„Marcikám itt van velem!” – Fülöp Márton édesanyja a fia elvesztése utáni terápiáról

– Szabad nevetni?
– Persze, miért ne szabadna? – csodálkozott Fülöpné Benjamin Gabriella, az MTK egykori ifjúsági Eb-ezüstérmes, magyar bajnok kosárlabdázója, a 2015-ben elhunyt, 24-szeres válogatott futballkapus, Fülöp Márton édesanyja, akivel a fiáról elnevezett balatonarácsi kapustábor kapcsán beszélgettünk.

– Mert bárkinek az juthat eszébe, hogy ön az édesanya, aki eltemette egyetlen gyerekét. Az ember akaratlanul sem bántaná meg azzal, hogy a társaságában jókedve legyen.
– Ja, értem… De ez ostobaság. Tudok nevetni, szeretek is nevetni, a barátaim előtt pedig nem kell megjátszanom magam. És tudja, mit? Máshol sem. A temetés után évekig azt éreztem, az emberek néznek, figyelik, hogyan gyászolok.

– Azt amúgy… Hogyan kell?
– Kinek hogy. Ki mit érez jónak, helyesnek, őszintének. Nincs kötelező előírás, bár egy barátnőm egyszer azt mondta, az ismerőse találkozott velem, és nem érezte, nem látta rajtam, hogy meghalt a fiam.

– Kellett volna?
– Nem akarok senkinek megfelelni, de azért ezen nagyon elcsodálkoztam. Mit kellene tennem? Utólag azt gondolom, nagyon is jó terápia volt nekem, hogy amikor egy novemberi csütörtökön Marcikám örökre lecsukta a szemét, a következő hétfőn bementem a munkahelyemre, a cukrászdába dolgozni. Mert ott nem sírhattam, nem eshettem össze, dolgom volt, és igenis képes voltam a vevőkre mosolyogni. Ha visszaemlékezem, az utolsó időszakban volt négy, csaknem öt hónap, amikor Marcikám mellett feküdtem, főleg Németországban, ahol kezelték. És az is jó volt nekem, és a temetés után gondolkoztam: miért volt ez így? Arra jutottam, hogy akkor nekem feladatom volt, lekötötte, elterelte a figyelmem. Ha Marcikám köhögött egyet hajnali háromkor, már odaléptem, mire van szüksége. Rám is szólt a kis szívem: „Anya, ne ugrálj már, aludj te is!” Lekötött, hogy vigyázzak rá, ugyanúgy, ahogyan a cukrászda adta feladataim is lekötöttek. Hazamenni, otthon lenni volt sokáig a legnehezebb.

– Ma már könnyebb?
– Dehogyis! Hogyan lehetne az? Marcikám itt van velem, nincs múlt idő, minden váratlan pillanatban előjön. Ha kisüt a nap, velem van, és arra gondolok, miért nem élvezheti ő is, ha főzök valamit, belém nyilall, Marcikám ezt így vagy úgy szereti… Naponta járok a rakparton – amikor az említett németországi kezelés zajlott, egyszer megszólalt: „Anya, lehetséges, hogy itt halok meg? Akkor soha többé nem látom a Parlamentet!” –, s én jövet-menet láthatom azóta is a gyönyörű kupolát, de elfordítom a fejem, hogy ne halljam Marcikám hangját, ahogyan ezt mondja.

– Az idő segít valamit?
– Nem. Semmit. Nem könnyebb a lelkünk az idő múlásával. Legfeljebb hozzá lehet szokni egy helyzethez, hogy nincs velünk, de ettől a fájdalom nem csökken, a hiánya nem múló bánatot okoz. Nem kérdeztem meg erről Bánka Kristóf, Lázár Bence, Rakaczki Bence szüleit, de nincs kétségem, ugyanezt mondanák – az idő nem enyhíti a fájdalmat.

– Ahogy figyelem, ön tele van életkedvvel, energiával.
– Mindig ilyen voltam.

– Sokszor hallottam, hogy nem létezik szörnyűbb érzés egy édesanyának, mint eltemetni a gyerekét. Ezt sokan mondják, de aki sajnos tudja, mert átélte, mit érez? Hogyan lehet ezt túlélni?
– Egyszer elgyengültem, és kicsúszott a számon: ha valami történik a fiammal, felmegyek a tizedikre és… Marcikám meghallotta, és leszúrt nagyon: „Anya, elég nekem magammal harcolnom, nem bírom el a terhet, hogy még miattad is meg kellene gyógyulnom.” Persze igazat adtam neki. Mondogatta: „Apa, anya, ha el kell mennem, éljetek úgy, ahogy addig!” „Kisfiam – válaszoltam, – sok mindent megígérhetek neked, de ezt biztosan nem.” Hogyan lehetne az életünk ugyanolyan? Túlélni hogyan kell? Recept erre sem létezik. Nincs, mint ahogyan választási lehetőségünk sem volt, de körülöttünk voltak a barátok, az ismerősök, és rengeteg erőt adtak. Amikor a Fülöp Márton-kapustáborba hívok vendégeket, régi csapattársait, barátokat, és az elfoglalt emberek nem azt mondják, hogy „hát, majd meglátom”, meg ilyesmi, hanem azt, hogy „ez nem kérdés, ott leszek”, akkor ez segít. Máig jólesik.

– Vannak nehezebb időszakok?
– Május első vasárnapja nekem nem könnyű, de Marcikám barátai hívnak, írnak, üzennek: „Boldog anyák napját!” Mit mondhatok erre? Egyik legjobb barátja, kedves csapattársa, Balogh Béla gyakran, hetente többször is ránk bízza a kisfiát, Milót. Ferivel mentünk érte az oviba, ma már a suliba, nálunk aludt, a Balatonon együtt nyaralunk, úgy működünk, mint az igazi nagyszülők, ami ugye, nekünk nem adatott meg. Bazsánt József és családja, Sári lánya is közel áll hozzánk, sok szeretetet, támogatást kapunk. A karácsony, Marcikám születésnapja, névnapja, a műtétek időpontja, a halála napja persze a szokottnál is nehezebb. De már a saját születésnapomról is mi jut eszembe? Az első műtétet követően néhány hónappal, amikor a leletek bizakodásra adtak okot, optimisták voltunk, jókedvűek, és január elején kávéztunk a Szent István park sarkán, amikor a karját tapogatva megszólalt: „Anya, visszajött, érzem a daganatot a bőröm alatt!” Persze beugrik, hogy amikor az amputáció szóba került, Marcikám hallani sem akart róla: „Egyrészt kapus vagyok, kacsintott, miként mutassam meg a gyerekemnek, hogyan kell védeni, és főleg, hogyan öleljem át?” Néhány nappal a halála előtt suttogta: „Anya, lehet, hogy az lett volna a megoldás…” Lehet, hogy az sem segített volna. Igaz, amikor két-három évvel a temetés után Portugáliában voltunk, s láttuk, a pincérnőnek, a taxisofőrnek hiányzott az alkarja, az kísérteties volt, mintha jelet kaptam volna. Millió emlékképem van, mint minden édesanyának a gyerekéről, de egy athéni pillanat megragadt, bár törölném, ha lehetne. Kocsival mentünk Marcikám meccsére, akkor jelentkeztek először a fájdalmai, a szakemberek vérömlenyre gyanakodtak, sportsérülésre, nem is aggódtunk, amikor Marcikám klubja, az Aszterasz Tripolisz masszőrje mondta: neki gyanús, hogy ez rákos megbetegedés, nem nézetjük meg? Esős idő volt, onnan tudom, hogy az esernyőmmel akartam fejbe kólintani: „Rák? Miket beszél”? Ma is őrlődöm, hogy miért nem hallgattam rá. Amikor kiderült, mekkora a baj, és az orvosok azt mondták, imádkozzunk, akkor is hárítottam: a Fradi volt játékosai, Szeiler József és Dzurják József, Csöpi is meggyógyult, felvesszük mi is a harcot, és rendbe jön minden. Biztosan nem akartam tudomásul venni, elfogadni, mi a helyzet.

– Azt hallottam, sokat utazik. Ez is a terápia része?
– Új-Zélandra régen el akartunk menni, Ferivel felültünk a repülőre, alig negyven óra alatt már ott is voltunk. Az első boltban megláttam egy piros-fehér mezes embert, muszáj volt odamennem, Sunderland-dressz volt, Marcikám volt klubjáé. Nem Chelsea, nem Real Madrid, nem Bayern München – Sunderland, a világ túloldalán. Máltán is belefutottam egy Sunderland-melegítős úrba, furán nézett, amikor megkérdeztem, lefotózhatom-e, de amikor megtudta, ki vagyok, megölelt és elmesélte, sírt a halálhír hallatán.

– Hirtelen nem is tudom eldönteni, ez erőt ad, vagy elszomorítja, eszébe juttatja a veszteséget?
– Tud segíteni. Kosarasként nagyon rövid ideig játszottam Deák Mónikával, aztán évtizedekig nem is tudtunk egymásról, arról hallottam, hogy szült egy futballistát ő is: Futács Márkót. Egyszer összefutottunk, évekkel Marcikám elvesztése után, beszélgettünk, aztán megölelt: „Gabi, nem azért nem nyilvánítok részvétet, mert elfelejtettem volna, hanem mert erre nem tudok, nem is lehet mit mondani.” Azt hiszem, ez volt a legszebb, amit hallhattam tőle, és ha folynak is a könnyeim, ahogyan felidézem, hálás vagyok a szavaiért. Persze, hogy édesanyaként együttérez…

– Megtisztelő, hogy egy kérdést sem került ki, nem véletlenül most mondom, hogy nyugodtan megteheti – azt hallani, anyagilag is nagyon megterhelte a családot Marci betegsége.
– Nem titok! Több százezer euróba kerültek a gyógyszerek, kezelések, injekciók, és amikor a legvégén találtunk iszonyú drága, de már szinte biztosan felesleges szert, szóba került, hogy mit tegyünk. Olyan nincs, gondoltam akkor, hogy a fiam azt lássa, ezt már nem vesszük meg, már sajnáljuk rá a pénzt! Eladtunk ingatlant, autót, és azóta is dolgozunk, nem panaszkodom. Amikor eladtuk a lakást, két korábbi csapattársát, sokszoros válogatott fiúkat hívtam fel azzal, hogy a vételár még nem érkezett meg, de a gyógyszert azonnal megvenném, kisegítenek-e. Több tízmillió forintról volt szó, és azonnal igent mondtak. Még papírt is írtam, hogy tartozunk, de a régi csapattárs összetépte: ugye, nem gondoltam komolyan…? Jó arra gondolni, hogy ezek a gesztusok nem nekem, nem a helyzetnek, csakis Marcikámnak szóltak.

– Észrevettem, hogy a telefonja borítóképén is a fia van. Nem tépi fel a sebeket, amint naponta ezerszer rápillant?
– De, feltépi, mégis melegséggel tölti el a szívem, ha ránézek. Annyira szép gyerek!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. június 25-i lapszámában jelent meg.)