A sárga fal egyik téglája voltam - meccsriport a dortmundi Südtribünéről

„Öregem, valami értelmes színt tegyél már magadra, mert ez így nagyon kevés lesz!” – fordul felém nevetve a mellettem álló középkorú férfi, és azzal a lendülettel már tekeri is a nyakam köré az egyik szurkolói sálát abból a négy-ötből, amit magával hozott.

Hát igen, ennyit arról a tervemről, hogy a szürke pulcsi, fekete-fehér dzseki szettet magamra öltve igazodok ahhoz az etiketthez, mely szerint egy újságíró nyilvános sporteseményen lehetőleg ne jelenjen meg és ne viselkedjen szurkolóként. A bökkenő csak az, hogy manapság egy Borussia Dortmund-mérkőzés a legendás Südtribünén, Európa legnagyobb állószektorában korántsem szimpla nyilvános sportesemény. Sokkal több annál. Ez az a közeg, amely nemzetiségtől, klubszimpátiától és minden mástól függetlenül azonnal beszippantja azt, aki csak kicsit is szereti a futballt – és ezt már abban a pillanatban érzem, ahogy belépek a Gelbe Wandot, azaz a sárga falat alkotó fanatikus tömegbe.

Még háromnegyed óra a kezdő sípszóig, ám az élmény máris magával ragadó. A szurkolók egyre csak gyűlnek, és folyamatosan töltik meg a kapu mögötti területet, amely akkora és olyan elképesztően meredek, hogy az ember nyaka majd' kitörik, ha végig akarja pásztázni az egészet. Ezt a hatalmas embertömeget márpedig tényleg érdemes alaposan szemügyre venni, hiszen ennél heterogénebb szurkolói összetételt egy ekkora tribün esetében tényleg nem látni máshol. Itt egy nyugdíjas házaspár, ott egy tetőtől talpig teletetovált fanatikus, kicsit hátrébb egymással csacsogó tinilányok, elöl egy apuka a kisfiával, középen pedig a klasszikus ultrák, akik a ritmust diktálják ennek a 28 ezres, elképesztően különböző tagokból álló, mégis masszív egységet alkotó tömegnek. Ennek a nyüzsgő forgatagnak a kellős közepén állva pedig akkor sem tudná leplezni döbbenettel teli ámulatát az ember, ha akarná – és a meccs még el sem kezdődött.

Bő negyedórával a kezdőrúgás előtt már egy gombostűt sem lehetne leejteni, és a Südtribüne ekkor kezd igazán lüktetni – mint egy hatalmas sárga szív, amely életre kelti a 80 ezres stadiont. A feszültség, a várakozással teli izgalom, a pumpáló adrenalin már mindenkin érződik, és amikor a Gelbe Wand vezérletével ez a csaknem százezer ember rákezd a You’ll Never Walk Alone-ra – amely a Liverpool mellett mára több más európai klub dala is lett –, kezdem megérteni, miért hat az emberekre ez a hangulat úgy, mint egyfajta drog. Hogy miért telik meg eredménytelen időszakokban is rendre a Westfalenstadion. Hogy miért repülnek át ide a meccsekre tömegesen az angol és skót futballdrukkerek. Hogy miért lengi körül igazi mítosz ezt a helyet. A minőségi európai futball és a régi idők klasszikus hangulata ötvöződik itt, és hiába rettegnek sok más klubnál az állószektorok veszélyei miatt, ebben az egységes tömegben az ember igenis biztonságban érzi magát: sem lökdösődés, sem atrocitás, sem balhé, csak őszinte szurkolás.

A nem mindennapi atmoszférának azonban egy „hátulütője” mindenképp van: az embert mindez annyira hatalmába keríti, hogy közben alig tud magára a meccsre koncentrálni… Mondjuk ez a Dortmund–Frankfurt találkozó nem is az elképesztő izgalmak és fordulatok miatt marad meg az emlékezetekben, ám így is lenyűgöző figyelni, hogy a Süd mennyire együtt él a játékkal, és mennyire tekintélyparancsoló, amikor 28 ezer ember egyszerre hördül fel, fütyül vagy tör ki önfeledt ünneplésben az adott játékszituációnak megfelelően. A meccsre járók közül sokan mondják, már pusztán azért is érdemes jegyet váltani, hogy kívülről láthassák a Gelbe Wandot, belülről átélni mindezt pedig tényleg szürreális élmény. A lefújás után aztán még intenzívebbé, még hangosabbá válnak a rigmusok, a játékosok pedig elindulnak a fal felé, és őszintén megköszönik azt a csodát, amit ez a tribün minden egyes hazai meccsen nyújt nekik.

Mert világklasszisokat, csodálatos stadionokat, remek szurkolókat sok helyen találunk Európában. Ám az az intenzív élmény, az a lüktetés, az a leírhatatlan hangulat, ami a Südtribüne 28 ezres tömegében kerít hatalmába, tényleg egy másik futballdimenzióba kalauzolja az embert. Egy olyan világba, amely a szenvedélyre, az összetartozásra és a klasszikus szurkolói hagyományokra alapszik. Amely nemet mond a mai csúcsfutball vegytiszta, steril körítésére. Amely nem azt üzeni, hogy „fizess és pofa be”, hanem hogy „gyere, és érezd jól magad”.

Hát ez a Südtribüne. Egy klasszikus oázis a modern futball egyre lélektelenebb sivatagában.

(A Südtribünére szóló belépőt köszönjük a BVB Fanclub Ungarnnak)

DOKUMENTUMFILM A SÜDTRIBÜNÉRŐL