Nem lett közös ásza a Barcának és a Realnak, Bond-no az MU-nak

EGY „FÉL” VILÁGSZTÁR, IGAZI JÖTT-MENT?
Alfredo Di Stéfano – Barcelona, 1952

Az 1926-ban napvilágot látott Di Stéfano egy egész korszak emblematikus figurája mind a spanyol, mind a világfutballban. Minden idők egyik legjobb játékosa, és éppen Diego Maradona vallotta ezt róla: „Nem tudom megmondani, hogy jobb vagyok-e, mint Pelé, az viszont biztos, hogy Di Stéfano jobb”. Saeta rubia, azaz Szőke nyíl nem szokványos módon került Európába, ugyanis a hazai, azaz argentin River Plate-től a kolumbiai kalózligába igazolt, a Millonarioshoz, és amikor a FIFA által el nem ismert liga csődbe ment (1953), akkor a Barcelona Di Stéfano elméleti gazdájával, a Riverrel (150 ezer dollár), a Real Madrid meg a gyakorlati egyletével, a Millonariosszal (125 ezer dollár) egyezett meg. A két spanyol gigász természetesen ölre ment, végül az illetékes spanyol bíróság salamoni ítéletet hozott: a zseni a következő négy esztendőben játsszon egy idényt itt, egy idényt ott – ebbe a Barcelona nem ment bele, mert párszor nagyon pocsékul futballozott nála (!) gálamérkőzéseken az argentin, akit jó emberek óva intettek a Kubala Lászlóval való rivalizálástól is, így végül örülhettek a madridiak, akiket ebben az ügyben támogatott Franco tábornok.

A Barcának némi fájdalomdíjat, pár tízezer dollárt leperkáló Realt Di Stéfano a futballvilág csúcsaira vezette, közben ő maga szekérderéknyi rekordot döntött meg – bővebben ITT olvashat az életéről!

A Barcelona az alkudozások közben megpróbálta elérni, hogy az argentint vegye meg a Torino, csak ne a Realhoz kerüljön, de a Juventus is lesben állt, az olasz szövetséggel együtt, amely mindig is rajta tartotta a szemét az olasz származású játékosokon, és Di Stéfano apai nagyapja Capri szigetén született – sőt lehetett volna ír válogatott is a támadó, egyik nagymamája révén!

Végül a Real nyert. Nem árt gyorsnak lenni: a katalánok pár évvel azelőtt kiszúrták maguknak Luis Molownyt, de a Kanári-szigetekre a Barca küldötte hajóval utazott, míg az élelmes Real-elnök Santiago Bernabéu a maga emberét repülőn küldte...

Di Stéfanót 1958-ben majdnem elvitte a Manchester United, a nevezetes repülőgép-katasztrófa után a Real kölcsönadta volna az ászát, ám az angol szövetség (!) megvétózta a transzfert.

Bútorozzunk össze! Kell rá egy biztosítás?
Gerd Müller – 1. FC Nürnberg, 1964
Franz Beckenbauer – 1860 München, 1959; Internazionale 1966; Milan 1968

Gerd Müllert tiniként egy élvonalbeli klub elutasította túl vastag combjai miatt, majd a Nördlingen tehetsége legszívesebben az 1. FC Nürnbergnél folytatta volna, de a másodosztályú Bayern München ajánlata mindent vitt: ott a havi 160 márkás alapfizetés és a 150 márkás győzelmi prémium mellett kapott egy havi 400 márkás állást is – aztán a gólzsákot egy idő után nehéz volt már elképzelni barna köpenyes bútorbolti eladóként...

Franz Beckenbauer havi 140 márkát kapott egy biztosítótól a 7-re végződő akták tologatásáért – a későbbi Császár egyébként serdülőként majdnem az 1860 Münchenhez igazolt, amikor a klub egyik fiókcsapatában futballozott, de ottani utolsó ottani mérkőzésén kapott egy hatalmas sallert az 1860 egyik védőjétől. Mérgében a Bayernt választotta...

Pár évre rá az Internazionale már kerek egymillió amerikai dollárért, az akkor érvényes átigazolási világrekord duplájáért vitte volna! Az NSZK leendő Császára az 1966-os világbajnokság előtt aláírt egy előszerződést a milánóiakhoz, gigászi, 900 ezer német márkás fizetéssel, és többször beszélt már „új” edzőjével, Helenio Herrerával. A mester arról nyilatkozott a Bildnek, hogy minden követ megmozgatnak Beckenbauerért, hiszen olyan remekül játszik a vb-n – ahol az olaszok csúnyán lebőgtek, ezért a szövetségük betiltotta a légiósok alkalmazását... Beckenbauer mellett a másik Inter-kiszemelt Eusébio volt!

„Odalett az álmom. Egy évvel később a Milan jelentkezett értem, mondván, hamarosan eltörlik a korlátozást, de eltelt még egy év, és akkor sem mehettem” – merengett el később a német posztforradalmár.

Még egy viszonyítási alap a 900 ezer márkához: Gerd Müllert annak idején az 1860 München is csábította, de a Bayern embere, Walter Fembeck megelőzte a déli 12 órára bejelentkező kollégáját, már 11-kor megjelent ötezer márkával – a legenda szerint a pénznek megörülő szülők végig azt hitték, fiuk az 1860-hoz írt alá!

A hatvanas évek leggazdagabb nyugatnémet futballistája Uwe Seeler lehetett volna: az Inter 1961-ben 250 ezer dolláros aláírási pénzt kínált neki akkor, amikor az átigazolási világrekord 175 ezer dollár volt (Luis Suárez a Barcelonától az Interhez, NSZK-márkában ez akkor négyszer annyi!), plusz 170 ezret a hároméves szerződés lejártakor hűségpénzként. Közben meg évi egymillió márkás fizetést, villát, luxuskocsit, miközben odahaza évi 120 ezer márkát keresett, és ebben már benne voltak a reklámszerződései és benzinkútja bevételei is... Nem sokon múlott, de Seeler mindenképpen bele akarta venni a kontraktusába, hogy három esztendő múlva ingyen távozhat az NSZK-ba – ez már a Grande Internek is sok, pontosabban kevés volt. Seeler visszautasította Real Madridot és a Barcát is.

Pelé kedvenc német futballistáját, Wolfgang Overathot a brazil Fluminense 200 ezer dolláros fizetéssel hívta 1970-ben – akkoriban magáért Peléért hárommillió dollárt kínált a Juventus, de a Milan még ezt is túllicitálta. Hiába. 1973-ban a Barcelona hárommillió márkát adott volna Gerd Müllerért (a Bayern 4400 márkáért vette), neki meg ugyanennyit fizetésnek (azt nem tudni, hány évre), ám a német szövetség megvétózta az ügyletet, a közelgő hazai világbajnokság miatt. Amely után a kedves szövetség vérig sértette Mülleréket, a támadó vissza is vonult a válogatottól, 28 évesen.

1978 elején a Dortmund 1.5 millió márkát kínált a Bayern Münchennek Karl-Heinz Rummeniggéért, de a bajorok nemet mondtak, inkább megemelték a támadó fizetését évi 250 ezer márkára. A dortmundiak ravasz, ám nem egyedi megoldáshoz folyamodtak: pár évre rá leigazolták Münchenből Rummenigge öccsét, Michaelt. Így jutott a magyar futballnak például egy Cantona és egy Hazard.

EGY IGAZI 16-OSON BELÜLI RAGADOZÓ KELL INKÁBB
Ruud van Nistelrooy – Arsenal, 2001

„Nincs ebben az ügyben semmi különös, választottam két csatár között. Ennyi” – kommentált az Arsenal-menedzser Arsene Wenger, hogy miért került Francis Jeffers az „ágyúsokhoz”, és nem a holland Van Nistelrooy.

Jefferst minden idők egyik legrosszabb Arsenal-igazolásának tartják, az angol támadó 15.3 millió euróért összehozott a csapatnak hét gólt, míg RvN 28.5 millióért 150 gólt termelt Manchesterben... Francis igazi 16-oson belüli ragadozó – dicsérte újoncát akkor Wenger, de minek nevezzük akkor a hollandust, talán a büntetőterület istenének?

Érdekes, hogy Van Nistelrooy az MU-hoz sem egyszerű úton került. 1997-ben még a Heerenveen játékosa volt, Martin Ferguson, Sir Alex Ferguson testvére már beajánlotta őt, egy évre rá a nagy menedzser fia nézte meg egy bajnokin, azonban gyorsabb volt a PSV. 2000 márciusában megbukott az ék Manchesterben az orvosi vizsgálaton, és egy hónap múlva nagyon súlyosan megsérült – ám kapott még egy utolsó esélyt. Ironikus módon később aztán főszerepet vállalt az Arsenal legendás veretlenségi sorozatának eltemetésében, de nem mondhatjuk, hogy rájárt az Arsenal hálójára a Ruud, hiszen a derék holland tizenkét fellépésen csak kétszer lőtt neki gólt.

A nagy Wenger sem mindenható: Kolo Tourét ugyan ügyesen kiszúrta annak 17 éves korában, Afrikában, viszont nem vette észre, milyen gyöngy a bekk testvére, a középpályás Yaya Touré, pedig 2003-ban elvitte őt magával Ausztriába edzőtáborba, pár mérkőzésen szerepeltette is (az eleinte egy sorral feljebb futballozó bátyja mellett), ám szerződtetni nem kívánta.

Abszolúte átlagos labdarúgó, hangzott a wengeri verdikt, ráadásul Yaya munkavállalási engedélye is akadályokba ütközött volna, az útlevele is nehezen akart befutni Belgiumból – a futballista inkább eligazolt Ukrajnába, a Metalurg Doneckhez.

Wenger megannyi nagy fogás mellett nem akármilyen játékosokról csúszott még le, Zlatan Ibrahimovic és Cristiano Ronaldo esetét bővebben megénekeljük még, de Vincent Kompanyt, a munkavállalási engedélyt nem kapó Ronaldinho, Edmílson párost, a fő megfigyelő által leszólt fiatal Petr Cechet, N'Golo Kantét, a túl alacsony bérrel megkínált Phil Jonest és Paul Pogbát, a francia másodosztályból kiszúrt, de végül könnyűnek találtatott Didier Drogbát, a 16 esztendős korában (az MU-val egyetemben!) túl kevés pénzzel kecsegtetett Fernando Torrest, vagy épp a balhátvédként Ashley Cole és Gaël Clichy mögé megvenni fölöslegesnek ítélt Gareth Bale-t sem szerezte meg, pedig lett volna erre lehetősége.

Drága mulatság volt...

Érdekes, hogy Cechet a Rennes-ben egy alkalommal Sir Alex Fergusonnal együtt tekintette meg az Arsenal illetékese, de a kapus akkor az MU-nak sem kellett. Cechet 2001-ben a Werder Bremen 600 ezer euróért megvehette volna, azonban a kapusedző, Dieter Burdenski szerint nem ért ennyit, inkább a lengyel Jakub Wierzchowskit vetette meg ugyanennyiért a vezetőséggel.

Visszatérve Londonba: az Arsenalé lehetett volna még 1996-ban Claude Makélélé, jóval később a tizenöt éves Gerard Piqué, a tizenhat esztendős Lionel Messi és a Wengerrel 1998-ban személyesen is tárgyaló Gianluigi Buffon is.

Olykor saját lőporraktáruk táján is jobban szétnézhettek volna az ágyúsok, lásd az eltanácsolt kicsi Harry Kane-t.

2000-ben nagyon kevés választotta el Samuel Eto'ót attól, hogy az Arsenalhoz igazoljon, csakhogy nem sokkal a szerződés aláírása előtt találkozott vele Luis Aragonés, aki akkor ült le a Real Mallorca kispadjára, és rábeszélte, hogy maradjon a spanyol klubnál, ahol kölcsönben szerepelt. A Mallorca klubrekordot fizetett érte, 4.5 millió eurót, a Real Madridnak... (A kamerunit a Schalkétől sem sok választotta el, ám sajnáltak tízmillió eurót a németek az akkor húszéves csatárért.)

De nehogy azt higgyük, hogy mindig Wenger volt a hibás: 2004-ben gyakorlatilag már leigazolta a Valenciától a nagy munkabírású Miguel Angulót, viszont a támadó meggondolta magát, mondván, fél attól, hogy Londonban kell élnie. Később Lisszabonnal nem volt ilyen gondja.

Egy alkalommal maga Wenger is majdnem transzferált: még a Monaco edzőjeként, 1994 nyarán hosszasan kapacitálta őt a Bayern München, de végül a fiatal francia mester nemet mondott – erre pár nappal később hálából menesztették őt a hercegségből...

Jegyezzünk fel egy frappáns húzást is Wengertől: Emmanuel Petit 1997-ben Londonban járt, hogy aláírjon a Tottenhamhez, de miközben a játékos Alan Sugar elnökkel egyezkedett, Wenger üzent neki. Petit visszavitette magát a szállodába azzal a taxival, amit a Tottenham fizetett, ám útba ejtette a Highburyt, hogy aláírjon honfitársa klubjához.

NEM LETT MEG A 007-ES SZUPERSZÉLSŐ
Sean Connery – Manchester United, 1954

„... amikor meghívást kapott a Manchester United ificsapatába, már viszonylagos színházi tapasztalattal a háta mögött mondott nemet az ajánlatra. Ettől kezdve minden szabadidejét a könyvtárakban és a színházak környékén töltötte, és egyre jelentősebb szerepekben tűnt fel” – írja a korszakalkotó színészről a Wikipédia. És lőn: 1954-ben Sir Matt Busby az akkor 23 esztendős, kezdő színésznek heti 25 fontos álomfizetést ajánlott a (00)7-es mez mellett. Connery a skót másodosztályban szereplő East Fife FC-nél volt próbajátékon, amikor kiszúrta őt az MU, Busby leginkább a játékos – egyben testépítő! – fizikumára figyelt fel.

„El akartam fogadni az ajánlatot, mert imádom a futballt, de tudtam azt is, hogy harmincéves koromban véget is ér a karrierem. Úgy döntöttem, színész leszek, így visszautasítottam Busbyt. Ezt tartom legbölcsebb döntéseim egyikének” – emlékezett vissza később a ma már szintén Sir, aki tény és való, játékosként nem vergődött volna világhírnévre. A nagy visszautasítás után sokat kellett várnia arra, hogy James Bond szerepében villogjon, ám még a nagy Sir Alex szerint is ő volt a legjobb ebben a kategóriában. Ilyen egy Sirtől Sirig tartó karrier...

Szegén Usain Bolt hiába ajánlkozott maga az MU-nál, többször is, komolyan soha nem merült fel a leigazolása: legközelebb a pályára lépéshez 2017 nyarán állt, egy jótékonysági mérkőzésen, azonban lesérült az utolsó futóversenyén.

„Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy elmegyek egy próbajátékra, amelynek végén azt mondják nekem, »Rendben, gyere hozzánk!« vagy azt, »Nem, nem vagy elég jó« – mondta Bolt az MUTV-nek. – Azt hiszem, jól teljesítenék egy ilyen teszten, mert fitt és gyors vagyok, jól kezelem a labdát, valamint értem az összes játékot.” Csak az a fránya 1986-os születési év ne lett volna...

2017 nyarán felvetődött a neve a másodosztályú Burton Albionnál is, de a csapat menedzsere, Nigel Clough hallani sem akart a jamaicai próbajátékáról.

EGY UKRÁN, AKI MEGBUKOTT LABDAKEZELÉSBŐL
Andrij Sevcsenko – West Ham United, 1994

Ugyan időről időre felbukkan a városi, falusi és netes legendák között, hogy a nagy Sevcsenko anno hiába járt próbajátékon a Nyíregyházánál, a Debrecennél és a Stadlernél, a sasszemű magyar edzők nem tartották őt elég tehetségesnek, de ezt maga a játékos cáfolta, higgyünk neki – a pletyka magját az jelentette, hogy a Dinamo Kijev utánpótláscsapatai rendszeresen edzőtáboroztak Szabolcs megyében, és különböző tornákon is részt vettek. A nyíregyháziak szerint Sevcsenkót nekik, majd a Lokinak próbálták meg eladni a kijeviek, azonban a csatár a hajdúságiaknak sem kellett a magas vételára miatt, míg a Stadlernél az ott megforduló töméntelen volt szovjet játékos miatt vetődött fel az ő neve is – ám a névadó elnök is sokallta az árát. Nem is lett volna könnyű kiszúrni az ifjú Sevcsenko tehetségét, aki a kijevi csapatnál 16 évesen megbukott labdavezetésből...

Az viszont Harry Redknapp által is terjesztett tény, hogy 18 éves korában Sevcsenko megfordult a West Hamnél, sőt Redknapp azt is elárulta, hogy sógora, idősebb Frank Lampard szerint nem ért meg egymillió eurót az ukrán csatár – ennyit kért ugyanis érte a Kijev –, noha ő lőtte a Barnet tartalékjai ellen a győztes gólt.

Szinte hihetetlen, de az 1. FC Köln és a Werder Bremen sem ismerte fel „Seva” tehetségét: 1997 nyarán a kölni edző, Peter Neururer leigazolta volna, potom 75 ezer euróért, ám vezetői megvétózták az üzletet, mondván, legyen neki elég a horvát Goran Vucevic a Barcelonától.

Neururer később így emlékezett vissza: „Kijevben tárgyaltam a legendás Valerij Lobanovszkijjal, és már mindenben megegyeztünk, fillérekért megkaptuk volna Sevcsenkót. De aztán a sportigazgatóm azt mondta, hagyjam már őket békén a baromira egzotikus játékosaimmal”.

A Werdernek szó szerint az orra előtt volt az ék, mert amikor a brémaiak leigazolták Jurij Makszimovot, 750 ezer mai eurónak megfelelő összegért, azaz másfél millió márkáért, a kijeviek maguk ajánlották fel a húszéves Sevcsenkót a németeknek. A bölcs Willi Lemke elnök azonban nemet mondott – két év múlva a Milan 23.91 millió eurónyi átigazolási díjat fizetett az ukránért a Kijevnek...