Tejben és sajtban fürödtek, majdnem a Serie A urai lettek

Vágólapra másolva!

2020.03.19. 19:15

Címkék

Napjaink és a közelmúlt klubfutballját talán majd a Lionel Messi&Cristiano Ronaldo-korszaknak nevezi el a hálás utókor, újonnan induló sorozatunkban a fiatalabbak okulására és a középgeneráció nagy örömére az 1984–2004 közötti időszak (2004 volt C. Ronaldo első teljes manchesteri éve, Messi abban az évben mutatkozott be a Barcelona nagycsapatában, illetve 1984 az utolsó nagy angol siker éve a Heysel-tragédia előtt) legjobb klubcsapataiból alkotjuk meg a Legendák Ligáját, ahová minden klub egy-egy csapatát neveztük, és a 16. alakulatról majd az olvasók döntenek. Két ágon, egyenes kieséses formában zajlanak a küzdelmek, és a gólokat most természetesen az NSO olvasói rúgják! Elsőként az UEFA-kupa-győztes AC Parma került górcső alá, az ellenfele az utolsó nagy Ajax lesz.

A KEZDETEK (EGYESEKNEK)

Az 1990-es közepén történt, hogy a magyar televízióban egy nagy hatású riportot láthattunk a tinikorú, alig pár bajnoki mérkőzést átélő Gianluigi Buffonnal, és akkoriban került a figyelem középpontjába az AC PARMA is. A tizenéves, pattanásos Buffon berobbant a köztudatba, fiatalos (a kapus a Milan elleni debütálása előtt lemaradt a csapatfotóról, mert az ifiben nem szokta meg az ilyesmit, a kivonulás és a köszönés után elrohant az egyik kapuhoz) szemtelenséggel és sikerre éhesen, ezért is lett annak a Parmának az egyik jelképe, amelyről sokáig csak pár Serie B-s totómérkőzés kapcsán lehetett némi fogalmuk a magyaroknak.

Amikor még... Calisto Tanzi 2000-ben (Fotó: AFP)

PARMALAT ÉS SCALA-KÓPÉK

A nagy változás az 1980-as évek derekán következett be, amikor a harmadosztályú klubot kézbe kapta Arrigo Sacchi edző – egy év múlva, 1986-ban ismét a Serie B-ben villogott a Parma, amely egy felkészülési és két tétmérkőzésen is elverte a Milant. Annak elnöke, Silvio Berlusconi el is vitte „mérgében” a mestert, ő meg magával az új munkahelyén is nagy sikert arató 4–4–2-es, zónavédekezéses-letámadásos hadrendet.

Ekkor lépett színre a Parmalat, és remek érzékkel választottak edzőket a kor parmai vezetői, lásd a Zdenek Zeman után csodát tévő Nevio Scalát, és olyan légiósokkal erősítettek, mint a feljutás után jutányos áron megszerzett Claudio Taffarel (a Serie A-ban előtte negyvennégy évvel vettek légiós kapust, mégpedig a magyar Boldizsár Géza személyében!), Georges Grün, Tomas Brolin hármas.

Ugyan a nagy álom, a bajnoki cím elhódítása sohasem jött össze, de az Olasz Kupát és a Kupagyőztesek Európa-kupáját is kézbe kaphatták a parmai illetékesek, utóbbit 1993 tavaszán a belga Royal Antwerp elleni fináléban a Marco Ballotta – Antonio Benarrivo, Lorenzo Minotti, Luigi Apolloni, Georges Grün, Alberto Di Chiara – Daniele Zoratto (Gabriele Pin, 26.), Marco Osio (Fausto Pizzi, 75.), Stefano Cuoghi – Alessandro Melli, Tomas Brolin összeállításban érdemelték ki.

Csak az érdekesség kedvéért: az első fordulóban az Újpest ellen igencsak nyögvenyelősen jutottak tovább Faustino Asprilláék!

A HETEDIK (NŐVÉR) TE MAGAD LÉGY!

Ne feledjük, akkoriban bombaerős volt a Serie A, a Juventus és a Milan a világ legjobbjai közé tartozott, az évtized végére feljött a Lazio és a Roma, a mindig egzotikus Fiorentinát Gabriel Batistuta húzta, az Internazionale akkor lett igazán internacionális – a „hetedik nővér”, a Parma számára ebben a sokragadozós közegben a különböző kupasorozatok jelentették az igazi vadászterületet, az UEFA-kupát például kétszer zsebelhette be.

Az utolsó nagy sikert, az 1999-es UEFA-kupa -aranyat választottuk dolgozatunk témájául, mert ebben az idényben lódultak neki utoljára érdemben a városban, hogy felüljenek Olaszország trónjára, klasszisok sorát mozgósítva.

A nagy kapitány, Lorenzo Minotti éppen odacsúszik a cseh Pavel Hapalnak (Fotó: AFP)

Az elnöki székben Giorgio Pedraneschit a Parmalat-cégcsoport fejének, Calisto Tanzinak Stefano nevű fia követte, aki nem sajnálta a család és a cég pénzét: az egykori saját nevelésű középpályás, egy bizonyos Carlo Ancelotti (anno Pedraneschi édesapja fedezte fel) megkapta a Hernán Crespo, Enrico Chiesa, Lilian Thuram, Mario Stanic, Zé Maria, Daniel Bravo-féle vonulatot, miközben az 5–3–2-es hadrendet felváltotta a milánói mintájú (de pármai eredetű, lásd fentebb) 4–4–2. Kikerült a kegyekből taktikai okok vagy az életkora miatt Alessandro Melli, Brolin, az elsőre csillagászati összegért megszerzett Asprilla, Gianfranco Zola, Fernando Couto, Hriszto Sztoicskov (őt akkor vették meg, amikor a Parmalat elkezdett terjeszkedni Kelet-Európában is, de a cég afrikai nyomulása is nyomon követhető az ottani légiósok beáramlásán is), Minotti, Luca Bucci és Di Chiara.

Az 1996-ban kinevezett Ancelotti a bajnoki címet nem érte el, bár az ő ezüstje még sokáig élő klubrekord, ugyanakkor elkótyavetyélte Filippo Inzaghit, és megvétózta Roberto Baggio szerződtetését, aztán mennie kellett az egyre rosszabb eredmények miatt.

IL GRANDE PARMA, OPUS 3.

Ancelottit1998 nyarán a Fiorentinától elhappolt Alberto Malesani váltotta,aki szintén nem panaszkodhatott a pénztelenségre: kapott a csapat egy zseniális karmestert (Juan Sebastián Verón), két veretes, nagy munkabírású középpályást (Diego Fuser, Alain Boghossian), megtért a tékozló fiú (Asprilla), és aláírt a Serie A névtelen hőse, Abel Balbo; de így tett a Nápoly tehetséges középpályása, Raffaele Longo és két nagyreményű fiatal bekk, a később a válogatottig jutó Luigi Sartor és Paolo Vanoli is.

A SIKERKOVÁCS
Miután Ancelotti nem hozta el a scudettót, és az elnök akarata ellenére sem kért Roberto Baggióból, mennie kellett. „Gyönyörűen kell játszanunk a bajnoki cím elérése mellett!” – adta ki a parancsot a kisebbik Tanzi, és érkezett a Fiorentinával varázsló Alberto Malesani. Az 1954-es születésű szakember anno hamar felhagyott a futballozással, edzőként a Chievóban futott be, Firenzében csak egy idényt tölthetett – mert Tanziék benne látták azt az embert, aki sikeres, szenvedélyes, karakteres és szórakoztató Parmát épít. Új főnökének nagyon tetszett például az a tűz és lelkesedés, ahogyan Malesani a kispadok előtt műsorozott a mérkőzések közben. Az új Mister visszatért a scalai gyökerekhez, megszületett az „Il Grande Parma”. Sokat elmond róla, hogy Barcelonában tanulmányozta Johan Cruyff edzéseit – a nászútja közben! Az összeomlás első jelei után nem sokkal mennie kellett, és már csak a Hellas Veronában, majd a Modenában számoltak vele, majd egy sikertelen görög kaland (Panathinaikosz) után olasz közép- és kiscsapatok (Udinese, Empoli, Siena, Bologna, Genoa, Sassuolo) kispadjai lettek osztályrészei; és mint szinte majdnem minden legalább közepes talján edző, egy időre megkapta ő is a Palermót. Jelenleg borászkodással tölti az idejét.

Malesani pazar erőforrásokkal gazdálkodhatott: a Buffon, Fabio Cannavaro, Thuram, Roberto Sensini gyémántnégyes előtt Verón négy középpályást igazgatott (Fuser, Mario Stanic, Boghossian és a nagy öreg Dino Baggio), elöl Crespo mellett Enrico Chiesa kapott legtöbbször lehetőséget – közben olyan játékosok harcoltak a kezdőcsapatért a fent említett friss vételek mellett, mint a két 1994-es világbajnoki ezüstérmes, Benarrivo és Apolloni, az olasz válogatott csatár, a klubikon Mussi, az Intert és a Milant is megjáró középpályás, Pierluigi Orlandini, a squadrába egyszer beférő középpályás, Federico Giunti vagy éppen a korábban a Marseille-től megszerzett technikás, 25-szörös francia válogatott középpályás, Reynald Pedros.

MINT KAPÁLÁS KÖZBEN A MEZŐN: CSAK A KUPA OLTJA A SZOMJAT

Ennek ellenére a bajnokság első hat fordulójában a Juventus megverésével együtt is csak kilenc pontot gyűjtött a csapat, majd miután beérett Malesani és Tanziék közös munkája, azaz sorozatban aratták a győzelmeket – a Juvét Torinóban is megfricskázva, a Milant négy góllal hazaküldve –, márciusra kitikkadt a legénység a többfrontos harcban.

Odahaza a Vicenzát, a Bolognát, a Sampdoriát, a Veneziát és a Cagliarit sem tudta legyőzni a „Gialloblu″, a hajrában az Inter oda-vissza megverése után alulmaradt a Piacenzával szemben – a bajnokságban nem IS jutottak előrébb a negyedik helynél a „sajtosok”.

Ám a kupasorozatokban taroltak: az Olasz Kupában a Batistutával, Francesco Toldóval, Moreno Torricellivel, Jörg Heinrichhel, Rui Costával, Edmundóval, Guillermo Amorral és Luís Oliveirával felálló Fiorentinánál bizonyultak jobbnak a legvégén, az UEFA-kupában pedig az éppen újjászülető Olympique Marseille-jel döntőztek.

Előtte a Rangersnek négy, a Bordeaux-nak hét, az Atlético Madridnak öt gólt vágtak a párharcok során, de a gallok a fináléra a Laurent Blanc, Daniel Bravo, Robert Pires, Florian Maurice, Titi Camara sorral érkeztek, azaz nem voltak éppen teljesen esélytelenek. Igaz, az meg ellenük szólt, hogy Andreas Köpke, William Gallas, Éric Roy, Christophe Dugarry és Fabrizio Ravanelli sem léphetett pályára különböző okok miatt...

Külön említést érdemel a középpályás Bravo, aki igen fiatalon lett 1984-ben Európa-bajnok Michel Platiniék oldalán, és 1996-tól egy idényt lehúzott a Parmában is.

De nem tudta bosszantani volt kenyéradóját, mert a Buffon – Thuram, Sensini, F. Cannavaro – Fuser, D. Baggio, Boghossian, Verón (Fiore, 77.), Vanoli – Crespo (Asprilla, 84.), Chiesa (Balbo, 73.) csapat biztosan, 3–0-ra nyerni tudott.

És ezzel felért a csúcsra, de hamar beütött a krach.

A moszkvai döntő előtt valamiféle injekciókúrán áteső F. Cannavaro ügyében évekkel később kirobbant egy nagy vihar – a tornádó előtti csendre senki sem gondolt ekkor a Parmánál, ahol a következő nyáron ugyan alapemberek sora távozott, Verónnal, Chiesával és Sensinivel az élen, de jó pótlásnak látszott a zseniális Ariel Ortega, a gólzsák Márcio Amoroso és a két harcos, Paulo Sousa és Stefano Torrisi. Olyannyira, hogy a nyáron sikerült a Milant két vállra fektetni az olasz Szuperkupában, ráadásul a San Siróban!

Ahogyan Scala mondta egyszer: „Nincs meg bennünk az a mentális erő, amely ahhoz kell, hogy bajnokok legyünk, de egy mérkőzés erejéig, és ezt őszintén elmondhatom, bárkivel felvesszük a harcot!”

MAJDNEM-TRANSZFEREK
„Az 1990-es vébé után tett értem a Parma hétmillió márkás ajánlatot, de a VfB Stuttgart tízmilliót akart, és végül nem tudtak megegyezni. Nagyon csalódott voltam akkor, legszívesebben az elnökhöz vágtam volna azt az érmet, amelyet a vébécímért kaptam a klubtól. Igaz, így legalább két év múlva német bajnok lehettem" – vonta meg egy kútba esett lehetőség mérlegét az egykori remek védekezőspecialista, a német Guido Buchwald. Az olaszok nem jártak rosszul a történtek ellenére sem: érkezett helyette Grün. Roberto Ayalát a Parma hozta át Európába, de játékjoga felét eladta a Nápolynak, majd a másikat is átengedte, meggondolatlanul. Nem sok kellett ahhoz sem, hogy összeálljon a kilencvenes évek derekára a mágikus Figo, Crespo, Rivaldo támadótrió! Luís Figo aláírt ugyanis egy előszerződést a Parmával, de a Juventusszal is (évi 110 ezer, illetve 91 ezer mai eurónak megfelelő fizetést ajánlottak neki), végül a viták miatt így lett a Barcelonáé (évi 150 ezres bérrel) – Rivaldo érkezését pedig konkrétan be is jelentette pár évvel később a Parma, a brazil honfitársával, Amarallal együtt jött volna a Parmalat-rokon Palmeirastól (brazil lapok szerint Rivaldo játékjogának csak tíz százaléka volt akkor a klubé, a többi magáé a Parmalaté). Rivaldót valamivel több mint mai hárommillió euróért szerezte volna meg a Parma, de közbeszólt a támadó és a Deportivo La Coruna a maga tizenkétmilliós ajánlatával. Giuseppe Signorit elméletileg már meg is vette a Parma a Laziótól, de a csatár maradásért tüntetni kezdtek a fővárosi ultrák, a maguk egyszerű eszközeivel, és ez hatott a vezetőségre. A vételár mai euróban bő tízmillió eurót ért volna, ez világrekord közeli összegnek számított. „Akkoriban rengeteg pénz volt ez, ennyiből csapatot lehetett indítani a bajnokságban. A szurkolók ragaszkodását úgy háláltam meg, hogy harmadszor is elnyertem az olasz gólkirályi címet” – merengett el az eseten Signori, már Sopronban.

A PARMALAT GYERMEKE, MAJD ÁLDOZATA LETT A KLUB

A világvége-hangulat nem jelenkorunk kiváltsága: 2000-re alapjaiban megroggyant a klubot 1991 óta birtokló Parmalat épülete, ez pedig lassan maga alá temette a Parma álmait is, a fogyó költségvetés miatt beindult az exodus, egy idő után már a tehetséges fiatalokat sem sikerült megtartani.

A 2002-es Olasz Kupa-diadal volt az utolsó nagy dobás, olyan játékosokkal, mint Taffarel, Sartor, Sensini, Benarrivo, Matías Almeyda, Sabri Lamouchi, Hakan Sükür, Johan Micoud, Nakata Hidetosi, Marco Di Vaio, Sébastien Frey vagy a később Kispesten is megforduló Emiliano Bonazzoli (mint látjuk, minőségi volt ez a bizonyos második vonal is). 2003 végén aztán a klub részvényeinek 98.5 százalékát birtokló Parmalat elismerte, hogy a cég adóssága közel 14 milliárd euró, becsődölt az AC Parma futballklub is, majd abban a formájában meg is szűnt.

Francia csók: Alain Boghossian (balra) és Lilian Thuram az UEFA-kupával (Fotó: AFP)

A 37 fős játékoskeret 22 fősre csökkent, a 70 millió eurós bérkeret 30 milliósra (de októberben beszüntették a fizetések folyósítását, mert a költségvetésben már 77 millió eurós lyuk tátongott), és ez csak a vég kezdete volt.

Miközben a Tanzi-klán feje hosszú időre börtönbe került, a parmai jogutód óriási jövés-menések között, vagy inkább éppen ennek ellenére is sokáig a felszínen maradt a Serie A-ban, ám a klubot 30 millió euróért egy aukción megszerző Tomasso Ghirardi korszaka nem lett fáklyásmenet: 2015-ben kétszázmillió eurónál is nagyobb adósságot termelve dugába dőlt a Parma, ám ez már egy másik mese.

Az újjáalakult klub – a vezetőségben Scalával és Minottival – a harmadosztály pogójából kiharcolta a feljutást, és az S.S.D. Parma Calcio 1913 azóta visszakerült oda, ahová tartozik: a Serie A-ba.

Tényleg nem adják fel álmaikat.

A nagy Parma ellenfele az utolsó nagy Ajax lesz, a mérkőzést az olvasók döntik majd el, az amszterdamiakkal foglalkozó cikk végén!

A LEGFONTOSABB ÁTIGAZOLÁSOK (1990–2000)

1990
Érkezett: Taffarel (Internacional), Grün (Anderlecht, 1 500 000 mai euró), Brolin (Norrköping)
Távozott: Ganz (Brescia, 950 000)

1991
Érkezett: Benarrivo (Padova, ingyen), Nava (Milan, kölcsönbe), Di Chiara (Fiorentina)
Távozott: Gambaro (Milan)

1992
Érkezett: S. Berti (River Plate), Pin (Lazio), Asprilla (Atlético Nacional, 8 800 000)
Távozott: Bia (Cosenza)

1993
Érkezett: Sensini (Udinese, 1 500 000), Bucci (Reggiana), Zola (Napoli, kb. 7 300 000), Crippa (Napoli, kb. 5.800.000)
Távozott: Ferrante (Piacenza, 100 000), Taffarel (Reggina), S. Berti (River Plate)

1994
Érkezett: D. Baggio (Juventus, 4 500 000), F. Couto (Porto, 2 700 000), Fiore (Cosenza, 750 000), Meola (amerikai válogatott), Branca (Udinese), Mussi (Torino), Buffon (Parma U19)
Távozott: Branca (Roma, 3 000 000), Ballotta (Brescia), Grün (Anderlecht), Melli (Sampdoria)

Rablás miatt zárva! Szerencsére nem így lett vége (Fotó: AFP)

1995
Érkezett: Sztoicskov (Barcelona, 11 000 000), F. Inzaghi (Piacenza, kb. 4 100 000), F. Cannavaro (Napoli, kb. 7 000 000), Melli (Milan), Barone (Parma U19)
Távozott: Meola (Long Island Rough Riders), Brolin (Leeds United)

1996
Érkezett: Crespo (River Plate, 4 000 000), Pedros (Marseille, 3 300 000), Amaral (Palmeiras, 1 000 000), Chiesa (Sampdoria, 750 000), Thuram (Monaco, i.), Stanic (FC Bruges, kb. 4 400 000), Zé María (Flamengo), Bravo (PSG), Brolin (Leeds, kölcsönbe)
Távozott: Asprilla (Newcastle United, 7 600 000), Zola (Chelsea, 6 200 000), F. Couto (Barcelona, 5 500 000), Sztoicskov (Barcelona, 2 400 000), F. Inzaghi (Atalanta, 90 000), Minotti (Cagliari), Di Chiara (Perugia)

1997
Érkezett: Blomqvist (Milan, 2 500 000), Adaílton (Guarani, 1 500 000)
Távozott: Amaral (Benfica, 3 500 000), Melli (Perugia), Bravo (Lyon)

1998
Érkezett: Verón (Sampdoria, 17 500 000), Asprilla (Newcastle, 6 800 000), Fuser (Lazio, 6 000 000), Boghossian (Sampdoria), Balbo (Roma), Sartor (Internazionale), Vanoli (Hellas Verona)
Távozott: Blomqvist (Manchester United, 6 500 000), Adaílton (PSG, 2 000 000), Zé María (Perugia), Bucci (Torino), Crippa (Torino)

1999
Érkezett: Amoroso (Udinese, 28 000 000), Júnior (Sao Paulo, 5 000 000), Ortega (Sampdoria, 4 000 000), Appiah (Udinese, 700 000), Walem (Udinese, k.), P. Cannavaro (Napoli, 1 200 000), Torrisi (Atlético Madrid), Paulo Sousa (Internazionale), Di Vaio (Salernitana)
Távozott: Verón (Lazio, 30 000 000), Chiesa (Fiorentina, 10 700 000), Fiore (Udinese, 9 700 000), Sensini (Lazio, 7 500 000), Asprilla (Sao Paulo), Balbo (Fiorentina), Apolloni (Hellas), Mussi (visszavonult)

2000
Érkezett: Milosevics (Zaragoza, 25 000 000), Sérgio Conceicao (Lazio, 17 000 000), Lamouchi (Monaco, 7 850 000), Micoud (Bordeaux, 7 600 000), M'Boma (Cagliari, 6 100 000), Almeyda (Lazio, 1 400 000), Amauri (Bellinzona, 450 000), Sensini (Lazio, i.)
Távozott: Crespo (Lazio, 55 000 000), Stanic (Chelsea, 8 400 000), D. Baggio (Lazio, 7 500 000), Paulo Sousa (Panathinaikosz, 1 800 000), Vanoli (Fiorentina, i.), Ortega (River Plate, i.)