Mi tagadás, a legutóbbi, sőt talán a legnagyobb River Plate a nagy Enzo Francescoli körül forgott, ő maga meg a védőket forgatta szaporán, hiszen „El Príncipe”, azaz „A herceg” volt e gárda alfája és ómegája. Rengeteg gólja és gólpassza miatt akkor is ő volt a főszereplő, ha nem ment neki a játék, ugyanis az ellenfél rendre két embert állított rá, és ez hatalmas luxus volt a kilencvenes években is, amikor a mostaninál sokkal erősebb volt az argentin, de a dél-amerikai bajnoki színtér is.

A River azért emelkedett ki kortársai közül a kontinensen, mert ugyan megvolt a maga „nagy bölénye”, mint az ottani csapatoknak még ma is, megvolt a maga loboncos hajú cselkirálya (a bolondos Ariel „Csacsika” Ortega, sőt neki volt egy „alcselmestere”, az ördöngös Marcelo Gallardo), volt egy gyors, erőszakos csatára is (Hernán Jorge Crespo), ám mellettük, pontosabban mögöttük a középpályán és a védelemben megbízható, európai stílusban daráló játékosokat vonultatott fel.

Megengedjük, nagyon régen adott már világklasszis kapust a nagyvilágnak Argentína (bocs, tizenegyesölő Sergio Javier Goycochea és Germán Burgos, Roberto Bonano páros), de a védelem tengelyében az őserő Celso Ayalával, előtte a Matías Almeyda, Leonardo Astrada duóval, mellettük a fegyelmezett szélső védőkkel „európai” fazonja volt a csapatnak. Nem véletlen, hogy Astradán kívül mindenki kipróbálhatta magát a topligákban, ő egyébként afféle visszavont karmester volt, ezt a szerepet újra és újra felfedezi magának a futballvilág, akár csak a Francescoli-féle visszavont középcsatár pozíciót.

Érdekes, hogy a River gyenge pontjának sokan a védelem két szélét tartották (pedig itt szerepelt a 28-szoros argentin válogatott Hernán Díaz, aki az 1994-es világbajnokságon is játszott), de éppen innen igazolt a Juventus 1995-ben, igaz, Juan Pablo Sorín torinói karrierje nem lett sikertörténet, hamar vissza is tért Argentínába. A Világkupa-döntőre remekül erősített a River: a védelembe megvették a sokszoros válogatott Eduardo Berizzót, visszatért Európából a középpályára Sergio Berti, Crespót pedig ritka szerencsésen sikerült pótolni Marcelo „Matador” Salasszal. Cseréje az európai stílusban futballozó Julio Cruz lett, aki néhány évvel később szintén a Serie A-ban bukkant fel.

Az 1996-os Világkupa-mérkőzés két főszereplője Enzo Francescoli és Zinédine Zidane volt, a francia karmester annyira szerette az uruguayi varázslót, hogy gyerekkorában az ő hatására döntött végleg a futball mellett, majd sokáig egy Francescoli-mezben aludt, és egyik fiának az Enzo keresztnevet adta – aki később a Real utánpótláscsapataiban Enzo Francescoliként szerepelt, hogy kerülje a feltűnést.

Zidane volt Marcello Lippi egyik kedvence. A Napoli és az Atalanta korábbi mestere az Arrigo Sacchi utáni olasz futball megreformálója volt, aki szintén szerette, ha csapata folyamatosan támad, és folyamatosan kontroll alatt tartja a mérkőzéseket. Maga Sir Alex Ferguson mondta, hogy az 1999-es Manchester United stílusa Lippi Juventusának a stílusára épült. Érdekes, hogy akár csak a River, a Juve is a stabil védekezésre alapozott, de elöl bátran szerepeltették az edzők a kreatív játékosokat, lásd a Zidane, Del Piero kettőst.

Lippi Carlo Ancelottija Antonio Conte, majd Didier Deschamps volt, nem véletlenül lettek mindannyian zseniális edzők később – és Astrada is erre a pályára lépett, vezette a Rivert is!

Lippi a remek légkört és a közös teherviselést tartotta a két legfőbb céljának a csapatainál, nem véletlen, hogy rengeteg játékos lőtt gólt a gárdáiban, a legszebb példa erre a 2006-os vb-arany tíz különböző gólszerzővel! Lippi a megbízható, szürke eminenciások nagy barátja volt, lásd a Ciro Ferrara, Massimo Carrera, Pietro Vierchowod, Gianluca Pessotto, Moreno Torricelli alkotta védelmet az 1995–1996-os idényben, e sor minden tagja remek játékos volt, de egy világklasszis sem akadt közöttük. És mégis legendás ötösöt alkottak, a Juve történelme során először és eleddig utoljára nyert Bajnokok Ligáját, előtte úgy lett bajnok, hogy 34 mérkőzésen 32 gólt kapott. Akkor összesen 59 gólt szereztek a torinóiak, a 10. helyezett Fiorentina 61-et.

Lippi a zónavédekezés híve volt, ha olaszos 4–3–3-at játszott is csapata, a támadóknak akkor is megvolt a maguk védekező feladata, lásd a BL-döntőben a Ravanelli, Vialli, Del Piero triót; Zidane érkezése után egy karmesterrel és két csatárral folytatta a Juve. Lippi nem talált ki új dolgokat, de a meglévő elemeket ügyesen kombinálta, olykor egészen visszahúzódva vezettek villámgyors kontrákat, néha 4–4–1–1-ben is futballozva. A két szélső védő rendre előrehúzódott, ilyenkor a védekező középpályás vonult visszább egy sorral.

Mint a legutóbbi cikkben is említett A Calcio titka című könyvében Kéri András Dániel leszögezi, Ancelotti Milanja használja fel később ennek a Juventusnak az egyik nagy fegyverét: a pálya egyik részére tömörülve hirtelen hosszú passzal a játéktér egy egészen más részén indítják az ott lévő társat, aki egy az egyben képes megverni az ellenfelet.

De képes-e ismét megverni a Juventus a Rivert? Várjuk az önök döntését, melyik csapat jusson tovább az elődöntőbe?