Francia futballmúlt: az első labdától a magyarok bejöveteléig

„A magyarok tanították meg a franciákat futballozni” – mondogatta a „kékek” (Les Bleus) ezredforduló környéki diadalainak (vb- és Eb-arany) időszakában a Nemzeti Sport világjáró tudósítója, a szerkesztőségbe még 90 éves kora után is be-bejáró, a francia (és a spanyol) labdarúgást testközelből ismerő Csillag Imre. Mi, akkori pályakezdők hittük is ezt, meg nem is – ám miközben munkált bennünk a kétely, a kortárs érthetően elfogult kijelentését összevethettük egy éppen megjelent szakkönyv Franciaországra vonatkozó állításaival.

„1932 és 1944 között nem akadt olyan esztendő, amelynek bajnok vagy kupagyőztes csapatában ne játszott volna magyar futballista! (Legtöbbször a bajnokcsapatban és a kupagyőztesek között is…) Tudjuk-e azt, s ha igen, kellően büszkék vagyunk-e arra, hogy nem kevesebb, mint nyolc magyar származású labdarúgója is van a francia válogatott történetének?” – olvasható a „Kalandozó magyar labdarúgók” című kötetben (Dénes T.-Peterdi-Rochy-Selmeci, 1999, Aréna 2000), amelynek névmutatója hét oldalon át sorolja a Franciaországban valaha légióskodó magyar futballistákat.

A francia futball történtéhez valóban sok honfitársunk hozzáírta a maga fejezetét, többségük egy igen fontos fejlődési időszakban, az ottani profi bajnokság indulásakor, de mire a nagy változásokkal járó, a magyarok tömeges bejövetelét is elhozó 1930-as évek beköszöntöttek, a helyiek már több mint fél évszázada ismerték e csodálatos játékot, és nélkülünk is megtanulták annyira, hogy élvezni tudják.

Az alapokat természetesen a britektől kapták. A francia kikötővárosok hemzsegtek a különféle brit cégek képviseleteitől, a 19. század második felében csak idő kérdése volt, mikor pottyan ki egy bőröndből az első bőrlabda. Az első francia futballklub a normandiai kikötővárosban, Le Havre-ban alakult meg (1872), s hogy a helyiek mennyire büszkék még ma is az alapítókra, „Cambridge és Oxford fiaira”, arra bizonyítékul szolgálnak a jelenleg második ligás – és Bese Barnabás személyében magyar játékost is foglalkoztató – klub színei (ciel et marine, égszínkék/tengerkék, avagy Cambridge-kék/Oxford-kék), továbbá az angol himnusz dallamára nemrégiben komponált klubinduló.

A LE HAVRE AC KLUBHIMNUSZA

A „brit sport” hamar leszivárgott a fővárosba, Párizsba is, a Bois de Boulogne-ban egyre több furcsa – többségében angol és skót – alak kergetett egy pattogó golyóbist. Az ország déli részében a svájciaknak volt fontos szerepük a sportág terjesztésében, csapatuk, a marseille-i Stade helvétique hármat is megnyert az országos „ősbajnokságokból”. (Egy kicsit nyugatabbra akkor már működött az FC Barcelona, amelyet szintén egy svájci alapított, a katalán fővárosba – a francia rögbis közeg érintésével – még Hans Gamperként érkező Joan Gamper.)

Gyorsan megkezdődött a klubok szövetségekbe tömörülése (1887-ben jött létre a Francia Sportszervezetek Uniója, a több sportágat tömörítő USFSA), ám hamar érzékelhetővé vált két törésvonal: az egyik a rögbi és a labdarúgás, avagy az elitsport és a „népsport” hívei, a valamivel később elmélyülő másik az amatörizmus és a profizmus pártolói között. A sportág azonban olyan sebességgel vált egyre népszerűbbé, hogy az inkább rögbipárti, ám a befolyása megőrzése érdekében lépéskényszerbe kerülő USFSA gyorsan kiírta az első labdarúgó-bajnokságot (1894, hat párizsi csapat vett részt rajta, a döntőben az „angol” Standard AC a „skót” White Roverst győzte le),

Az új népszórakozás hatalmas lehetőségekkel kecsegtetett üzleti és politikai szempontból is, részben ezzel magyarázható, hogy hosszú küzdelem bontakozott ki a labdarúgás franciaországi szervezeti kereteinek kialakítása körül. Volt olyan idény (1905–1906), amelyben négy szervezet is kiírt országos bajnokságot, sőt válogatott csapatból is több akadt. Raymond Dubly, az őskorszak egyik kiválósága egy 1909-es lapinterjúban ki is fakadt: „Mi, labdarúgók, hogyan döntsük el, melyik az igazi, melyik az, amelyik valóban kiérdemli a nemzet legjobb tizenegye elnevezést?!”

L'Équipe de France… Az immár két világbajnoki csillag fényében vicces, ám a hajdani főszereplők nagyon is valós korabeli félelmét tükrözi, hogy amikor a francia válogatott 1904-ben lejátszotta első hivatalos mérkőzését (Belgium, 3:3), a másnapi újságokban megjelent összeállításban még a bennfentesek is nehezen azonosítottak be két játékost. A válogatott történetének első gólját szerző Louis Mesnier „Didi”, a csapatkapitány Fernand Canelle „Fernand” néven szerepelt – tudniillik egyikük sem kapott engedélyt a munkáltatójától arra, hogy egy futballmeccs kedvéért elvonatozzon Brüsszelbe…

Volt mit rendbe tenni tehát, de erre már csak az első világháború vérfürdője után kerülhetett sor. Noha a Grande Guerre megrázta a franciaországi szervezett sportéletet, egyúttal rendkívüli módon növelte a labdarúgás társadalmi támogatottságát: egy-egy meccs a fronton feledtette a háború borzalmait – sok ismert futballista harcolt a lövészárkokban, a szövetség százával küldte a labdákat az alegységekhez –, a hátországban pedig erősítette az összetartozás érzését. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy alig hallgattak el a fegyverek, végre megalakult az egységes francia szövetség (1919).

Az első világháborúból győztesként kikerülő Franciaországban elképesztően felpörgött az élet, és az „őrült húszas évek” (Années folles) pezsgése nemcsak a tudományban, a kultúrában, a tömegtájékoztatásban hozott robbanásszerű változásokat, hanem – ezektől nem függetlenül – a sportban is. Óriási példányszámban fogytak a lapok, tömegekhez jutott el a rádió hangja, ugrásszerűen nőtt az érdeklődés a legkiválóbb eredményeket elérő sportolók iránt – és belőlük már csak azért sem volt hiány, mert Párizs 1924-ben (immár másodszor) olimpiát rendezett.

A húszas évek elején 33 000 játékost regisztráló francia labdarúgás törvényszerűen kitermelte a maga korszakos csapatait, egyéniségeit. Óriási történet volt például, amikor a párizsi Red Star – ma is ritkaságszámba menő bravúrral – egymás után háromszor (1921, 1922, 1923) megnyerte az első igazi országos versenysorozatot, az első ízben 1918-ban kiírt Francia Kupát.

A 18 000 néző előtt lejátszott 1921-es finálé egyik hőse Pierre Chayrigues, a mindössze 170 centiméter magas kapus volt, akiért a kifutások, kivetődések egyik úttörőjeként rajongtak, és aki vakmerősége folytán súlyos sérülések sorát szedte össze. Medencecsont- és válltörése miatt akkor már két éve nem védett, sokan azt hitték, visszavonult – erre felbukkant a játéktérre kifutó Red Star-játékosok között, s nemcsak jelenlétével, hanem bravúrjaival is sokkolta az ellenfelet (Olympique de Pantin). Kell egy ilyen diadalnál több a sztorikra éhes nagyközönségnek?!

A KORSZAK PELÉJE
A második világháború előtti években ívelt fel a francia (és a marokkói) futball egyik nagy egyéniségének karrierje is. LARBI BEN BAREK (1914–1992) a marokkói Casablancában született, Marseille-ben lett híres futballista, 1938 és 1954 között 17 alkalommal lépett pályára a francia válogatottban – három gólja közül az elsőt a mieink ellen szerezte.
Technikás közönségkedvencként a „Fekete gyöngyszem” becenevet jóval Pelé előtt kiérdemlő Ben Barek két marseille-i időszaka között a Stade Francais és az Atlético Madrid labdarúgója is volt, utóbbival két spanyol bajnoki címet szerzett.
Az alábbi videóban többek között beszél a szintén Észak-Afrikában született francia sporthőshöz, a bokszoló Marcel Cerdanhoz fűződő barátságáról – arról például, hogy a fiatalon, repülőgép-balesetben elhunyt Cerdan futballistának sem volt utolsó, marokkói válogatottként gólt lőtt a franciáknak egy nem hivatalos mérkőzésen a második világháború idején –, továbbá arról, hogy odahaza milyen hitetlenkedéssel fogadták francia válogatottságát. A korabeli képsorok az európai futball első afrikai születésű szupersztárjának hihetetlen népszerűségéről is árulkodnak.

Ha válogatottjuk még korántsem volt is világverő, a franciák – csupán három másik európai országgal osztozva a dicsőségen – már vb-részvétellel is büszkélkedhettek az 1930-as évek elején, s például négy vereség (köztük egy 1:13…) után legyőzték már a mieinket is (3:0, 1929).

Egyvalamijük nem volt: rendes országos bajnokságuk. Viszont egyre határozottabb volt a megteremtésére irányuló szándék. Fontos gazdasági szereplők szerettek volna maguknak csapatot, és ha már, akkor a hozzáférhető legjobb játékosokkal, egyértelmű és a kornak megfelelő versenykiírással, a jól ismert kiskapuk (kamuállások, álnéven pályára lépő futballisták) nélkül. Jean-Pierre Peugeot, a híres autógyár, egyben a Sochaux futballcsapat tulajdonosa két meghívásos bajnokságot is kiírt (1930–1932), és a hivatásos labdarúgói jogállást eközben megteremtő szövetség 1932-ben elszánta magát az országos profi bajnokság elindítására.

Nem függetlenül a légiósok számának olaszországi visszaszorításától, nagyon sok, jobb megélhetésben reménykedő külföldi labdarúgó próbált szerencsét az új francia bajnokságban: az első profi szezonban a játékosok 29, egy évre rá 35 százaléka volt külföldi – a világ legjobbjait az osztrák Wundermannschaft kapusa, Rudolf Hiden és a svájci válogatott csatár, André Abegglen képviselte, s ahogy említettük, igen keresettek voltak a mieink is.

EGY AMATŐR VIDEÓ AZ FC SETE TÖRTÉNETÉNEK FELEJTHETETLEN PILLANATAIRÓL
A második történelmi pillanat főszereplője LUKÁCS ISTVÁN (Étienne), aki az 1933–1934-es szezonban 28 góllal, gólkirályként vezette bajnoki aranyéremre a déli városka csapatát (amelynek BUKOVI MÁRTON is alapembere volt). A kupadöntőt is Lukács duplájával fordította meg a Sete az EISENHOFFER JÓZSEFFEL és KOHUT VILMOSSAL felálló Marseille ellen (később ők is kupagyőztesek lettek).
A harmadik felejthetetlen pillanatot az 1938–1939-es bajnoki kiírás vége hozta el, amikor a már említett, 27 góllal társgólkirályi címet szerző KORÁNYI DEZSŐ vezérletével a csapat másodszor is bajnok lett.

A francia futball első virágkorának – amelyben Franciaország világbajnokságot rendezett (1938), s ott az ezüstérmes magyarokat is ünnepelte – a második világháború kitörése vetett véget.

Cikkünk a Nemzeti Sport Hosszabbítás mellékletében megjelent sorozat első epizódjának bővített változata.