Hová lett Preben Elkjaer-Larsen?

Elkjaer-Larsen (jobbra) a spanyolok ellen az 1984-es Eb-n (Fotó: Action Images)

A nem éppen szentéletű Preben Elkjaer-Larsen miden idők egyik legjobb dán támadója, pedig akad vetélytársa bőven ebben a kategóriában, gondoljunk csak az aranylabdás Allan Simonsenre, Michael Laudrupra vagy a 38 válogatott fellépésén 52 gólt vágó Poul „Tist" Nielsenre. Elkjaer-Larsen egykoron a dán dinamitok legveszélyesebbje volt. No de kik azok a dán dinamitok? – kérdezhetik a fiatalabb évjáratú olvasók, joggal.

A hetvenes években egyre több dán labdarúgó csapott fel légiósnak, akiket 1971-től a válogatottba is meghívhattak, ezzel párhuzamosan az immáron bérért játszó hazaiak is egyre jobb klubcsapatokat alkottak. A folyamat „betetőzéseként" 1977-ben a Borussia Mönchengladbachban játszó Allan Simonsen Aranylabdát kapott. Nem csoda, hogy egyre erősebb lett a nemzeti csapat, amelynek 1979-ben Sepp Piontek révén végre főállású kapitánya lett. Az első nagy dobásra viszont egészen 1984-ig kellett várniuk, amikor a kontinenstornán csak az elődöntőben kaptak ki a spanyoloktól, tizenegyespárbajban, Qvist – Sivebaek, Morten Olsen (Brylle, 114.), Ivan Nielsen, Busk – Bertelsen, Lerby, Michael Laudrup, Arnesen (Jesper Olsen, 68.), Berggreen – Elkjaer-Larsen felállásban. A dán dinamitok erőteljes, szellemes, de harcos játékukkal több százezer hívet szereztek maguknak szerte a nagyvilágban.

Az 1986-os világbajnokságra simán kijutottak, selejtezőcsoportjukban a szovjeteket is megelőzve, majd a mexikói gruppjukon is könnyedén léptek túl, az Enzo Francescoli dirigálta Uruguayt például 6–1-re kiütve. A sors azonban a spanyolokat és főleg az élete nagy napját kifogó, négy gólt is szerző Emilio Butraguenót sodorta eléjük: az északiak végül súlyos, 5–1-es vereséget szenvedtek. A nagy generáció nemsokára kikopott a nemzeti csapatból, jóval szürkébb utódaik viszont 1992-ben rajtaütésszerűen Eb-t nyertek.

Simonsen, mint említettük, hazavihette az Aranylabdát, a kőkemény, erőszakos támadó, az 1957-ben napvilágot látott Elkjaer-Larsen viszont csak kerülgette a forró kását: 1984-ben harmadik, egy évvel később második lett a France Football év végi szavazásán. A Frederiksberg neveltje a Vanlöse együttesében vált profivá 18 esztendősen, majd miután hét gólt szerzett 15 bajnokin, az akkoriban igen erős 1. FC Köln (Toni Schumacher, Bernd Cullmann, Heinz Flohe, Wolfgang Overath, Dieter Müller) vette meg. A bundesligás kirándulás azonban balul sült el, és a belga Lokerenben sem kezdett jobban, de szép lassan elkezdte termelni a gólokat. Kiérdemelte „az őrült lokerenes srác" becenevet, hiszen egy sematikus korszakban is imádott váratlan húzásokkal előállni, fantasztikus szólói mára már legendává váltak, mindemellett sohasem ugrott át egy szomszédos kisbolygóra némi keménységért.

Az akkoriban a mainál nagyságrendekkel erősebb belga bajnokságban kevés híján száz gólt szerzett, de csak az 1984-es Eb-n robbant be a nemzetközi köztudatba, hiszen a tornán a jugoszlávoknak és a belgáknak is betalált. Igaz, az elődöntőben sorsdöntő tizenegyest hibázott az orosz rulett legvégén. Nem is maradt a Lokerenben, és új csapatában, az olasz Hellas Veronában is ontotta a gólokat, sőt az egylettel 1985-ben bajnoki címet szerzett (a klubnak mindmáig ez az egyetlen élvonalbeli bajnoki címe; az 1984–85-ös évadban a német Hans-Peter Briegel volt a másik idegenlégiósa). A nagy menetelés során a Juventusnak egy mesególt vágott: a némileg szigorú torinói bekkek lerúgták róla szlalomozás közben cipőjét, de a nyakas dán akkor is a hálóba rúgta a labdát – sportszáras jobb lábával. Az égetett italt és a dohányárut fölöttébb kedvelő dán tankot nem lehetett könnyen megállítani, volt, hogy kettétépték nadrágját vagy lerúgták róla sípcsontvédőjét, de ő csak robogott tovább...

Az 1986-os vb-n négy mérkőzésen négy gólt vállalt, ezért a torna harmadik legjobbjának választották meg, nem mellékesen bronzcipővel térhetett haza. Veronában még két idényt töltött el – a klubnál olyan társakkal futballozott, mint az említett Briegel, Paolo Rossi vagy Thomas Berthold –, majd alig 30 évesen (életmód, na ja...) hazatért a Vejléhez, Simonsen mellé. Három, sérülésekkel gyötört év után, 1990-ben vonult vissza.

A válogatottban 1977 és 1988 között szerepelt, 69 mérkőzésen 38 gólt lőve. Visszavonulása után pihent pár évet, majd felcsapott edzőnek a Silkeborg IF-nél 1995-ben. A következő év decemberéig bírta csak, átadta helyét Pionteknek, pontosabban nem tudott ellenállni egy csábító ajánlatnak, és egy újonnan alakult sportcsatorna, a TVS vezetője lett. Nem sokáig működött a TVS, egy évet sem élt meg, hősünk mégsem maradt stúdió nélkül, mert felcsapott a TV3+ Bajnokok Ligája-szakértőjének, Peter Schmeichellel és Brian Laudruppal az oldalán.