Népsport: Lőszergyári capriccio – 140 éves az Arsernal FC

Nem véletlenül ágyúsok az ágyúsok, hiszen 140 évvel ezelőtt a dél-londoni Woolwich Arsenal lőszergyárban dolgozó David Danskin és néhány munkatársa úgy gondolta, hogy a futballklubot alapít. Danskin mellett Elijah Watkins, John Humble és Richard Pearce nevét is megőrizte a klubhistória, összesen körülbelül tizenöt munkás finanszírozta a szerény kezdeteket, az általuk létrehozott pénzmagból vásároltak például labdát. Az egyik alapító, Fred Beardsley korábban a Nottingham Forest játékosa volt – így lett a piros az Arsenal színe, de a választásról több legenda is kering.

A pontos születésnapot sem őrzi az emlékezet, az azonban bizonyos, hogy az eleinte a gyár egyik műhelye után Dial Square-ként futballozó srácok (első mérkőzésük egy 6:0-s győzelem volt az Eastern Wanderers ellen, ezt legalább tudjuk mikor: 1886. december 11-én) nem sokkal később Royal Oak nevű törzskocsmájuk után Royal Arsenalra változtatták nevüket, 1891-ben pedig felvették a gyári elnevezést, így lettek Woolwich Arsenal. Végül 1893-ban csatlakoztak a futball-ligához.

Sokáig nem vegetáltak az alsóbb szinteken, hiszen már 1904-ben feljutottak a First Divisionbe, igaz, 1910-ben beütött a pénzügyi krach, és az 1913-as esztendő már ismét a második vonalban találta a csapatot, amely átköltözött a Highbury-be (innentől észak-londoni a csapat, amely „rövid” 93 évig itt játszott…), és hamarosan a Woolwich is eltűnt a klub nevéből.

Történelmi dátum 1919 is, amikor a pénzügyi anomáliai miatt az élvonalból távozó Tottenham Hotspur helyén visszakerültek az első osztályba – és azóta megszakítás nélkül ott is szerepelnek.

Mérföldkövet jelentett 1925-ben bizonyos Herbert Chapman megérkezése. Az akkor 47 éves mester a Huddersfield Townnal 1924-ben és 1925-ben bajnok lett, forradalmi edzésmódszereivel és taktikai újításaival  feje tetejére állította az angol futballt, ráadásul 1929-ben a korszak olyan sztárjait is a Highbury-be csábította, mint a skót válogatott center, Alex James (a Preston North Endből) és a szupertehetséges angol balszélső, az akkor 17 éves Cliff Bastin (az Exeter City-től).

Először nyert egy FA-kupát (1930), majd két bajnoki címet (1931, 1933), Chapman tekintélyére mi sem jellemzőbb, mint hogy döntő szava volt a Gillespie Road nevű londoni metróállomás átnevezésében Arsenalra…

A klubnak is tragédia volt, hogy Herbert Chapman 1934 januárjában váratlanul elhunyt, de a helyére lépő Joe Shaw és George Allison is tovább menetelt a győztes úton, amit a harmincas évek újabb három bajnoki aranya és az 1936-os FA-kupa-siker is bizonyít.

A második világháború után szerényebb évtizedek következtek, de néhány kósza trófea azért így is beesett. Közülük is kiemelkedik (bár Angliában túl sokra nem tartják) az 1970-es Vásárvárosok Kupája-győzelem.

Hazai sikerek hébe-hóba akadtak, de Európában csak tíz évvel később villantottak az „ágyúsok”: 1980-ban bejutottak a Kupagyőztesek Európa-kupája döntőjébe. A mások mellett Graham Rix, Frank Stapleton, Pat Rice, David O’Leary és Liam Brady fémjelezte csapat tizenegyespárbajban maradt alul a Valenciával szemben.

Hat évre rá, 1986-ban George Graham lett az új menedzser a klubnál. Ligakupa-győzelemmel nyitott, 1989-ben begyűjtötte a klub kilencedik bajnoki címét – a záró fordulóban az Anfield Roadon, a rivális Liverpool otthonában, Michael Thomas utolsó percben lőtt góljával, amelyről oly plasztikusan számol be a világ egyik leghíresebb Arsenal-szurkolója, az író Nick Hornby könyve, a Fociláz.

A kilencvenes évek sincs miért szégyenkezni, a hazai trófeák gyűjtögetése mellett végre összejött a nemzetközi kupagyőzelem: 1994-ben a KEK-ben. Mígnem a Highbury-be befutott egy francia tréner (fel, vigyázz!) – Arsene Wenger. Ez már a közelmúlt, Thierry Henry, Dennis Bergkamp, Robert Pires és Patrice Vieira, francia és holland elegancia repítette a csúcsra az Arsenalt, amely nyert veretlenül is Premier League-aranyat (2004) úgy, hogy 11 ponttal zárt a második helyezett Chelsea előtt. 

A klub 2006-ban BL-döntővel távozott a Highbury-ből, miután július 6-án 93 idényt követően elhagyta a legendás stadiont, és Bergkamp búcsúmérkőzésével felavatta új otthonát, az Emirates Stadiont. Az aréna felépítésének persze súlyos ára volt, a csapat ikonjai sorban távoztak, és így tett 22 év (!) után Wenger is.

A többi már szinte a jelen: a londoni óriás a 2004-es veretlen évad után huszonkét szűk esztendővel az idén ismét felült a Premier League trónjára.

Így is van rendjén.

ARSENAL FC
Alapítva: 1886. október
Nemzetisége: angol
Klubszínek: piros-fehér
Stadion: Emirates Stadium
Legnagyobb sikerek: 14x angol bajnok (1931, 1933, 1934, 1935, 1938, 1948, 1953, 1971, 1989, 1991, 1998, 2002, 2004, 2026), 14 FA-kupa-győztes (1930, 1936, 1950, 1971, 1979, 1993, 1998, 2002, 2003, 2005, 2014, 2015, 2017, 2020), 2x angol Ligakupa-győztes (1987, 1993), 18x angol szuperkupagyőztes; KEK-győztes (1994); VVK-győztes (1970); 2x BL-döntős (2006, 2026)

Svéd-magyar ágyúsok

Az Arsenal egyetlen európai kupameccset sem játszott magyar csapat ellen, ráadásul a magyar válogatott ellen fellépő angoloknál sem az 1953-as 6:3-on, sem az 1954-es 7:1-en, sem az 1962-es vb-n nem volt Arsenal-játékos. A hazai közvélemény mégis sokat tudott a klubról, hiszen a ’30-as években Feleki László hosszú tanulmányúton volt a londoniak vendége, és remek riportsorozatban számolt be ottani tapasztalatairól a magyar olvasóknak.

A közelmúltban (1990 és 1994 között) a svéd válogatottal Eb- és vb-elődöntős Anders Limpar jelentette a magyar szálat, akinek édesapja a Vas megyei Jánosháza szülötte. A jelenben pedig a csapat egyik ásza egy másik svéd, Viktor Gyökeres – a stockholmi születésű csatár nagyapja természetesen magyar származású, 1956-ban a Zala megyei Türjéről emigrált Svédországba. És az Arsenal-sztár maga is kettős, svéd-magyar állampolgár.