Horvát titok – a világbajnoki ezüstérem nyomában

„Hogy mitől születik ennyi kiemelkedő futballista Horvátországban? Egyszerű! Apáink és anyáink jól tudnak gyereket csinálni…” – mosolygott Dejan Lovren, a Liverpool horvát válogatott hátvédje, amikor valaki századszorra is feltette Oroszországban a kézenfekvő kérdést a 4.2 millió lakosú ország bámulatos képességével kapcsolatban.

Monaco – Atlético Madrid, Liverpool, Besiktas, Sampdoria – Barcelona, Internazionale – Eintracht Frankfurt, Real Madrid, Internazionale – Juventus. Klubszínekre lefordítva így állt fel a horvát válogatott a Franciaország elleni, július 15-i, végül 4–2-re elveszített világbajnoki döntőn. Irigylésre méltó, sőt elképesztő a kínálat, a neveket elnézve nemkülönben: Danijel Subasic – Sime Vrsaljko, Dejan Lovren, Domagoj Vida, Ivan Strinic – Ivan Rakitic, Marcelo Brozovic – Ante Rebic, Luka Modric, Ivan Perisic – Mario Mandzukic.

Nem szeretnénk elvenni a horvát apák és anyák érdemeit, de gyanítjuk, a jelenség magyarázata összetettebb a Lovren által felvázoltnál. Nekünk, hasonló földrajzi, történelmi, társadalmi környezetben élő magyaroknak különös tanulsággal szolgálhat kideríteni, mi rejlik a horvát futballcsoda hátterében. Helyszíni interjúk, háttérbeszélgetések és mérkőzéstapasztalatok segítségével próbáltunk közelebb jutni a megfejtéshez, exkluzív horvátországi cikkeinket a Nemzeti Sport következő heti számaiban, hétfőtől péntekig futó napi sorozatunkban tesszük közzé (lásd ajánlónkat).

Dugi Rat nyugodt falu az Adriai-tenger partján, kristálytisztán kéklő vizével, a házai fölött magasodó kőhegyek lélegzetelállító látványával nyáron turisták tömegét vonzza. Ilyenkor, a kora októberi, szezonon túli csendes időben legfeljebb a horvát negyedosztályban szereplő helyi futballcsapat, az NK Orkan mérkőzései kavarják fel a település nyugalmas életét. Hogy a horvát labdarúgás Szent Grálját itt rejtették volna el, nem állítja senki, mi mégis a dalmáciai kis klub Vinjani elleni bajnoki mérkőzésén kezdjük horvátországi körutunkat. Alulnézetből néha jobban látszik a lényeg: az autó működéséből is többet megért, aki aláfekszik, mint az, aki a csillogó motorháztetőt bámulja.

Valamikor hatalmas karbidgyár működött a tengerparti településen, a környék legnagyobb ipari üzeme. A falubeliek büszkén mesélik, 35 éven át dolgozott velük a műhelyben Ivan Perisic édesanyja, a kiváltságosabbak még azt is elmondhatják magukról, hogy ellenfélként találkoztak az egyik környékbeli csapatban játszó édesapával, Ante Perisiccsel. A gyár réges-régen bezárt, a helyiek megélhetését kisebb vállalkozások, hajózási cégek biztosítják, és persze a nyári hónapokban dübörgő tengerparti turizmus. Valamiből ki kell termelnie a futballklubnak is a játékosonkénti 1500 kunát (mintegy 65 ezer forintot), amelyből a sportolók havi fellépési díját kifizeti. Amatőr osztályról, a horvát ligarendszer utolsó előtti szintjéről beszélünk – a pénztelen örömfoci régi hagyománya nem csak a magyar hátországban kopott ki…

Semmivel sem jobb a játék színvonala, mint nálunk egy átlagos megyei másodosztályú mérkőzésé, és bár az Orkan–Vinjani derbi nyilvánvalóan nem ad átfogó képet a horvát labdarúgásról, azt pontosan megmutatja, hogy a kisebb lakosságszám, szűkebb ligarendszer miatt óriási a minőségbeli különbség az osztályok között. Tévedés azonban azt gondolni, hogy a világbajnoki ezüstérmes országában a hazai élvonal nívója az eget verdesi, a közönséget sem csődítette a stadionokba a nyári vb-élmény, nyolc forduló után a horvát első osztályban a mérkőzésenkénti átlagnézőszám 3013 fő volt, nagyságrendileg az NB I-ével megegyező. Hasonlóság még, hogy európai kupaporondon Horvátországban is csak a bajnokcsapat, a Dinamo Zagreb maradt talpon, mégpedig szintén az Európa-ligában. Hogy mi változott a horvát labdarúgásban a világbajnoki siker nyomán?

„Semmi” – mondja Ervin Nazor, az Orkan edzője, a kis csapatokat elfelejtő szövetség közönyét panaszolva az 5–1-re megnyert mérkőzés után. „Semmi” – állítja Mateo Trgo, a hazaiak 19 éves tehetsége, felidézve azért a kerti grillezéssel összekötött nyári meccsnézések emlékét. „Semmi” – legyint Jurica Ivanisevic, Dugi Rat-i szurkoló, a Hajduk Split klubtagja is, a vb-menetelés tágabb értelmezését ekként magyarázva: „Miként a horvát társadalomban, a horvát labdarúgásban is az individuális szempontok a meghatározók. Működik a kölcsönös szívességek rendszere – ezt egyesek korrupciónak nevezik –, mindenki a maga útját próbálja egyengetni. Úgy is mondhatnám, jók az orvosok, de nem jó a kórház. Ugyanez a válogatottra is igaz. Ebben az országban csak egyetlen intézménynek van tekintélye, a katolikus egyháznak. A kormánynak nincsen, a helyi vezetőknek nincsen, de még Luka Modricnak sincsen.”

A Real Madrid 33 éves középpályását, az UEFA és a FIFA év játékosa díját is elnyerő futballistát a napokban mentették fel hamis tanúzás vádja alól, és bizony a korábbi bírósági tárgyalások fényképein látható, megszeppent iskolás benyomását keltő fiatalember valóban nem ugyanaz a futballhős, aki csapatkapitányként vezette a dobogóra a válogatottat. A bírósági eljárás, amely során a játékos előbb vallomást tett, majd visszavonta szavait, Zdravko Mamic, a Dinamo Zagreb korábbi teljhatalmú igazgatója, a horvát futball keresztapája, a labdarúgás szereplőit állítólag marionettbábuként mozgató sportvezető ellen indult.

A nemzetközi elfogatóparancs elől jelenleg – a bosnyák-horvát kiadatási egyezmény hiányát kihasználva – a boszniai hegyek között, Medjugorjéban bujkáló háttérember a vád szerint úgy adta el külföldi kluboknak a Dinamo Zagreb játékosait, például Modricot vagy Lovrent, hogy utóbb elvárta tőlük, fizetésük egy részét csorgassák vissza neki. Néhány évvel ezelőtt a titokban pályafutása végéig húszszázalékos fizetési jutalék átutalására kötelezett Eduardo da Silva pert nyert Mamic ellen, és miután bebizonyosodott róla, 15 millió euróval megkárosította a Dinamo kasszáját, az államnak pedig 1.2 millió euró adót elmulasztott befizetni, júniusban hat és fél év börtönbüntetésre ítélték.

Történetét azért is muszáj említenünk a horvátországi világbajnoki siker hátterét boncolgató cikkünkben, mert csak így érthetjük meg a furcsa ellentmondást, amelyre a BBC-től a CNN-ig számos nemzetközi médium felfigyelt a nyáron: miközben a nemzeti együttes sporttörténelmi magasságokba jutott, a hátország mintha nem állt volna egységesen a válogatott mögé, a torna hetei alatt teret kaptak a sikercsapattól elhatárolódó hangok.

A részben politikai indíttatású, Splithez és a helyi Hajduk mögött álló Torcida-táborhoz köthető ellenkampány azt sugallta, hogy a horvát szövetség és Oroszországban menetelő kirakatcsapata valójában a Mamic vezette zágrábi kör bűnös vállalkozása. A valós viszonyokat talán csak az igazán bennfentesek ismerik, azonban számos nyíltan és név nélkül nyilatkozó interjúalanyunk abban egyetértett, jókora mesterségesen gerjesztett indulat, politikai vagy gazdasági ármánykodás mételyezi a horvát labdarúgást a színfalak mögött. A legfrappánsabban talán egy Dugi Rat-i öregúr fogalmazott: „A háttérben hibrid háború folyik.”

Ennek katonái sok esetben a paramilitáris szervezeteket idéző ultracsoportok, a futballmédia hangadói és persze az érdekharcokat vívó döntéshozók. Akinek bizonyíték kell a háttérben dúló nemtelen csatákra, gondoljon csak a Hajduk Split–Dinamo Zagreb (0–0) rangadón behajított lelátói betondarabra, amely egy hete éppen Gyurcsó Ádám halántékán csattant.

„Lehet a horvát futballt problémás közegnek nevezni, de ne feledje senki, ez a problémás közeg ezüstérmet hozott a világbajnokságon – világít rá Sandro Tomic, a DVSC és Honvéd spliti születésű, a Hajdukban is futballozó korábbi kapusa. – Az utánpótlás-nevelésre és a játékoseladásra épül a rendszer, és elképesztő hatékonysággal működik. Bam-bam-bam – folyamatosan löki ki magából a horvát klubfutball a tehetségeket, és értékesíti őket eurómilliókért Európában.”

„A felvevőpiac mozgatásában óriási szerepet játszik a nemzetközi kapcsolati háló – erre már Polgár László, lapunk zalai tudósítója, a horvát futball közeli ismerője hívja fel a figyelmet. – A diaszpóra gyökerei a titói időkig nyúlnak vissza, már akkor éltek a délszláv futball nemzetközi csatornái, elegendő az OFK Belgrádból a hatvanas években a Hannoverhez igazoló Josip Skoblar példájára gondolni. Ma is így megy ez, egyik horvát segíti a másikat, a menedzserek, edzők, játékosok egymást hozzák helyzetbe.”

A megfigyelés valószínűleg igen közel visz a horvát titok megfejtéséhez. Noha Luka Modric, Ivan Rakitic, Mario Mandzukic és a többi futballcsillag tehetségét senki sem vitatja, képességeik kibontakoztatásához szükség volt az előttük megnyíló kapukra, a rendszerszintű háttértámogatásra. Ki tudja, a Dinamo Zagreb maximumra járatott játékoseladási gyakorlata és a nyugat-európai segítők nélkül eljutott-e volna a legelőkelőbb klubokba a horvát futball csapatnyi kiválósága?

„Büszkék vagyunk arra, hogy horvátnak vallhatjuk magunkat – egészíti ki a horvát sikerreceptet Sandro Tomic. – Ehhez jön egy nagyon erős utcai túlélési ösztön, amely részben a kilencvenes évek háborús tapasztalatain alapul. A hálószobából, a playstationt nyomkodva a horvát futballban sohasem jutsz semmire.”

Járókelők jönnek-mennek a délelőtti órán Zágráb központjában, a Jelacic bán téren, elsietve egy-egy pillantást vetnek a horvát válogatott kirakatban álló csapatfotójára. „Be proud!”, vagyis „Légy büszke!” néven alakított ki itt kiállítóhelyiséget három éve a futballszövetség, odabent a futballvitrinek mögött megelevenedik a viharos huszadik századi történelem. Az első meccset Rijekában (Fiumében) még 1873-ban vívták egymással magyar és angol játékosok, horvát nyelvű szabálykönyvet először 1896-ban vehettek kézbe az érdeklődők, a horvát válogatott 1907-ben mutatkozott be a Slavia Praha ellen, a Horvát Sportszövetség 1912-ben alakult meg, 1919-ben azonban már a Jugoszláv Labdarúgó-szövetség adta a játék kereteit.

A századelő megbarnult emlékeinél fontosabb a 2018-as vb-siker történeti előzményeit illetően lényegbe vágó elmúlt harminc év, és főként a délszláv háború 1998-as világbajnoki bronzéremmel erősített horvát futballvetülete. Sokan az 1990 májusában botrányba fulladt, Zvonimir Boban rendőrrugdosásáról is emlékezetes Dinamo Zagreb–Crvena zvezda bajnoki mérkőzést tekintik a konfliktus nulladik állomásának, ám Dario Brentin, a grazi egyetem délszlávháború-szakértője legalább ilyen jelentősnek tartja az 1990 szeptemberi Hajduk–Partizan összecsapást, amelyen a hazai Torcida-tábor jugoszláv zászlót égetett, és „Horvátország független!” kiáltásokkal feszegette a határokat, érzékeltetve a jugoszláv idők végét.

Egy hónappal később a független Horvátország válogatottja Zágrábban 30 ezer ember előtt lejátszotta első újkori mérkőzését, az Egyesült Államok elleni 2–1-es győzelemmel záruló eseményt Franjo Tudjman államelnök a horvát diplomácia kiemelkedő eredményeként értékelte.

„A futballisták Horvátország leghatékonyabb nagykövetei” – jelentette ki, és az állítás huszonnyolc év alatt sem veszített érvényéből.

„A háború erősebbé tett. Minket nem könnyű megtörni, és ezt meg is akarjuk mutatni” – ezt már Luka Modric, a 2018-as vb-ezüstérmes válogatott csapatkapitánya jelentette ki az oroszországi sikert magyarázva. Több csapattársához hasonlóan a zadari fiatalember is személyesen megélte a háború szörnyűségeit, nagyapját 1991. december 8-án szerb fegyveresek ölték meg. Lovren és Corluka bosnyák földről menekült családjával Horvátországba, Rakitic szüleivel Svájcban talált biztonságot. Ha Boban azt állította a kilencvenes évek viszontagságaira utalva Tudjman elnökről, hogy ő volt az 1998-as vb-bronzérmes válogatott apja, aligha tévedünk, ha azt mondjuk, a „nagypapa” vonásai a 2018-as nemzedékben is felismerhetők.

„A GYEREKEK MODRICOK AKARNAK LENNI”
Interjú Gyurcsó Ádámmal, a Hajduk Split játékosával

– Milyen hatással volt a vb-siker Horvátországra?
– Nehéz pontos véleményt mondanom, mert benne is voltam meg nem is. A világbajnokság idejét javarészt Szlovéniában töltöttük edzőtáborban, így nem érezhettem át közelről a miliőt. Egyedül a dánok elleni meccset láttam a városban, akkor két felkészülési szakasz között két-három napra visszatértünk Splitbe. Az valami őrületes volt: tele az összes étterem, aki nem fért be, az utcáról nézte a kivetítőt. Olyasmi történt, mint nálunk a 2016-os Eb alatt.

– Mennyire játszott közre a sikerben az erős nemzeti öntudat?
– Már a vébé előtt is büszkén hordták az emberek a horvát mezt, az eredmény pedig feledtette a negatív hangokat. Halljuk otthon is, hogy hiába az ilyen-olyan befektetés, nincsen látszatja. A horvát példa is megmutatta, az igazi változáshoz kell az eredmény is.

– Furcsa feszültség terheli a horvát futballt, a törésvonal Zágráb és Split között jelentkezik, és még a válogatott megítélését is befolyásolta. Hajduk-játékosként érzékelte az itteni bizalmatlanságot a fővárosi körrel szemben?
– Csapattársaim mesélték az edzőtáborban, hogy az itteni szurkolók nem nézték jó szemmel, ha egy-egy Hajduk-játékos olyan bejegyzést tett ki a közösségi hálóra, amelyben kifejezte, mennyire szurkol a válogatottnak. Furcsa ez nekem, mert mégiscsak világbajnokságról van szó, történelmi lehetőség kapujában állt Horvátország. Splitben ilyen a szurkolói közeg, el kell fogadni.

– Miben látja a sikeres horvátországi játékosnevelés titkát?
– Nem én mondom meg az okosat, de az biztos, hogy a Hajduk és a Dinamo akadémiai szinten nagyon erős, öt-tíz-tizenöt millió euróért adják el a legjobb tehetségeket. Működik a kapcsolati háló, képesek kibontakoztatni a képességet.

– Tudatosan segítik, nyomják a fiatalokat?
– Fontos szempont a fiatalok szerepeltetése, de ez nem üres szándék, van mögötte tehetség, minőség is. Meg is térül az áldozat. Ha valakit betesznek tizennyolc vagy tizenkilenc évesen a nagy csapatba, játszik ott egy-két évet, simán eladják tízmillió euróért. Nevezhetjük ezt klubmodellnek is. Főleg most látszik ennek a gyümölcse, a vébé után. Nyár óta még jobban figyelik a horvát játékosokat. Beszéltük is egymást között a Hajduknál, hogy a horvát fiatal játékosok előtt óriási lehetőséget teremtett Modricék sikere. Hasonló a helyzet ahhoz, mint amikor a portugálok megnyerték az Eb-t, és utána mindenki portugál játékost akart venni. Akit júniusban még csak másfél millió euróért tudtak volna eladni, a nyár végén már hárommillió euróért is elment.

– Mi a vb-ezüst hozama az ország szempontjából?
– Nagyobb összetartást teremthet. Ha egy ilyen siker nem hoz össze egy országot, akkor semmi.

– Miközben beszélgetünk, mögöttünk, a spliti parkban családok fociznak a fák között…
– Na, ehhez is a vb kellett! A baráti körömben is ismerek olyan horvátokat, akik most szerették meg a futballt. Ha addig nem, július óta a gyerekek mindenütt Modricok, Rakiticek, Mandzukicok akarnak lenni.