Bajor Árpád-ház – magyarok a Bayern München hőskorából

Az eggyel korábbi századfordulón életre hívott Bayern alapítói nem álmodoztak a maihoz fogható sikerekről, és nemcsak azért, mert 1900. február 27-én még a BEK gondolata sem létezett, nemhogy a BL-é. Az MTV 1879 nevű tornaklubból ekkor lépett ki tizenegy lelkes bajor ifjú, miután az anyaegyesület nem engedélyezte csatlakozásukat a Délnémet Labdarúgó-szövetséghez, és még aznap este a maxvorstadti Gisela borházban döntöttek is a Fussball Club Bayern München elindításáról. Csak a rend kedvéért: első hivatalos meccsét az 1. Münchner FC 1896 ellen 5:2-re megnyerte az új alakulat.

Rohamos fejlődésnek indult az egyesület, 1908-ra már 300 tagja, nyolc csapata és több mint 100 korosztályos játékosa volt, 1910-ben pedig a német válogatottban is bemutatkozott az első Bayern-fecske: Max Gablonsky.

A hőskorban több magyar edző is megfordult a Verne Gyula regénye nyomán ma Dél csillagának (Stern des Südens) becézett klubnál – puszta érdekesség, hogy holland, angol, magyar, skót és osztrák trénerek után csak 1933-ban ült le az első német a Bayern kispadjára: Hans Tauchert. A mieink sorát az első világháború után, 1921-ben az MTK egykori válogatottja, a későbbi világjáró Kürschner Izidor nyitotta. Kürschner Münchenben nem váltotta meg a világot, ellenben előtte a Nürnberggel 1921-ben bajnok lett, majd Svájcot vitte el olimpiai ezüstig az 1924-es olimpián, a Grasshoppersszel sorban nyerte a svájci aranyakat, pályája alkonyán pedig Brazíliába tette át székhelyét, ahol 1941-ben Rióban bekövetkezett halála előtt a Flamengo és a Botafogo gárdáját is irányította.

Weisz Leó, a Vasas és az MTK korábbi játékosa kalandos edzői pályája elején 1927-től edzette egy idényen át a bajorokat, akikkel 1928 májusában visszhangos sikert aratott az angol első osztályú West Ham United 3:2-es legyőzésével. Mivel a hazai ligában elmaradtak az eredmények, Weiszt az MTK-ból frissen visszavonuló, 12-szeres válogatott, 32 éves Konrád Kálmán követte 1928-ban a müncheni kispadon.

A kisebb regionális ligákban való szereplést követően a bajorok 1932-ben a bécsi Richard Kohn-Dombi irányításával megnyerték első össznémet aranyukat – a nürnbergi fináléban 2:0-ra megverve a frankfurti Eintrachtot –, aztán viszont a történelem vihara visszafújta a klubot a piramis aljára. A nácik 1933-ban Kohn-Dombit (azonnal a Barcelona edzője lett) és a tizenegy éve elnök Kurt Landauert is elmozdították a helyéről, az amatőrnek visszaminősített csapat legnagyobb sztárja, a tehetséges középcsatár, Oscar Rohr pedig a zürichi Grasshoppersbe szerződött. Az 1938-ban letartóztatott Landauert Dachauba vitték, ahonnan csak első világháborús katonai érdemei miatt tudott 33 nap után nagy nehezen szabadulni – és azonnal Svájcba távozott. Családjából egyedül ő élte túl a holokausztot, négy részletben (1913–1914, 1919–1921, 1922–1933, 1947–1951) 18 évet töltött a klub élén, ezzel a mai napig ő a legtöbbet hivatalban lévő elnök „a modern Bayern atyja”, Wilhelm Neudecker (1962–1979) és a Császár, Franz Beckenbauer (1994–2009) előtt.

A klubot természetesen zsidóként bélyegezték meg, a rendszer és a város figyelme az örök rivális 1860 München felé fordult. Aztán 1943 elején az NSDAP-tag Josef Sauter került a Bayern élére, és a csapat elvben újra szárnyalhatott. (Más kérdés, hogy mennyire örült a Gestapo, amikor a Bayern svájci válogatott elleni 1940-es barátságos meccsén feltűnt a genfi lelátón Landauer, akit több játékos kitörő örömmel üdvözölt...)

Kell-e mondani, a klub – hiába tért vissza 1947-ben, és lett újabb négy évre elnök Landauer – Németországhoz hasonlóan, folyamatosan anyagi gondokkal küzdött a második világháború után, olyannyira, hogy az 1950-es évek végén csődöt jelentett. Alfred Reitlinger elnököt például pénzügyi visszaélések miatt ítéltek el 1958-ban, őt a gyáros Roland Endler váltotta, aki végre elhozta a vágyott stabilitást. Még ha ez persze a mai mintaklub gazdálkodásához nem is volt hasonlítható, a Bayern ekkortájt örült, hogy egyáltalán létezett.

Bár az Árpád-ház is bővelkedett bajor kapcsolatokban (hogy ne menjünk messzebb, Szent István hitvese, Gizella is Bajorországból érkezett), Münchenben egy újkori Árpád, Fazekas örvendett a legnagyobb ismertségnek. Az MTK (akkor Vörös Lobogó) ötszörös válogatott kapusa egy koholt deviza-bűncselekmény miatt esett ki a pixisből, 1955 végi eltiltása miatt már klubja Reims (a későbbi döntős) elleni BEK-meccsén sem állhatott a kapuba, semmi meglepő nem volt abban, hogy egy évvel később, 1956 decemberében lelépett Magyarországról. Az emigrációban védte négy idényen át a Bundesliga előtti, akkor az Oberliga Südben játszó Bayern kapuját, és nyert vele rögtön 1957-ben Német Kupát – az elsőt a klubtörténetben. Fazekas az augsburgi fináléban lehúzta a rolót a Fortuna Düsseldorf ellen, ő volt az 1:0-ra megnyert csata hőse. A két éve, 88 évesen elhunyt, kámoni-szombathelyi születésű Fazekas emlékét olyannyira becsben tartják Münchenben, hogy egy 2005-ös szavazáson müncheni idolok, Sepp Maier, Oliver Kahn, Raimond Aumann és Jean-Marie Pfaff mögött a klubtörténet ötödik legjobb kapusának választották – igaz, ha ma lenne a szavazás, alighanem Manuel Neuer is megelőzné. De a magyar kapuslegenda legalább ennyire büszke volt arra is, hogy a nagy Paul Breitner egyszer azt mondta neki: „Maga miatt jártam az anyámmal meccsre.”

Fazekas 1961-ben Kasselba távozott – a klub utánpótlásában ekkor már két éve védett a 17 éves Sepp Maier, pallérozódott a 16 éves Franz Beckenbauer és már két év sem kellett ahhoz, hogy 1963-ban a TSV 1861 Nördlingenből megérkezzen minden idők legnagyobb német gólvadásza, Gerd Müller. Hogy velük mire mentek a bajorok, arra sokan emlékezhetnek – egy hét múlva a Bayern európai hódításaival folytatjuk.

(A következő részben: Az első aranykor)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. szeptember 26-i lapszámában jelent meg.)