Bemelegítés nélkül – Csillag Péter publicisztikája

Néhány nap múlva, hétfőn elkezdi felkészülését a Juventus a 2020–2021-es idényre, munkába áll Andrea Pirlo a csapat új vezetőedzőjeként. „Az ő dolga” – mondta erre Gennaro Gattuso a minap, persze ennél sokkal gattusósabban, a vonatkozó olasz szólással olyan férfi testrészt emlegetve, amelyet tulajdonosa igazán a magáénak érezhet. Bátorításul hozzátette még azt is, hogy az edzői pályára lépve semmit sem érnek a játékosként szerzett korábbi érdemek, a feladat temérdek fáradsággal és tanulással, ugyanakkor rendkívül kevés alvással jár. „Ezt a munkát nem lehet könyvekből kiolvasni” – zárta újdonsült kollégájának szánt biztatását a korábbi csapattárs, aki maga is csupán 42 éves (egy évvel idősebb Pirlónál), de már jó ideje tapossa – néha meg-megbotolva – az edzők göröngyös útját, a Sion, a Palermo, az OFI Kréta és a Milan után tavaly óta a Napoli trénereként.

Azt, hogy a Juventus zöldfülű edzője megköszönte-e a 2006-os világbajnok olasz válogatott és a kétezres évekbeli Milan középpályáján vele vállvetve küzdő „Rinónak” a kedves szavakat, nem tudhatjuk, mindenesetre elkel neki a támogatás. Hiába futott be a Bresciához közeli Fleróban született játékszervező különleges pályát futballistaként, ért el 116 olasz válogatottsága és említett vb-címe mellett a Milannal két Bajnokok Ligája- és két bajnoki címet, nyert a Juventusszal négy Serie A-aranyat, a játéktól 2017-ben, a New York City FC középpályásaként búcsúzó sportember a kispadon éppen annyi tapasztalattal büszkélkedhet, mint tulajdon dédanyja vagy a sarki zöldséges. Nem mellesleg az oldalvonal mögül nyíló perspektíva azért is lesz furcsa neki, mert aktív labdarúgóként sem volt az a cserepadon üldögélős fajta, vérbeli vezéregyéniségként többnyire „odabent” akadt dolga. És itt illik idézni az őt közelről ismerők szakmai észrevételeit, amelyekből az évek során egész Pirlo-bölcsességtár kerekedett. „Ő nem a szájával, hanem a lábával beszél” (Marcello Lippi); „Neki passzolni a labdát olyan biztonságot jelent, mintha egy széfbe zárnád” (Zbigniew Boniek); „Olyan passzlehetőségeket vesz észre a pillanat törtrésze alatt, amilyeneket más futballisták egész pályafutásuk során sem” (Carlo Ancelotti); „Igazi zseni, aki a lábával azt csinál, amit akar” (Johan Cruyff). Az internetes válogatásokba kívánkozó sok hangzatos okosság közül is érdemes kiemelni Cesare Prandelli korábbi olasz szövetségi kapitány visszafogott, mégis lényegre törő véleményét. „Az igazán különleges Andrea Pirlóval kapcsolatban, hogy ő csendes vezér, és ilyet már nem könnyű találni a futballban. Azon ritka alkalmakkor, amikor az efféle csendes vezérek mondani akarnak valamit, az öltözői zaj hirtelen elül, és mindenki odafigyel rájuk.”

Kell ennél több egy edzőnek? Ha létezik érv, amely minden kétséget kizáróan Pirlo friss kinevezése mellett szól (vagy talán helyesebb úgy mondani, hogy menti az egyébként meghökkentő választást), az a pályán is megmutatkozó intelligenciájából fakadó tekintély, a minden erőlködést nélkülöző, mégis természetes erőt sugárzó megjelenés, a sűrű és alkotó légkör, amely őt körülveszi, és amely jelenlétében betölti az öltözőt is. „Milyen modell szerint kezdi majd az edzői munkát?” – kérdezték tőle korábban újságírók, mire ő a szokott negyedmosoly kíséretében, amely mellett a Mona Lisa orcáján játszó rezdülés harsány röhögésnek hat, csupán ennyit mondott: „A Pirlo-modell szerint”. Egyelőre fogalmunk sincsen, mit jelent a Pirlo-modell, abban sem lehetünk biztosak, hogy létezik egyáltalán, a covercianói edzőképző tanfolyam végeztével képesítést csak ősszel szerző korábbi futballista ugyanis még teljesen szűz az edzői területen.

Azt ugyanakkor gyaníthatjuk, hogy milyen modell lebegett a Juventus döntéshozóinak szeme előtt, amikor a Lyon ellen elbukott Bajnokok Ligája-nyolcaddöntő és Maurizio Sarri menesztése után váratlanul őt emelték az első csapat vezetőedzői tisztségébe. A modell lényege: minél kevesebbet fizetni. A Juventushoz közelálló források és a klub működésére rálátó bennfentesek egyetértenek abban, hogy Andrea Agnelli elnök olcsó megoldást keresett a sorozatban megnyert kilenc bajnoki cím ellenére szigorúbb gazdálkodásra szoruló egyesület edzőproblémájára, annál is inkább, mert az Olaszországban általános szabályozás szerint az elküldött Sarri mester fizetését eredeti szerződése végéig állni kell még. A torinói csapatot 2011 és 2015 között erősítő (és akik emlékeznek a Milannál kiselejtezett középpályás akkori feltámadására, tanúsíthatják, hogy valóban erősítő) futballistát kilenc nappal az A-csapatnál kapott edzői szerepe előtt iktatták be a tartalékok, vagyis az U23-as gárda trénereként. Kétségtelen tehát, hogy előre át nem gondolt, hirtelen ötlettől vezérelt, mondhatni, kapkodó döntés volt Pirlo gyors továbbhelyezése – némely olasz újságíró rosszmájúan emlegette is ez ügyben a klub nemrég bevezetett, rendezettségre, tervezettségre és higgadt előrelátásra utaló „Live Ahead” szlogenjét –, és az is biztos, hogy a „régi játékoscsillagból hatékony edzőt faragni” program legalábbis kétesélyes.

A Juventusnál ráadásul elrettentő példáért sem kell messzire szaladni, a 2009-ben vezetőedzői tapasztalat nélkül kispadra ültetett Ciro Ferrara története bukással végződött, és a feladathoz később sem tudott felnőni a nagyra becsült torinói futballista: az egykori derék hátvéd legutóbb három éve ült kispadon, a kínai másod­osztályú Vuhan Zall csapatával küszködött, mígnem a rossz eredmények miatt onnan is elzavarták. Persze aligha Ferrara példája járt Agnelli fejében, amikor kitalálta Pirlo új szerepét, a terveit ismerők szerint sokkal inkább Josep Guardioláé és Zinédine Zidane-é, akik rövid átmenettel lettek saját korábbi, a Juventushoz hasonlóan a világ élbolyába tartozó klubjuk első csapatának edzői. Ám egy fontos különbséget mégis muszáj megjegyeznünk: mielőtt 2008-ban a Barcelona edzője lett, Guardiola egy idényen át a katalán klub B-együttesét vezette, Zidane pedig 2014 és 2016 között a Real Madrid Castilla irányítója volt, és csak azután lépett előre a nagycsapathoz, vagyis mindkettejük esetében megvolt a bemelegítés. Pirlónál ez teljességgel elmaradt, ám a Gondolkodom, tehát játszom című önéletrajzi könyvében leírtak alapján már játékosként sem lelkesedett ezért a fázisért. „Sohasem fogják velem megkedveltetni a mérkőzés előtti bemelegítést. Minden porcikámmal gyűlölöm, szó szerint undorodom tőle. Ez az erőnléti edzők önkielégítése: szerintem semmi másra nem jó, csak arra, hogy ők élvezkedjenek a játékosok kárára.” Kíváncsiak lehetünk, hogy a Juventus felelős edzőjeként vajon revideálja-e a mérkőzések előtti készülődésről kialakított különutas álláspontját, vagy következik a nagy torinói futballforradalom: a játékosok kényelmesen leszállnak a csapatbuszról, ráérősen felhúzzák a felszerelést, majd, amikor a bíró beszól nekik az öltözőbe, hogy ideje lenne már kezdeni, komótosan kisétálnak a pályára, és nekiállnak focizni. Ha tizenegy Andrea Pirlo alkotná a csapatot, talán működne is a módszer, Pirlók azonban már nincsenek. Az az egy, aki maradt, nem irányíthat többé a lábával, nem beszélhet a játékával, és nagy kérdés, képes lesz-e megtanulni másik nyelvet.

Említett könyvében írja: „Reggelenként vagy esténként, lefekvés előtt a tükörben egy átlagosan csúnya embert látok, aki azonban tökéletesen elégedett azzal az alakkal, aki visszanéz rá. Olyasvalakit, aki múltjának minden percére büszke lehet.”

A jövő most kezdődik – pontosabban hétfőn.