Szállj, szállj tovább, Madár!

Menedzsere, Dámosy Zsolt, tartva a Kovács István vereségét követő ígéretét, sokkal kevesebb időt fordított a sportolók menedzselésére, Kokó visszavonulását követően a "magyar vonal” is gyengült egy picit, ráadásul a magyar profibunyónak voltak más sikerei is. Kótai Mihály megszerezte a WBC (Bokszvilágtanács) nagyváltósúlyú nemzetközi bajnoki övét, Gálfi András lett a WBO középsúlyú interkontinentális bajnoka, ezek után pedig csak címmérkőzéssel lehetett újra a rivaldafényben üdvözölni Erdeit.
Tudta mindenki, hogy a méltán népszerű félnehézsúlyú előbb-utóbb eljut eddig a küszöbig, de az időpont és főképp a helyszín meglepő volt. Sokkal inkább lehetett számítani egy év végi időpontra, majd a Roberto Coelho elleni sikert követően talán már egy őszi gálára is, aztán jött egy váratlan lehetőség. Debrecenben nívós programmal szerették volna átadni a vadonatúj Főnix-csarnokot, és az illetékesek az ökölvívásra voksoltak. Felkeresték Dámosyt, majd az Universumot, és minden érintettet meggyőztek arról, hogy a cívisvárosnál keresve sem lehetne jobb helyszínt találni Erdei Zsolt első címmérkőzése számára.
Az akadályok sorra hárultak el a rendezvény elől, a legfontosabb, hogy az Universumnak sikerült lemondatnia az öv korábbi birtokosát, az amerikai Glencoffe Johnsont, illetve ellenfélnek megnyerni Jim Murrayt. Fogytak a napok, míg elérkezett október ötödike. A Tűzmadár éjszakája. Debrecen a gála és a csarnokavató lázában égett, hét órakor már hangpróbát tartottak a szurkolók. Az Universum vezetői Budapesten már hozzászokhattak a csodálatos hangulathoz, de a klub illetékesei bevallottan nem gondoltak arra, hogy Debrecenben, egy vidéki nagyvárosban is nyugodtan lehet építeni a telt házra.
Az első bokszoló, aki belépett a csarnok ringjébe, a francia Hamid Milou volt, az első hatalmas ovációt Nagy János kapta, és a kiskönnyűsúlyú magyar bunyós nevéhez fűzödik a Főnix-csarnok első győzelme is. A Felix-Promotion öklözője alaposan odatette magát a korábban "gyors” vereséget egyszer sem szenvedő francia ellen, és már az első menetben döntésre vitte a dolgot. Kétszer küldte padlóra Milou-t, akit aztán a mérkőzésvezető mentett meg a további felesleges pofonoktól.
Az első falrengető ovációt – ekkor már sejteni lehetett, hogy mi lesz majd Madár meccse előtt, alatt és után… – Matolcsi József érdemelte ki. Igaz, erre számítani is lehetett, lévén ő debreceni illetőségű, és mint ilyen, a város egyik kedvence. A szintén a Felix-Promotion kötelékébe tartozó Matolcsi óvatosan, hogy mást ne mondjunk, görcsösen kezdte a Szerhij Hmelevszkij elleni csatáját, az ukrán az első percben irányított is, hogy aztán forduljon a csata képe. A magyar egyre többet és pontosabbat ütött, majd a harmadik menet elején egy irtózatos erejű jobbhoroggal le is zárta a meccset.
Takács Zoltán is simán vette az erre az estére rendelt akadályt, akárcsak az Universum Box-Promotion született, illetve honosított német öklözője. Pörgött a program, szerencsére a gyors lefolyású ütközetek miatt felszabaduló többletidőt sikerült kitölteni, nem utolsósorban Gundel Takács Gábor ringszpíkernek, illetve a szorítóba felhívott vendégeknek köszönhetően. Kovács István WBO-supervisor például kisebb show-műsorral egybekötött nyilatkozatkosárral lepte meg a szurkolókat (tréfásan még a visszatérését is felemlítve), majd Dariusz "Tiger” Michalczewski aratta le a babérokat egy miniinterjúval.
De ez az este nem róluk szólt.
Ez az este Erdei Zsolté volt.
Röviddel tizenegy óra után felcsendült egy rég nem hallott nóta, és extázisban volt a csarnok. A Republic örökzöld slágere, a "Szállj el, kismadár!” zengett fel, hol a közönség soraiból, hol a hangszórókból, és ez csakis egyet jelenthetett. Jött Erdei Zsolt. Németországban rendre a Scooterre dübörög be, de mint elmondta, csak azért, mert ott nem értik az emberek a magyar szöveget.
Most viszont itthon, Magyarországon haladt a szorító felé, méghozzá nyolcezer őrjöngő ember által serkentve. A szurkolókat ekkor már nem érdekelte, hogy a gálát közvetítő RTL Klub kérésére csúszott a kezdés – minden kommentár nélkül: hosszabb volt a Heti hetes… –, csak az, hogy a győzelembe hajszolják kedvencüket.
Erdei a piros sarokból indult csatába élete első címmérkőzésén – amelyet a magyar Nagy Imre vezetett –, és az első tiszta találatokat ő vitte be. A dél-afrikai is jött előre becsülettel, de érezhető volt, Sdunek mester a felkészülési időszakban csiszolt tanítványa védekezésén. Madár baljai erőteljesek voltak, de ekkor még ritkán tette hozzá a pusztító erejű jobbját, ráadásul ha "bevállalta” a kombinációt, akkor a befejezés nem volt tökéletes. Akadtak "luftok” is, de ami fontos volt: türelmes maradt, a tekintete pedig összeszedettségről árulkodott. A második menetben a köteleknél egyszer félig már megfogta Murrayt, de a befejezés nem volt tökéletes, mindketten állva maradtak.
A harmadik elején a dél-afrikai picit "szemtelenkedett”, majd jött újra Erdei. A magyar bombázta riválisát, aki egyszer ugyan fejen vágta, de összességében az ütésállóságban jeleskedett. Dicséretére legyen mondva, mert amit kapott, azt néhányan bizony sokallták. A negyedik menetben a sokat szabálytalankodó Murray fejjel szétrombolta Erdei orrát, akit azonban a vérzés sem tudott megállítani. A vér nem zavarta, de még nem merte elengedni a jobb-bal kombinációkat, csak a balokat, de így is sikerült csaknem megrogyasztania a dél-afrikait.
Az ötödik maga volt a parádé. Madár csodálatosan kezdett, és nincs jobb szó rá, szétverte ellenfele védővonalát. Murray az első leütés után még felkelt, a második után már nem. Egy fejre mért balhorog pontot tett Erdei Zsolt első címmérkőzésére. Madár körbeszállta a ringet, egyedül, majd Sdunek nyakában, kezdődhetett az ünneplés.
Mi mást is kívánhatnánk: További kellemes repülést, Erdei Zsolt!

Erdei Zsolt Debrecenben újabb fontos mérföldkő mellett haladt el

Hogy pontosan mi is lesz a vége, eljut-e valaha az Európa- vagy a világbajnoki címig Erdei Zsolt, ma még természetesen nem tudni.
Amatőrként persze már megízlelte a dicsőséget, a sydneyi olimpiai bronz okozta, bizonyára sosem begyógyuló sebét leszámítva mindent nyert, ami nyerhető. Kétszer ült Európa, egyszer a világ trónján, egy keze elegendő ahhoz, hogy az elmúlt évek vereségeit összeszámolja.
Pedig nem indult egyszerűen a felnőttpályafutása, az 1993-as bursai Eb-n kiütötték az egy évvel azelőtti junior-kontinenselsőt, akinek egészen 1996-ig kellett várnia arra, hogy megismerjék a nevét, hogy végre dobogóra léphessen.
A vejlei Eb ezüstjét az önmagával szemben kíméletlenül maximalista Madár természetesen kudarcként élte meg, holott akkori legyőzője, Sven Ottke nem akárki, manapság éppen az IBF (Nemzetközi Bokszszövetség) veretlen nagyközépsúlyú hivatásos világbajnoka.
Atlantában nem volt szerencséje, a későbbi második oroszból lett török Beyleroglu hatalmas taktikai csatában nyert a zöldfülű magyar ellen. Az ötkarikás álmokat további négy évig elfelejthette. Szerencsére a vereség ízét is – egészen 1999 augusztusáig.
Budapest, 1997. Az azóta porrá lett BS szorítójában az ország kedvence lett a középsúlyú fiú, miután sokáig emlékezetes, ragyogó meccsen nyert az olimpiai és világbajnok kubai klasszis, Ariel Hernández ellen. Egy évre rá Minszkben Európa is behódolt neki, úgy gyalogolt el az Eb-aranyig, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb módja.
A houstoni világbajnokság előtt a súlyáról vitatkozott edző és orvos, szövetségi és klubelnök, Madár kis híján fel is ment 81 kilóba, ám végül a biztosat választotta, maradt 75 kilogrammban, és elment Amerikába, hogy megvédje a vb-címét. Nem védte meg, az indiszponáltan bunyózó fiú már az első fordulóban kikapott egy neve sincs kazahtól, bizonyos Burbától.
Sydney pedig vészesen közeledett. Ráadásul hiányzott az olimpiai kvóta. A négy kvalifikációs versenyből az elsőre egyáltalán nem utaztak el a magyarok, a második alatt sérült volt, a harmadikon pedig Athénban piszkos módon elcsalták a meccsét egy görög javára. Liverpoolra maradt a döntés, és a menet közben egy csinos kézfejsérülést is begyűjtő Madár ezt a lehetőséget már nem hagyta kihasználatlanul.
Jött Tampere, a 2000-es Európa-bajnokság. Nem tudható, bokszol-e még valaha olyan kirobbanó erőben, olyan elementáris lendülettel, olyan okosan és virtuózan Erdei, mint a finn városban, egy biztos: nem csupán gond nélkül lett az övé az arany, de az egész viadal legjobb ökölvívójának is megválasztották.
Sydneyben aztán tompább volt, erőtlenebb, az orosz Gajdarbekovtól, akit amúgy tízből kilencszer megvert volna, simán kikapott az elődöntőben. Nyert egy olimpiai bronzot – azaz elveszített egy olimpiai aranyat.
Ez az egy cím már bizonyosan hiányozni fog a gyűjteményéből, hiszen azonnal elment profinak, követte barátját, Kovács Istvánt a hamburgi Universum Box-Promotionhöz.
A döcögősen induló, valljuk be, mostanáig kissé alulmenedzselt karrier szombat este végre elérkezett az első mérföldkőhöz.
Erdei Zsolt pályafutása a vadonatúj debreceni Főnix-csarnok szívmelengetően zsúfolt lelátói előtt új, minden eddiginél nehezebb fázisába érkezett.