Jupp Heynckes útja az ötmárkás fizetéstől a futballvilág meghódításáig

Életének egy fejezete lezárult. Jupp Heynckes szebb befejezésről nem is álmodhatott volna: a Bayern Münchennel a Borussia Mönchengladbachhoz utazott a Bundesliga 2012–2013-as kiírásának záró fordulójában. A győztes mérkőzést követő sajtótájékoztatón az évtizedek óta óriási népszerűségnek örvendő szakvezető meglepte az újságírókat, olyasmi esett meg vele, ami korábban soha: elpityeredett a kamerák kereszttüzében. A könnyeit palástolni nem tudó Heynckes felelevenítette élete legszebb emlékeit: bemutatkozását a Borussia Mönchengladbach játékosaként és edzőjeként, szót ejtett emlékezetes diadalokról és vereségekről, valamint a szurkolók szeretetéről. Okkal érezhette a néhány tucat újságíró gyűrűjében, hogy végleg hazatért. Egész életében megszállottan üldözte a sikert, ám a Bayern Münchennel teljesített tökéletes idény – bajnoki cím rekordpontszámmal (91), BL-győzelem és Német Kupa-diadal – után elégedetten dőlhetett hátra otthonában felesége, kutyái és macskái társaságában. Talán ő sem gondolta, hogy munkája korántsem ért véget.

A BERNI CSODA HATÁSA

A béke visszaköltözött Európába. A Harmadik Birodalom 1945. május 8-án kapitulált, a II. világháború lezárult az öreg kontinensen. Egy nappal később született Josef „Jupp” Heynckes, aki kilencedik gyerekként érkezett szerető családjába – és egy olyan világba, amelyben a remény és a félelem egyszerre volt jelen. Már fiatalon megtapasztalta, az életben semmit sem adnak ingyen. Édesanyja válláról úgy vette le a terhet, hogy krumpliföldekről csent élelmet a gyakran nélkülöző családnak. Szombatonként a közeli teniszpályán tüsténkedett, fizetés gyanánt öt márkát kapott. Kevéske keresetét összekuporgatva elhatározta, hogy építészmérnökként teremt majd biztos megélhetést a famíliájának.

A sors azonban máshogy rendelte: tehetségével hamar kitűnt társai közül a futballpályán. Első labdarúgással kapcsolatos élményét követően nyilvánvalóvá vált, letér a korábban választott útról. Kilencévesen ámulattal ült a televízió képernyője előtt a szomszédok gyűrűjében: örökre memóriájába vésődött az NSZK csodával határos fordítása Magyarország ellen az 1954-es berni vb-döntőben (3:2). Ahogy életrajzírójának, Christoph Spöckernek fogalmazott 2018 nyarán: nem Helmut Rahn vagy Fritz Walter nyűgözte le játékával, hanem Puskás Ferenc…

Heynckes lélegzetelállító játékoskarrierjének első mérföldköve 1964. augusztus 9. A fiatal támadó meghálálta Hennes Weisweiler vezetőedző bizalmát a Bayer Leverkusen elleni mérkőzésen (4:2-es győzelem), mi több, a másodosztályban szerzett 23 góljával oroszlánrészt vállalt a Borussia Mönchengladbach feljutásából. Története a Bundesligában folytatódott, és ott sem lassított: 369 élvonalbeli mérkőzésen 220 gólig jutott. Hároméves hannoveri kitérőjét (és 25 gólját) leszámítva mindet a „csikók” színeiben szerezte, az 1970-es években húzóembere volt a négy bajnoki címet és UEFA-kupát nyerő együttesnek. Az évtized a Bayern München és a Gladbach versenyfutásáról híresült el, a gólkirályi címért rendre Gerd Müller és Jupp Heynckes csatározott. A válogatottban azonban vállvetve küzdöttek: együtt ünnepelhettek Európa-bajnoki győzelmet 1972-ben, s két évvel később a hazai rendezésű világbajnokságon értek a csúcsra.

PARÁZS VITA ÉS NAGY CSALÓDÁS

„Jupp Heynckes vezetőedzőként altatót is reklámozhatna” – Christoph Daum, a Köln korábbi szakvezetője az 1988–1989-es idény kiélezett küzdelmét személyeskedéssel fokozta. A vita odáig fajult, hogy a ZDF műsorában egymás mellé ültették a feleket, hogy a salátástál sorsáról döntő Köln–Ba­yern München (1–3) találkozó előtt rendezzék nézeteltéréseiket. Heynckes úriemberként állta a támadást, míg Daum továbbment az altatós fricskán, és kifejtette, hogy egy meteorológiai térkép böngészése is érdekesebb elfoglaltság, mint kollégájával beszélgetni. A szópárbajban Uli Hoeness elnök védte meg a bajor klub trénerét, a pályán pedig Heyn­ckes vett nemes bosszút: csapatával 3–1-re diadalmaskodott Kölnben, és az idény végén bajnoki címet ünnepelhetett. Az edzői pályafutását 1979-ben a Gladbachnál kezdő szakvezető egyik célját 44 éves korára elérte. Noha előzetesen nem úgy tervezte, hogy a Ba­yern Münchennel hódítja el első bajnoki trófeáját, következő vállalását már valóban a német rekordbajnokkal akarta teljesíteni, miszerint játékosaival elfoglalja Európa trónját. Különös pikantériája történetének, hogy ez előbb a Real Madriddal sikerült az 1997–1998-as idényben, ám hiába nyert a spanyol gigásszal Bajnokok Ligáját, végül távoznia kellett.

„Négy hónapig dolgoztam embertelen körülmények között, nem szeretném folytatni. Több mint harminc éve foglalkozom labdarúgással, a játékosaim és az újságírók mégis azt gondolják, hogy sokkal jobban értenek hozzá, mint én. Nem irigylem a Real Madrid következő vezetőedzőjét” – idézte a német szakvezetőt a Marca című spanyol napilap.

Madridból Lisszabonba (Benfica), majd ismételten Bilbaóba vezetett az útja (korábban, 1992 és 1994 között már dolgozott a baszk klubnál), áttörést azonban egyik csapattal sem ért el, így visszatért a Bundesligába. Előbb a Schalke, majd a Gladbach elöljárói fogadták bizalmukba, de mindkét gárdával megbukott. Utóbbira élete legnagyobb csalódásaként emlékszik.

Noha a Bundesliga 2006–2007-es kiírásában hét forduló után az 5. helyen állt csapatával, a folytatásban 12 meccses nyeretlenségi sorozat következett, a Bochum és Energie Cottbus elleni idegenbeli bajnokikon rendőri kíséret védte a szurkolók haragjától. Sokkal fájóbb lehetett neki, hogy saját drukkerei is kikezdték a klub egykori legendáját, aki idő előtt, a 19. fordulót követően távozott – a hátrahagyott Borussia Mönchengladbach pedig sereghajtóként kiesett az első osztályból.

BAYER ÉS BAYERN: SIKERTÖRTÉNET ÉS BEVÁLTOTT ÍGÉRET

Régi barátja, Uli Hoeness telefonhívása jelentett mentőövet két évvel később, és Heynckes élt a lehetőséggel. Jürgen Klinsmann menesztését követően a Bayern Münchennel veretlenül zárta az utolsó öt fordulót (négy győzelem és egy döntetlen).

A Bayern után következett a Ba­yer, és a Leverkusennel éppen korábbi kenyéradóját szorongatta meg. A Bundesliga 2009–2010-es idényében együttese az első 24 bajnokiján veretlen maradt, ám az utolsó 10 játéknapon csupán két győzelmet könyvelhetett el. Az első évadban megszerzett negyedik hely után a második pozícióig vezényelte csapatát, de a Bajnokok Ligája-szereplés kiharcolása sem tudta maradásra bírni, úgy döntött, hogy harmadszor is szerencsét próbál a Bayern Münchennél.

„Játékosként és edzőként jártam a mennyben, majd a pokolban – nyilatkozta az ősz hajú szakvezető a Spiegelnek. – Utóbbiból tanul a legtöbbet az ember, a csalódások és veszteségek formáltak évről évre. Egész életemre kihívásként tekintettem, és utáltam félbehagyni a teendőimet. A müncheni BL-döntő után nem állhattam fel a kispadról, hiszen a munkámat nem végeztem el.”

Való igaz, ahhoz, hogy a mennybe kerüljön, előbb meg kellett járnia a poklot. A Chelsea elleni 2012-es Bajnokok Ligája-döntőre a német újságok a mai napig a 21. század legfájdalmasabb vereségeként hivatkoznak. És a Bayern a hazai pályán tizenegyespárbajban elbukott BL-finálé mellett a honi egyeduralmat is elveszítette: a Borussia Dortmund játékosai forgatták meg a tőrt a bajor szívekben, a fekete-sárgák a bajnoki cím mellett a Német Kupát is elhappolták Arjen Robbenék elől.

Heynckes irányításával azonban a dacos Bayern mindenkinek megmutatta a 2012–2013-as idényben! A bajnokságban rekordpontszámmal diadalmaskodott, a Bajnokok Ligájában a Borussia Dortmundot múlta felül (2–1) a döntőben, a Német Kupában a Stuttgartot (3–2) győzte le. A rutinos szakvezető 24 évvel fogadalma után betartotta ígéretet, és elfoglalta méltó helyét csapatával az európai trónon. Úriemberként búcsúzott: a történelmi triplázásnak köszönhetően minden idők (egyik) legjobb szakvezetőjeként vonult be a klub históriás könyvébe.

A Bayern iránti szeretetéről tanúskodik, hogy 2017 októberében ismét visszatért imádott csapatához, Carlo Ancelotti menesztése után az idényt vele fejezte be a gárda. Heynckes a salátástálat gond nélkül nyerte el, ám a Bajnokok Ligája elődöntőjében a Real Madrid megálljt parancsolt együttesének. Paradox módon vereséggel zárult edzői pályafutása – utódja, Niko Kovac az Eintracht Frankfurttal legyőzte a Bayernt a Német Kupa berlini fináléjában –, mégis örökös győztesként emlékeznek rá.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. május 9-i lapszámában jelent meg)