A március 21-én 60. életévét betöltő Lothar Matthäus igazán nem panaszkodhat arra, hogy rövid és eseménytelen lenne a pályafutása. Amihez nyúlt, előbb-utóbb arannyá vált – csak BL-t nem nyert, és persze magyar kapitányként sem vitte sokra. Négyrészes sorozatunk első epizódjában jobbára a vesztes döntőiről esik szó.
Épp csak kapus nem volt, az utolsó all-round futballisták egyike, aki formabontó módon nem elölről hátrafelé játszotta végig a pályát karrierje során, hanem védekező középpályásból lett briliáns irányító, majd középső védőként, söprögetőként vonult vissza 39 évesen.
Amikor 1980 nyarán az Eb-n bemutatkozott a Nationalelfben, még Uli Stielike vagy Karl-Heinz Rummenigge oldalán futballozott, amikor húsz évvel később a portugálok elleni 0–3-as Eb-kudarccal elbúcsúzott, már Sebastian Deisler mögött söprögetett, aki féléves volt Lothar első válogatottsága idején.
Ifjú, lelkes titánként általában az ellenfél játékszervezőjét bízták a valószínűtlen futómennyiségre képes srácra, aki már 19 évesen ott volt az Európa-bajnok (nyugat)németek keretében az 1980-as tornán, és a csapatkapitány, Bernard Dietz helyén 17 percet kapott élete első válogatott meccsén a hollandok ellen. Huszonegy évesen belekóstolt a vb-k légkörébe is – az ezüsttel záruló spanyolországi tornán két mérkőzésen kapott bizalmat, ebből az egyik a nyolcvanperces békés passzolgatással az algériaiakat kiejtő botrányos nyugatnémet–osztrák volt... –, ekkor még ő sem sejthette, hogy a földkerekség első olyan mezőnyjátékosa lesz, aki öt világbajnokságon is pályára lép. (Azóta a mexikói Rafael Márquez utolérte őt a 2018-as oroszországi vb-n, két hölgy pedig meg is előzte már, a brazil Formiga hétnél, a japán Szava Homare hatnál tart.)
A hetvenes évek korszakos Mönchengladbachjában pallérozódott, ám amire 1979-ben bemutatkozott a felnőttek között, az Udo Lattek-féle BEK-döntős és UEFA-kupa-győztes alakulatnak már írmagja sem maradt. Pontosabban írmagja éppenséggel igen: a mindössze 34 éves, egy évvel korábban visszavonuló Gladbach-legenda, a világbajnok Jupp Heynckes volt az edző.
Mindeközben Jupp Derwall kapitány éppen olyan buldogot keresett az újjáalakuló Nationalelf középpályájára, mint a fiatal Lothar – és meg is találta a futballtörténelem első box-to-box játékosainak egyikét. Ráadásul a Barcelonában légióskodó Bernd Schuster és az Internazionalét erősítő Hansi Müller személyében különböző okok miatt a '80-as évek elején két extraklasszis is lemondta a válogatottságot, amivel Matthäus előtt is kikövezték az utat a legjobbak közé.
A bajor kisvárosban, Erlangenben született és Herzogenaurachban kezdett futballozni, amely arról híres, hogy a Dassler család két büszkesége, az egymással kibékíthetetlen ellentétben álló Adidas és Puma cég is innen indult világhódító útjára. Lothar az 1. FC Herzogenaurachban játszott, ez volt a Rudolf Dassler által alapított Puma (nem mellesleg a szülők, Herr és Frau Matthäus munkahelye...) gyári egyesülete, míg az ifjabbik fivér, Adolf, azaz „Adi” az ASV Herzogenaurach csapatával tesztelte az Adidas csúcskategóriás termékeit.
Szimbolikus, hogy 2018 májusában, 57 évesen még 50 percre pályára lépett az 1. FC Herzoge- naurachban a bajor Landesligában, és részese volt az SpVgg Hüttenbach elleni 3–0-s sikernek. Mint mondta, gyerekkori álma volt, hogy nevelőklubjából vonul vissza, és ez 18 évvel a profi futballnak intett búcsú után így is lett. Matthäus éppen azért lett 18 évesen a Gladbach játékosa, mert a zöldek Pumában futballoztak – ha az ASV-ben köt ki tízévesen, könnyen lehet, hogy onnan egyből az Adidas zászlóshajójához, a Bayern Münchenhez vezet az útja. Így viszont a Heynckes-csapatban lett már tinédzserként vezérbika, elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy a hetvenes évek nagy Mönchengladbachjára már nem is emlékeztető gárda 1980-ban bejutott az UEFA-kupa döntőjébe. Itt az ugyancsak NSZK-s Eintracht a kétmeccses fináléban felülmúlta, Lothar hiába lőtt gólt a 3–2-re megnyert első mérkőzésen, ha a visszavágót 1–0-val behúzták a frankfurtiak, és az idegenben szerzett gólok döntöttek.
Klubjával egyszer végzett a Bundesliga 7. helyezésénél előrébb: 1984-ben, amikor a csapat a bajnok Stuttgarttal megegyező pontszámmal, de rosszabb gólkülönbséggel lett harmadik. Lothar védekező középpályásként 11 gólt tett be a közösbe, igaz, az idény vége előtt bejelentette, hogy Münchenbe távozik, így Heynckes ki is hagyta őt a kezdőből. Az éppen a Bayern ellen vívott Német Kupa-döntőben mégis betette: a 11-es párbajban az első rúgónak jelölt Lothar hibázott is... „Ez volt karrierem egyik legszörnyűbb pillanata – nyilatkozta Matthäus évekkel később a Kickernek. – Sohasem hagynék ki szándékosan tizenegyest, főleg nem, ha egy kupa a tét. Ráadásul annak a klubnak a színeiben, amelynek címere már kisgyerekként ott volt a pizsamámon...”
Az NSZK-ban (és a független Németországban is) szinte törvényszerű döntés, a Bayern vezetősége által elé tett szerződés aláírása csak az 1984-es Eb után érkezett el. Akkorra már kirobbanthatatlan lett a válogatottból, és a Derwallt váltó Franz Beckenbauer irányítása alatt végképp kiteljesedett a karrierje. Pályája ettől kezdve meredeken ívelt felfelé, igaz, jó darabig ezután is vesztes csúcsmeccsek szegélyezték, hiszen például az 1986-os vb fináléjában hiába álltak fel a németek 0–2-ről, és Lothar hiába őrizte elsőrangúan Diego Maradonát (aki később a Yo Soy El Diego, azaz Diego vagyok című önéletrajzi könyvében úgy fogalmazott, hogy a legsportszerűbb, legragyogóbb ellenfele Matthäus volt – Mexikóban még nem sejthették, hogy később a Serie A-ban a Napoli–Inter meccseken, sőt egy újabb vb-döntőben is találkoznak), ha az argentin ikon azért percekkel a vége előtt elindította Jorge Burruchagát az aranyat érő gól felé vezető úton. De az 1987-es BEK-döntő (1–0-s Bayern-vezetés után nyert Rabáh Mádzser sarkazásával a Porto) és az 1988-as Eb-elődöntő is fájó emlékek hősünknek (Lothar 11-esére két holland gól, Ronald Koeman büntetője és a TeleSport főcímében évekig ismételt Marco Van Basten-féle volt a válasz).
A Bayernben hamar csapatkapitány lett, a válogatottban világversenyen először az 1988-as Európa-bajnokságon viselte a karszalagot, utoljára pedig az 1994-es vb-n. Közben perememberből előbb a 8-as mez megbecsült tulajdonosa, majd vitathatatlan 10-es lett, a mindenkori főnök, Beckenbauer, majd Berti Vogts jobbkeze.
A nyolcvanas évek végére azonban már nyilván elege lett a vesztes döntőkből, és a megdicsőülésre nem is kellett sokat várnia.
(A következő részben: Világkupa és Aranylabda)
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. március 20-i lapszámában jelent meg.)