Jens Lehmannt nem szerettem. Máig nem értem, hogy szoríthatta ki a 2006-os világbajnokságon Oliver Kahnt, aki szerintem sokkal jobb kapus volt (nem is nyerték meg a németek a hazai rendezésű tornát) –, de azt Lehmann javára írtam, hogy fontos gólt fejelt. Kapustól kissé szokatlan, de 1997 decemberében ez is megesett: miután 2–1-re vezetett a Dortmund a Schalke ellen, előrement – és egyenlített.
Nem kevésbé emlékezetes az a 2017. novemberi összecsapása a két együttesnek, amikor a Dortmund a 25. percben 4–0-ra vezetett, a hatvanadik percben egyetlen Schalke-szurkoló sem hitt talán még a szépítésben sem, és aztán: a 94. percben jött Naldo, és 4–4-re alakította az eredményt...
Alig több mint egy éve, tavaly áprilisban a Schalke 4–2-re nyert Dortmundban, tönkretéve az ősi rivális bajnoki címről szőtt álmait...
Ezernyi emlék fűzi tehát a német futball kedvelőit a Dortmund–Schalke összecsapásokhoz, de azt gondolom, a szombat délutáni sok szempontból különleges lesz. A híres stadion, amely oly lenyűgöző, amikor zsúfolásig megtelik szurkolókkal, most üres lesz, mégis, reményt adhat a rajongóknak. Bundesliga-bajnoki lesz, a két klub számára a legfontosabb, a legádázabb (nem a legjobb!) ellenféllel szemben, hiszen úgy tartják: az év meccsének száz dortmundiból kilencvenkilenc a Schalke ellenit mondja, egy a Bayern Münchent. Ezzel az örök rivalizálással indul tehát újra a német bajnokság, a várakozások szerint nézettségi rekordokat döntve, és ezzel együtt egyfajta reménysugarat jelent a mérkőzés: újra futballmeccset nézhetünk, újra szurkolhatunk, újra élhetjük talán az életünket!
Régóta vártuk ezt a hétvégét, aligha túlzás, ezt a meccset nem csak Németországban nézik majd. Hogy lesz-e nyolc gól, hálóba fejeli-e a labdát a kapus, azt most még természetesen nem lehet tudni, de hogy történelmi, örökké emlékezetes bajnoki lesz, bizonyos.
Az újrakezdés jelképe, Dortmund–Schalke szombat délután, ennél jobbat hollywoodi rendező sem találhatott volna ki...