legjobb és a nők szemében egyik legszebb védője, a tipikus olasz férfi és a tipikus olasz középhátvéd megtestesítője" – írtuk hősünkről egy ásatag Bajnokok Ligája-adatbankban. Az igéző tekintetű Fabio anno Nápolyban a Diego Maradona-féle csapatnak szedte a labdát, és olyannyira elleste a mesterfogásokat (pelyhedző állal az isteni Diegót is megfaragva edzéseken), hogy végül a felnőttek között is bemutatkozhatott ugyanott.

Karrierje viszont az akkoriban fénykorát élő Parmában teljesedett ki, majd miután az U21-esekkel kétszer is Európa-bajnok lett, 1997-ben, 23 évesen a nagyválogatottban is debütálhatott. 2010-ig, ha egészséges volt, az összes nagy nemzetközi tornára elutazott a squadra azzurrával, miközben a pármaiak anyagi csődje miatt 2002-ben az Interhez igazolt 23 millió mai euróért. Innen hamarosan továbbállt a Juventushoz egy tipikusan olaszos transzfer keretében, alig tízmillió euróért és az örök ígéret uruguayi kapus, Fabián Carini játékjogáért cserébe. Itt éveken át tanárian, szinte hiba nélkül játszott, a Serie A egyik legjobb védelmét alkotva Gianluigi Buffonnal és Lilian Thurammal – na ja, a Parmában hosszú évekig játszottak egymás oldalán.

„Di Caprio-arca, viszonylag kis termete és törékenysége ne tévesszen meg bennünket: kora egyik legkiválóbb és legkeményebb emberfogója, nem véletlenül olyan a szeme, mint Paganinié, a Különben dühbe jövünk érzékeny lelkű bérgyilkosáé" – vélekedtünk róla, miután az Euro2000 után az Euro2004-en is hiba nélkül játszott, gyakran a levegőben úszva blokkolta a lövéseket, önfeláldozóan takarított kapuja előtt.

Miközben öccse, Paolo szintén a Napoliból indulva egyre jobb védő lett, Fabio a 2006-os világbajnokságon beemberfogta magát a futball aranykönyvébe, hiszen ottani teljesítményére az igen elcsépelt hősiesnél mi magunk sem tudunk frappánsabbat (lopni valaki más írásából). Igaz, remeklését kissé beárnyékolta, hogy kiderült, magasabb oktánszámú üzemanyagot tankolt olykor-olykor: egy 2005-ben nyilvánosságra került videofelvétel tanúsága szerint jó barátságot ápolt a Neotonnal, de annak nem a diszkós, hanem az injekciós változatával (a felvétel idején még nem volt doppinglistás a szer).

Világbajnokként arra tért haza Taljánföldre, hogy a Juventust kizárták az élvonalból, frissen aranyozott váll-lapjait letépték, így aztán követte egykori mesterét, Fabio Capellót a Real Madridhoz. A királyi klubnál Fernando Hierro utódát látták benne, Cannavaro pedig azt ígérte, hogy sokat mesélnek majd ottani mutatványairól – ez végül is igaz lett, bár többnyire mint elrettentő példát hozzák fel hősünk reálos produkcióját. Az év végén ennek ellenére megkapta az Aranylabdát, ráadásnak a FIFA, a FIFPro és a World Soccer első díját is. Miközben a Realban 2008-ra már elfogadható szinten futballozott, a válogatottban hiába maradt alaptag, még a fiatal magyar támadók is sikerrel szemtelenkedtek vele.

Mivel az érte 11.5 milliót áldozó Madridban szerződése lejártával viccből sem marasztalták, hazatért a Juventushoz – ennek hallatán Torinóban kitört ellene a tüntetés élemedett kora, formája és korábbi hűtlensége miatt. Szépen szeretett volna búcsúzni a labdarúgás közvéleményétől a 2010-es világbajnokságon, de ez finoman szólva sem jött össze, majd közkívánatra visszavonult a nemzeti csapattól.

Bár a Napolinál kívánta a szögre akasztani az ilyenkor szokásos felszerelési tárgyakat, be kellett érnie a dubai al-Ahlival. Itt sem döntögette sokáig saját szobrát: 2011 nyarán orvosai tanácsára visszavonult. Jelenleg jótékonykodik, az al-Ahli nagykövete, tanácsosa, de rendre felbukkan Itáliában a lelátókon, és hamarosan alighanem a kispadok környékén is.

PAUL SCHOLES

Mi tagadás, nem csak a Manchester United hívei voltak kissé szomorúak, amikor Paul Scholes bejelentette, hogy 36 évesen befejezi labdarúgó-karrierjét, és a „vörös ördögök" szakmai stábjában kezd dolgozni. „Mit is tudnék még elmondani Scholesról, amit eddig nem meséltem el? – tette fel a költői kérdést karrierjének összes menedzsere, Sir Alex Ferguson. – Paul mindig is inspirálta a játékosokat, és tudjuk, hogy ez az új szerepkörében sem lesz másként." A karrierje csúcsát a lengyelek elleni mesterhármasban megjelölő fáradhatatlan középpályás 19 éves kora, 1994 óta volt címeres alakja nemcsak az MU-nak, hanem magának a Premiershipnek is.

A David Beckham és a két Neville fiú által fémjelzett Fergie-bébik alaptagja a profik közötti bemutatkozása alkalmával egy duplával tette le névjegyét, és a hálózörgetésről később sem szokott le. Többnyire hatalmas rakétákat helyezett el az ellen állásaiban, mivel pozíciójából adódóan a lecsorgó labdák állandó esélylesője volt. Gyermekkorában egyébként középcsatárként serénykedett, volt, amikor egyetlen szezon alatt 70 gólt termelt.

Ám nem csupán móka és kacagás volt a rőt üstökű „Ginger prince" pályafutása. Bár nyilván nem reklámozza, de 1999-ben ő lett az első és utolsó angol labdarúgó, akit a bíró leküldött a régi Wembley szent gyepéről tétmérkőzésen (ennek ellenére 1999 nagy éve volt: gyönyörű-hihetetlen gólt lőtt az Inter ellen a BL-ben, megnősült, klubjával triplázott).

Továbbá említhetjük a 2001–2002-es idényt, amikor Ruud van Nistelrooy érkezésével Ferguson át akarta szervezni a csapat játékát, s a reform egyik hangsúlyos eleme volt, hogy Scholest – éppen gólerősségére apellálva – feltolta a holland mellé második éknek. Neki viszont egyáltalán nem fűlött a foga az új feladatkörhöz, visszaesett a formája, még az a pletyka is lábra kapott, hogy esetleg elhagyja az Old Traffordot. Pláne, miután kiszivárgott, hogy egy Ligakupa-találkozó kapcsán csúnyán összerúgta a port mesterével.

Igaz, ha mindenkit eladtak volna, aki civódott egy jót a Sirrel, szörnyen visszhangozna az MU-öltöző, és „Scholesy" is maradt végül. Aligha bánta meg, hiszen nyert még egy szekérderéknyi bajnokságot és egy újabb BL-t is. Pályafutása alkonyán kisebb-nagyobb sérülések gyötörték az asztmás középpályást, de ha egészséges volt, afféle higgadt atyaként percekre beállva is fazont tudott adni a csapatnak. A feltűrt ingujjú „Buzgó munkás" végül 676 tétmérkőzésen játszott az MU-ban, utoljára a Barcelona elleni BL-fináléban.

Jellemző módon a katalánok törték egymást a lefújás után mezéért, búcsúmérkőzésére pedig Pelé is ellátogatott. Egyedüli fájdalma karrierje során talán a kissé csonka válogatottbeli szereplése volt: a 66 fellépés és a 14 találat mellett csak két-két világ- és Európa-bajnoki szereplést regisztrálhattunk nála ebben a kategóriában. Értik, ugye? Csak szerepelt. Végezetül egy árulkodó adat még 2002-ből Scholes fontosságáról: a szezonban átlagosan 272-szer ért labdába mérkőzésenként!

MARTÍN PALERMO

„Igazságtalanok lennénk, ha az elmúlt másfél évtized egyik legeredményesebb argentin csatárára az egy meccsen kihagyott három büntetője miatt emlékeznénk: Martín Palermo jelenleg talán a legjobban fejelő játékos. A fejjátékot saját bevallása szerint is rengeteget gyakorló Palermo egyik elképesztő gólját alighanem minden focirajongó látta: a középcsatár 38.9 méterről fejelt a Vélez hálójába!" – írtuk egy Sportlegben a karizmatikus argentin támadóról. Akinek a 2010-es világbajnokságon is csodájára jártunk, hiszen bocás gólrekordok döntögetése ide vagy oda, csakis egy Diego Maradonának juthatott eszébe reaktiválni a 36 éves támadót, aki előző válogatottbeli korszakát alig tíz éve lezárta.

Fénykorában viszont nem éppen alap nélkül tartották a válogatott leendő gólzsákjának, hiszen az Estudiantesben, majd a Boca Juniorsban valósággal lapátolta a gólokat. Ám amikor a Lazio és a Milan ölre ment érte, térdsérülése miatt fél évet ki kellett hagynia (éppen 100. élvonalbeli találatát ügyeskedte össze, de nem vette észre, hogy percekkel korábban külső keresztszalag-szakadást szenvedett); majd az sem bizonyult éppen a legjobb ötletnek, hogy a Villarrealban kezdte európai karrierjét.

Nemcsak azért, mert 2001-ben úgy szenvedett sípcsonttörést, hogy egy gólja után kiszaladt a szurkolók elé, akik örömükben a lábára döntötték az előttük álló betonfalat, hanem azért is, mert választhatott volna nevesebb munkaadót is. Igaz, ott sokáig megemlegetik, mert 7.6 millió eurós vételára ellenére is hamar ingyen elengedték a Betishez, ahonnan kölcsönben az Alavéshez, majd 2004-ben végleg a Bocához került.

Innen vonult vissza hét év után: bár sok-sok hónapot ki kellett hagynia rakoncátlan térdei miatt, 236 góllal zárta végső egyenlegét. A helyi bajnokság ötödik leggólerősebb támadóját az „Őrült" személyében tisztelhetjük, 56 százalékos eredményességi mutatója frenetikus – az örökranglistán előtte állók pedig a némileg szellősebb futballvédelmekről közismert 1950-es években élték fénykorukat.

Palermo egy híján húszéves profi karrierje végén egy világbajnokságon is részt vehetett, (sőt, az albiceleste azért is juthatott el oda, mert hősünk Peru ellen a 90. percben győztes gólt szerzett egy sorsdöntő selejtezőn), ahol a kapuba is betalált. 2011 nyarán vonult vissza: mi tagadás, ha visszagondolt 1998-ra, amikor Dél-Amerika legjobbjának választották, vagy 2000-re, amikor két gólt vágott a Világkupa-meccsen a Realnak, aligha elégedetten.

MATÍAS ALMEYDA

Folytassuk három remekbe szabott gyepnyűvővel! Kezdjük azzal a Matías Almeydával, aki a River Plate, Sevilla, Lazio, Parma, Inter vonulatban lett korszakos klasszis a maga műfajában. Értékére jellemző módon az Inter 2002 nyarán 22.1 millió mai eurót fizetett érte.

Hogy miért?

„A szimpatikusan aszaltszilva-arcú argentin útonálló nem éppen technikájáról volt híres, no de kérem, olyan ember is kell egy modern csapatba, aki rúg, csíp, harap, üt-vág és legfőképpen nemanyád! Eme fenti tevékenységeket egyébként olyan fajsúlyosan űzi a jómunkásember (dobzsegallegohombre), hogy közel 40 válogatottság, argentin és olasz bajnoki címek, Olasz Kupa-, olasz Szuperkupa-, KEK- és európai Szuperkupa-győzelmek (no meg kivert fogak, bevert szemek, sajgó lábak és derekak) övezik dicső pályafutását!" – merényeltük meg a szűrő ürügyén a magyar nyelvet egy ódon BL-adatbankban (a szerző kilétét fedje jótékony homály).

Az 1999-ben a Serie A legjobbjának megválasztott „Pelado" harmincéves korában, 2004-ben tért haza az Independientéhez, de az emberrablók fenyegetései miatt íziben visszatért a vén kontinensre. A Brescia után repatriált, majd gyorsan visszavonult, immáron a Quilmestől.

Másfél éves pihenőt követően José „Turu" Floresszel tett egy meglepetés-kitérőt a norvég Lynben, majd egy újabb kihagyás után a helyi negyedosztályú Fénixben tért vissza. Belejött, hiszen immáron közelebb a 40-hez a Rivernél felcsapott Javier Mascherano-utódnak, majd harmadik visszavonulása után trénernek. A Rivernél újra együtt futhatott a szurkolók haragja elől Marcelo Gallardóval és Ariel Ortegával, akikkel oly' sok válogatott mérkőzésen szerepelt, vállat vállnak vetve. Almeyda mindössze 35-ször harcolt a nemzeti tizenegyben, de két világbajnokságon is megfordult.

PATRICK VIEIRA

Vieira a dolomitkemény és megalkuvást nem ismerő középpályások modern kori prototípusa, és bár sokan csak kíméletlen harcmodorát emlegetik, nem árt észrevenni milliméterpontos, 30-40 méteres passzait sem. Mint oly' sokan a francia válogatottból, ő is Afrikában (közelebbről Dakarban) született, de fiatalon a híres cannes-i utánpótlás-akadémiára került. Tizenhét sem volt még, amikor bemutatkozhatott a Ligue 1-ben a Cannes színeiben, majd a Milan csapott le rá, de itt csak ünnep- és vásárnapokon lépett pályára, így hatmillió euróért megvette honfitársa, az Arsenal élén álló Arsene Wenger. 1996-ot írtunk ekkor. Vieira Londonban azonnal alapember lett előbb a helyi legenda, Ray Parlour, majd honfitársa, Emmanuel Petit mellett; a következő évben a felnőttválogatottba is bekerült. Duplázott (bajnokság, FA-kupa) az „ágyúsokkal", a nyáron pedig a hazai világbajnokságon nemzeti hős lett, ugyanis két alkalommal is pályára lépett az arannyal végződő kaland során.

Később kiszorította Petit-t a nemzeti csapatból, ahol Didier Deschamps-pal alkotott kiváló szűrőduót, utoljára a 2000-es Európa-bajnokságon. Akkoriban nevezték először világklasszisnak, és hét nem éppen szűk esztendőre bérletet váltott a különböző szavazások év csapataiba. Egy újabb duplázást követően és még egy bajnoki cím után elhagyta az Arsenalt, mint a Premiershipben büntetésrekordere és Roy Keane örök ellenfele: húszmillióért a Juventusba igazolt.

A Serie A-ban ugyanaz az edző fogadta, mint első alkalommal: Fabio Capello. „Patrick már akkor is kiváló futballistának tűnt, de rendkívül fiatal volt még, nekem meg ott volt a Frank Rijkaard, Demetrio Albertini kettősöm, amelyet nem szívesen bontottam volna meg" – emlékezett vissza az egy évtizeddel ezelőtt történtekre Capello.

Vieira a brazil Émersonnal a világ akkori talán legerősebb középső védekező duóját alkotta, de nemsokára a Serie B-be süllyedt a klub – ő pedig az előző vételár kevesebb mint feléért az Interhez igazolt. Előtte a nyáron a nagy öregekkel a 2006-os világbajnokságon igen összeszedetten és hasznosan játszott, bár az olaszok elleni fináléban Marco Materazzi egyenlítő góljánál a bekk éppen őt fejelte le. Vieira mentségére legyen mondva, a talján magasabbra ugrott, mint 240 cm!

Vieira, amint elhagyta a 30-at, igen sérülékennyé vált, a bajnokik felét ki kellett hagynia, akárcsak a 2008-as Eb-t és a 2010-es vb-t (az előbbin legalább kerettag lehetett). Pedig az utóbbi érdekében igazolt 2010 januárjában a Manchester Cityhez, hogy egy jól sikerült félidény jutalmaképpen pályára léphessen a dél-afrikai tornán. Jelenleg éppen a Citynél dolgozik vezetőként.

CLAUDE MAKELELE

„Láttam már holdfogyatkozást, de Makelele-gólt még nem" – köszörülte rajta mikrofonját anno egy riporter, arra is utalva, hogy a szűrő az angol bajnokságban 2004 és 2007 között összesen ötször lőtt kapura. A futballista ezt annyira a lelkére vette, hogy pár nap múlva bevette a Tottenham hálóját, mégpedig kapásból – pedig az ő művészete mérsékelten szólt a hálórezegtetésről, inkább arról, hogy a mezőnyben a legtöbbet futva lefárasztja az ellen középpályássorát, hangyaszorgalommal gyűjtögeti a labdákat, amelyeket a legegyszerűbben és leggyorsabban egy ügyesebb (a rossz nyelvek szerint a kapust is beleértve bármelyik) társához juttatja.

Az Afrikában (közelebbről Kinshasában) született Makelele egy gyerekcsapatban tanulta meg az alapokat Thurammal, majd a Stade Brest érintésével a Nantes-hoz igazolt, és ott lett profi 1992-ben. Három év múlva már a francia válogatottba is bekerült, majd bajnokként a Marseille-be igazolt. Mivel hatalmas felháborodására lemaradt a világbajnokságról, tízmillió dollárért is többért a Celta Vigóhoz távozott, majd dinamizmusáért valamivel többért Fernando Redondo-utód lett a Realnál.

Itt kihagyhatatlan és posztján világklasszis lett, nyert egy BL-t, egy Világkupát és két bajnokságot, majd mivel kevesellte évi 1.2 millió eurós fizetését, az ennek duplájánál is többet ígérő Chelsea-be igazolt. Kellett persze az is, hogy a londoniak hajlandóak legyenek húszmillió eurót áldozni a már harmincéves futómasináért. A királyi klub visszaesése és a Chelsea felfutása megmutatta, milyen fontos láncszem volt Madridban Makelele. Aki a nemzeti csapatba is visszaengesztelődött, a 2002-es és a 2006-os vb-n pályára léphetett, majd őszinte csodálkozásunkra a 2008-as Eb-n karmesterként szerepelt is, ebbéli minőségében lebőgve.

Londonban sokáig sorra kiszorította az érkező vetélytársakat, 2005-ben bekerült a FIFPro álomcsapatába, de szép lassan kikopott a kezdőből. Előzetes terveivel ellentétben mégsem a Chelsea-től vonult vissza 2010-ben, hanem három idény után a PSG-től, 2011-ben (amikor Párizsba igazolt, bruttó 285 ezer eurós havi fizetésével a Ligue 1 legjobban dotált játékosa lett). Leszerelése után ugyanitt felcsapott tanácsadó-megfigyelőnek, majd Carlo Ancelotti jobbkeze lett, és nagy erőkkel végzi az edzőképzőt.

EDWIN VAN DER SAR

„A hollandok egyes számú kapusa immáron tucatnyi éve a legjobb németalföldi portásként tartatik számon, aki hihetetlen reflexeivel, kötélidegzetével, ösztönösen zseniális kifutásaival méltán kapott helyet szakmája elitjében" – írtuk a nyakigláb kapuvédőről egy ó-BL-adatbankban. A közel kétméteres futballista Louis van Gaal egyik ajaxos felfedezettje, akire a nagyvilág az 1994-es BL-fináléban figyel fel, amikor is „Flappie" a mérkőzés legelején egy hosszú előreívelésre úgy jött ki, hogy midőn ugrás közben a levegőben – ölében a labdával – elérte a 16-os vonalát, maga elé dobta a játékszert, hogy az a vonalon túl már ne a kezében legyen; majd földet érve lábbal higgadtan oldotta meg a helyzetet. Zseniális! A nyáron vb-kerettag lehetett, és 2008-ig elkísérte mindenhová az oranjét, amelynek rekordere is lett a maga 130 fellépésével. Sokáig hűséges volt az egyre haloványabb amszterdami klubhoz, és csak 1999 nyarán váltott, elfogadva a Juventus öt-, más források szerint tízmillió dolláros ajánlatát. A „zebráknál", mint első idegenlégiós kapuvédő, sokat hibázott, így végül megvették helyére Buffont a Parmától.

A holland nagy meglepetésre a Fulhamben folytatta, 10.3 millió euró ellenében. Itt éppen fordítva történt, mint Torinóban: bugosan kezdett, aztán klasszis lett. A világ- előtagot is megkapta a jelző: bár már 1999-ben is hívta a Manchester United, végül csak 2005-ben kapta meg, potom négymillióért. Bár sokan azt várták, hogy Ferguson mester egy újabb külföldi kapussal is felsül, a „Nagy Zöld Joker" fényesen rácáfolt a károgókra, hiszen vitán felül világklasszissá nőtte ki magát – közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz! A Debrecen ellen vívta első tétmérkőzését az MU színeiben, 2011 tavaszán a Barcelona ellen az utolsót. Közben az év csapatainak oszlopos tagja lett a Premiershipben, és hasztalan próbálta meg visszakönyörögni a nép a nemzeti csapatba a dél-afrikai nagy versengés előtt. Szép búcsú lett volna, de az igazi miatt sem panaszkodhat http://www.nemzetisport.hu/minden_mas_foci/van-der-sar-dupla-gyozelemmel-koszont-el-2089118?. Jelenleg a médiában tüsténkedik, de edzői pályára készül.

GARY NEVILLE

„Gary volt generációja legjobb jobbhátvédje. Példakép minden fiatal profi számára: szorgalmas, lojális és intelligens. United-szurkolóként született és nőtt fel, fantasztikus karrierjével az Old Traffordon örökre kivívta a szurkolók szeretetét" – nyilatkozta felfedezettje váratlan visszavonulásakor Ferguson.

Hogy miért eme dicshimnusz? Az 1975-ös születésű Gary Alexander Neville a Fergie-bébik egyikeként (testvérével, Phillel egyetemben) főszerepet játszott a Manchester United közelmúltbéli remeklésében, gondoljunk csak kilenc bajnoki címére, két BL-győzelmére és öt „év csapata"-tagságára a Premiershipben.

Túlzás lenne azt állítani, hogy az elnyűhetetlen hátvéd a fülén táncoltatta volna a lasztit, de lelkesedése, állandó harckészültsége és erőből megküldött beadásai mindig csapata hasznára váltak. Sokáig testvérével, Phillel együtt játszott a klubban és a nemzeti tizenegyben is. Beckham és Nicky Butt legjobb barátja 1992-ben még a Bolton Cricket League-ben suhogtatta az ütőjét, de aligha bánta meg a váltást. Akkoriban olyan kiváló játékosokkal alkotott védelmet (mármint a Unitedben, nem a Boltonban), mint Steve Bruce, Denis Irwin, Gary Pallister vagy Paul Parker; és Fabiónak, Rafaelnek, Chris Smallingnak adta át a stafétabotot. Mind klubjában, mind a „háromoroszlánosok" között sokáig keresték utódát. A nemzeti csapatról később azt nyilatkozta, hogy csak elfecsérelt idő volt 85 fellépése. Két világbajnokságon (1998, 2006) és három Európa-bajnokságon (1996, 2000, 2004) azért szerepelt, de igazából csak a hazai kontinenstornát nem zárta csalódottan. 2005-től csapatkapitány volt a „vörös ördögök" között, 602 szereplésénél csak Ryan Giggs, Bobby Charlton, Bill Foulkes és Scholes tud többet felmutatni. G. Neville a ma már igen ritka klubhűség példaképe, még pletykaszinten sem vetődött fel a „szimpatikus manchesteri fosszília" távozása. Beckham esküvői tanúja az angol média egyik kedvence, mustáros odaszólásainak köszönhetően visszavonulása sem változtatott ezen.

IVÁN DE LA PENA

A némileg Puskás Ferenc-i tekintetű „Kis Buddha" volt a kilencvenes években a spanyol labdarúgás elveszett karmestere, hiszen az 1976-os születésű Barcelona-nevelt tizenéves korában a legnagyobb ígéretek közé tartozott, de sohasem tudta kibontakoztatni tehetségét.

Talán éppen sérülékenysége miatt, hiszen a modern futballban tizedmásodpercek és centiméterek döntenek egy-egy szerelésről, passzról vagy kapura lövésről, és ilyenkor döntő jelentőségű egy kopott porc vagy a sérüléstől való pillangószárny-suhogásnyi dermedtséget izzadó félelem. 1996 legjobb spanyolországi fiatal labdarúgóját Van Gaal üldözte el a klubtól, és 14.5 millió euróért a Lazióhoz került: Rómában azóta is emlegetik ezt a transzfert, mint minden idők egyik legnagyobb ráfizetését.

Kölcsönadták a Marseille-nek, majd egykori klubjához, de szerződése lejártakor már „csak" a kistestvér, az Espanyol tartott rá igényt. A középpályás itt összekapta magát, és általában válogatott szinten játszott, amit az is bizonyít, hogy 28 éves korában, 2005-ben végre magára húzhatta a felnőttek között is a címeres mezt.

Egészen 2011-ig bírta a harcot a védőkkel, szűrőkkel és a műtétekkel: jobb lábának állandó izomproblémái miatt a nyáron visszavonult. „Rettegett Iván volt a spanyol futball utolsó romantikusa – írja Pedro el burro, el blogger. – Régi vágású irányító, frakkban és cilinderben, aki elegánsan osztogat magasról téve a totális futballra." Az exkarmester laziós múltja ellenére a Románál lett Luis Enrique másodedzője, de csak pár hétig húzta fegyelmi/családi ügyei miatt.

RONALDO

Reméljük, nem szórnak a szerzőre súlyos átkokat a megcsontosodott De la Pena-hívek, de azt el kell ismerni, hogy egykori játszótársának, Ronaldónak rossz térde miatt sokkal többet veszített a futballtársadalom. Aki látta a fénykorát élő Ronaldo Luís Nazário de Limát, annak nem kell ecsetelnem: egy mozdulattal labdát levenni, cselezni és startolni csak pár ember tudott úgy a Földön, ahogyan az 1976-ban született Fenomén.

Aki pofonegyszerű játékká tette a góllövést: spinyával, kapuig begyalogolva, labdába belebotolva, botegyszerűen, mindenkit lesprintelve úgy lőtte a gólokat, mintha ennél természetesebb humán aktus nem is létezne. Hogy milyen volt fizikai-szellemi ékességében? Elég csak megnézni mesés, Compostela elleni találatát, amikor a felezőtől indulva, két védővel a hóna alatt, eggyel a hátán, a partjelzővel a foga között is beügetett (így születnek a legendák...) a 11-es pontig, ahonnan aztán estében a sarokba kanalazott.

Bővebb életrajzára most nem térnénk ki, megtettük ezt már korábban, de ennek zanzáját nem nélkülözhetjük. A költőinek éppen nem nevezhető mélyszegénységbe születő kis Ronaldo egyetlen legális menekülési útvonala a futball volt, és a nyakigláb serdülő – aki a Flamengo egyik lángeszű edzője szerint nem ért annyit, hogy napi két buszjegyet vegyenek számára – hamar kitűnt zsákszámra termelt góljaival a különböző kiscsapatokban.

Első profi klubja a Cruzeiro lett, ahol debütáló szezonjában összesen 58 gólt rúgott a tétmérkőzéseken, alig 17 éves fővel. Mint a jubileumi, 75. Új Pelé a felnőttválogatottban is pályára léphetett, az örök rivális Argentína ellen, majd végigkispadozhatta az 1994-es világbajnokságot Romário, Bebeto, Viola és Müller mögött (de aranyat kapott érte!). A fogszabályzós srácért, aki nem sokkal azelőtt még a gyorséttermek kukáit túrta, sorban álltak az európai klubok, amelyek ajánlatai közül bölcsen a PSV-ét fogadta el, ahol Romário örökébe lépett – olyannyira, hogy ő is holland gólkirály lett, majd ő is Katalóniába költözött. Ahol fényesen kitermelte a 15 millió mai eurós átigazolási díjat: spanyol gólkirály lett elképesztő átlaggal, aranylabdás és a FIFA legjobbja, győztes találatot lőtt a KEK döntőjében, s vívott emberfogónak álcázott asszaszinokkal egyedül.

A „disznófejű Nagyúr" azonban legyőzte, a pénz szavára sikerei csúcsán az Interhez igazolt 28 millió eurós mesés fizetésért. A remek milánói kezdést követően kezdetét vette a végét jelentő kálváriája a túl korai terhelést és a gyors növekedést, tömegnyerést soha ki nem heverő térdeivel. Az 1998-as világbajnokságon így is a hátán cipelte a selecaót, ám a döntő előtt a sérülése miatt lidokainkoktélokon élő ék kis híján meghalt egy máig nem tisztázott roham következtében: ha Roberto Carlos nem hívja gyorsan a lélekjelenlétét szerencsére megőrző César Sampaiót, aki kihúzta Ronaldo hátracsúszott nyelvét, akkor bizony másképpen siratnánk hősünket. A fináléban mindezek ellenére pályára kellett lépnie, az eredmény közismert.

Olaszországban bombaformában folytatta, majd következett két végzetes térdszalag-szakadás és egy fáradtság miatti csonttörés, egy 22 hónapos kényszerszünettel és folyamatos rehabilitációval megspékelve, amelyek végén a 2002-es vb-n minden idők legborzalmasabb frizurájával, de aranycipősként varázsolt. Pár pillanatra újra a régi gólvágót láthattuk, aki sohasem tért vissza – nem mellesleg a vele végig lojális Interhez sem, ahonnan 45 millió euróért a Real Madridhoz igazolt. A Realt Ronaldo érkeztekor kezdték galaktikusoknak nevezni, és a támadó első három évében 23, 24, majd 21 gólt szerzett, ami fantasztikus teljesítménynek számított az egy szem csatártól.

Manchesterben mesterhármast helyezett el Fabian Barthez hálójába, végre országos bajnok is lett, no és gólkirály. 2005-re azonban nemcsak reklámszerződése váltak zsírossá, hanem ő maga is, magánélete celebi magasságokba süllyedt, a 2006-os vb-n is többnyire csak szenvedett, még ha gólrekorderré is avanzsált.

A menetrendszerű térdműtét után 2007 elején 7.5 millióért a Milanhoz került, ahol szokása szerint remekül kezdett, aztán 99-es mezszáma tömegjelölővé is vált; és hogy-hogyan nem, újabb térdsérülést szenvedett. 2008-ban fél évet kihagyott a Milan után, de nem adta fel, hosszas rehabilitáció jutalmaképpen decemberben aláírt a Corinthianshoz. Itt még meg-megvillant, csodás és mókás gólokat szerezve, el-elgurulva a gólvonalig, de a nagy álma, a 2010-es vb-szereplés nem válhatott valóra.

Legyünk őszinték: múltja alapján bőven megérdemelte volna, hogy szépen lépjen le a futball színpadjáról. Mi mással is köszönhetnénk el tőle, mint a térdig koptatott közhellyel: istenáldotta tehetség voltál, és már azelőtt hiányoztál, mielőtt végleg visszavonultál volna!