„Klinsmann edzőként kudarcot vallott a klubnál, konkrét taktikai utasítások hiányában a meccsek előtt össze kellett dugni a fejünket, hogy kitaláljuk a stratégiát.”
Ezt Philipp Lahm írta önéletrajzában Klinsmann Bayern Münchennél végzett, 2008 júliusa és 2009 áprilisa közötti edzői munkájáról.
„Vezetőedzőként szükségem van a támogatásra, amit nem kaptam meg. Az egység, a kohézió és a létfontosságú tényezőkre koncentrálás a kulcs, különösen a kiesés elleni harcban. Ha ezt nem garantálja a klub, nem tudom hasznosítani edzői képességeimet, ezért nem tudom felelősséggel ellátni munkámat.”
Ezek pedig Klinsmann szavai, miután kedden lemondott a Bundesligában a kiesés ellen küzdő Hertha BSC vezetőedzői posztjáról.
Az 1990-ben világbajnok csatárnak edzőként ez volt a második kalandja a német élvonalban. A müncheni tíz hónapig, a berlini tíz hétig tartott. Mindkettő nagy csalódásként könyvelhető el, és az idézetek alapján sejthető: Bajorországban és Berlinben sem találta a közös hangot a játékosaival.
Ami azt illeti: eddig mindenhol furán néztek rá és a módszereire. Az edzősködést 2004-ben a német válogatott szövetségi kapitányaként kezdte, és azonnal forradalmárnak hirdette önmagát Kaliforniából hozott edzői reformjaival. Miközben a kulisszák mögött segítője, Joachim Löw gondoskodott a stratégiáról és a taktikáról, ő jógaórákkal, hulahoppkarikás gyakorlatokkal, meditációval, csapatpszichológussal, Buddha-szoborral és más szemet kikerekítő újításokkal borzolta játékosai idegrendszerét, talán csak kecskét nem áldoztak a kezdőkörben a siker megidézéséhez. És mivel a 2006-os vb előtt leírt csapat végül bronzérmet nyert, sokan be is hódoltak fantasztikusan haladó eszméi előtt, noha már akkor is voltunk néhányan, akik nem feltétlenül tartották eget rengető sikersztorinak, hogy az akkor még háromszoros világbajnok németek hazai pályán bronzérmesek lettek.
Azóta messzire el is kerülték a sikerek az edzőt, az Egyesült Államokkal elhódított, kétes értékű Arany-kupán kívül nem nyert semmit. Berlinben most vele képzelték el a német főváros európai futballfővárossá válását, amelyre Lars Windhorst tulajdonos 78 millió eurót (hej, ha Dárdai Pálnak az elmúlt években ilyen lehetőségei lettek volna!) áldozott új játékosok vásárlása révén, de a közös történet csak 76 napig tartott.
A francia forradalom óta ismert a mondás, hogy „a forradalom felfalja a saját gyermekeit”. A jelek szerint Klinsmann forradalma tizenhat év alatt már nemcsak a gyermekeit, hanem magát Klinsmannt is szőröstül-bőröstül felemésztette.