Kilencven éve Tóth Potya Istvánt Weisz Árpád váltotta az Ambrosiana-Inter élén

Vágólapra másolva!
2022.07.31. 10:07
null
Weisz „Csili” az Ambrosiana játékosai között – tudta, hogyan kell menedzselnie magát, mindenesetre második lett a csapattal
Címkék
A milánói Internazionale együttesét 1926 és 1936 között kizárólag magyarok irányították. Igaz, 1928-tól a fasiszták kedves ajánlására már Ambrosian SS Milanónak hívták a klubot a város védőszentje, Szent Ambrus után. Aztán AS Ambrosianának. Aztán AS Ambrosiana-Internek, mindezt három éven belül, mintha csak a Videotonról lenne szó.


Az említett tíz év alatt 1930-ban bajnok lett, 1933-ban, 1934-ben és 1935-ben ezüstérmes, 1933-ban a bécsi Austria ellen vívott (vesztes) döntőt a kor legrangosabb kupasorozatában, a Közép-európai Kupában, ugyanitt 1930-ban és 1936-ban elődöntős volt.

A kék-feketék élén Weisz Árpád, Viola József, Tóth Potya István és Feldmann Gyula egymást váltogatta, ha új tréner kellett, már-már automatikusan Magyarországról hívtak a milánóiak.

Weisz 1931–1932-ben éppen a Bari edzője volt, korábbi és leendő klubja ellen két vaskos 0:0-t játszott a csapata – ez a két pont is kellett ahhoz, hogy a Bari legalább megragadjon az első osztályban, miután így pontazonosan zárt a Bresciával, és az osztályzón megverte 2:1-re. (Csak a rend kedvéért: Weisz előtt a Barit még a Serie B-ben Hajdú János edzette és jutott fel vele, utána pedig Egri-Erbstein Ernő – aki a Torino 1949-es repülőtragédiájában veszítette az életét… –, de már nem vele esett ki a klub 1933 nyarán, hanem az AS Romától érkező Baár Lászlóval. Nem könnyű követni, az olasz kispadokon ülő magyarokkal Dunát lehetett rekeszteni.)

A Nemzeti Sport 1932 nyarán ezzel a felütéssel foglalkozott az Itáliában dolgozó magyar mesterekkel:„Egyszerre három olaszországi magyar tréner érkezett Budapestre, hogy itthon töltse el nyári szabadságát. Mindhárman régi, érdemes harcosai és válogatottjai a magyar futballsportnak s megbecsült tagjai az olasz sportéletnek, amelyben – szép sikereik révén – előkelő szerepet játszanak. Alkalmunk volt beszélgetni mind a három kiváló magyar futballmesterrel az aktuális kérdésekről – így többek között az érdeklődés előterében levő Potya-ügyről – s a mindig figyelmet érdemlő olasz futball dolgairól.”

Túl azon, hogy nem könnyű elképzelni, mondjuk, Pintér Attilát, Kondás Elemért vagy Csertői Aurélt az Internazionale vagy a Juventus kispadján, azt meg főleg nem, hogy ha egyiküknek megköszönik a munkát, azonnal a másik jusson a derék olaszok eszébe, az 1930-as években nemcsak a magyar, hanem főleg az olasz labdarúgás csillaga is magasabban állt, mint ma. Az évtizedre eső két világbajnokságot Vittorio Pozzo válogatottja nyerte meg – a '38-ast például éppen előttünk. Akkor, 1932-ben nyári szabadságát itthon töltötte a sportnapilap által csak „ritka szerencsés kezű” trénernek titulált Hajós Árpád is, aki szintén hosszú évek óta dolgozott Olaszországban. Ezúttal a genovai Sampierdarenával jutott fel a Divizio Nazionale B-be, de gyorsan leszögezte, hogy „innen megállás nélkül egyenest a Divizio Nazionale A-ba megyünk…”

Feldmann 1932 nyarán a változatosság kedvéért éppen a Palermót edzette, őt kérdezte a sportnapilap Tóth Potya István milánói menesztésének okairól, no meg az ebből az alkalomból ki nem fizetett járandóságáról.

„Mikor Potya átvette az Ambrosiana trenírozását – mesélte Feldmann, – akkor kész csapatot kapott a kezébe, benne egy csomó nagy névvel. A vezetőség azt hitte, hogy ezzel holtbizonyosan a bajnokságot is megszerzik. De egymásután jöttek a bajok. Először a jobbszélső Visentini esett át vakbéloperáción, azután Ferraro balszélső kapott meniscust, röviddel utána Vianit kellett vakbéllel operálni. Betetőzte a pechsorozatot, hogy minden bizalom letéteményesét, Meazzát Rómába helyezték katonának. Az így támadt nagy réseket ifjúságiakkal kellett betömni, akik persze nem pótolhatták a krekkeket. Mikor aztán a csapat a bajnokságban a hetedik helyre csúszott le, lemondott a vezetőség. Az új vezetőségben domináló szerephez jutottak a régi Internazionale-emberek (tudnivaló, hogy az Ambrosiana két klub fúziójából származott és az egyik az Internazionale volt), akik a sikertelenségért a trénert okolták és minden ódiumot Potyára kentek.”

Feldmann korábban bajnok lett a Juventusszal – némi szépséghiba, hogy a román főváros csapatáról és keleti szomszédunk bajnokságáról van szó. Olaszországban a Fiorentinát és a Palermót is felvitte a Serie A-ba, tíz évig dolgozott arrafelé, közben 1934 és 1936 között az Ambrosiana-Internél is. És Tóth Potyáról nemcsak azt tudta, hogy hogyan és miért rúgták ki, hanem azt is megosztotta az olvasókkal, hogy a Fradi egykori sztárja, majd Uruguay-verő sikeredzője 1932 nyarán hazatér Milánóból, és az Újpest kispadjára ül le. Aztán meg rögtön bajnoki címet is nyer a lila-fehérekkel.

Az ő elárvult helyére az Ambrosiana-Inter régi ismerősét, Weisz „Csili” Árpádot csábította a kék-feketékhez. Az 1930-as bajnokcsapatot irányító mester is épp idehaza tartózkodott, ám nem rejtette véka alá, hogy megállapodott régi-új csapatával.

„Szerencsétlen esztendeje volt Potyának, ezért határozta el a válást ő is és a klubja is. Ami engem illet, én sem mentem volna vissza, ha nem általános kívánság lett volna. Potya most egyezkedési tárgyalásokat folytat. Gondolom, meg fognak egyezni. Olaszországban ez a divat, ha egy trénert el akarnak vinni, akkor a két egyesület elnöke a leglovagiasabb formában jelenti, hogy tárgyalni kíván a másik klub trénerével. Végül is visszamentem a régi városomba, Milanóba. Augusztus elején bevonulok.”

A Nemzeti Sport nem ment a szomszédba egy kis pikírtkedésért, ennyiben foglalta össze Tóth Potya milánói kálváriáját: „A játékosokat sorra lerúgják, akit meg le nem rúgnak, az »normálisan« beteg lesz, nem lehet összeszoktatni a csapatot, a bírók mindig a mi terhünkre tévednek, mi kapjuk a potya gólokat. Hiszen tetszik tudni, hogy megy ez. Szóval így volt tavaly az Ambrosiana nevezetű klubnál is. Márpedig nincs a világon az a tréner, aki a sors ily kaján játékát kidriblizhetné. De nincs a világon az a klubvezér, aki ilyenkor ne a trénert hibáztatná. Az Ambrosiana klubvezére sem sértette meg a szabályt. Hibáztatta Potyát és szerződtetett egy új trénert. Illetve visszaszerződtette a régit, Weisz Csilit.”

Weisz nemcsak saját sorsáról mesélt a Nemzeti Sportnak, hanem a Dél-Amerikában ekkortájt bevezetett profizmus miatt is kesergett egy sort, hiszen így rendkívüli módon megnehezedett az ottani sztárjelöltek Európába hozatala. „Nincs tovább – mondja Weisz Csili. – Odaát bevezették a professzionalizmust. A tavasszal még egy utolsó játékos áthozatala sikerült. Frioni, a montevideói Wanderers jobbszélsője, aki a magyar túracsapatoknak is egymás után lőtte a gólokat, az utolsó játékos, aki átjött. Új egyesülete éppen az Ambrosiana. De ezzel befejeződött, a profiság már otthon tartja az amerikai krekkeket. (…) A legfrissebb újdonság pedig az, hogy mozgalom indult a külföldi trénerek ellen. A kiöregedett olasz válogatott játékosok állnak a mozgalom mögött…”

Nem sokon múlott egyébként, hogy Weisz Tóth Potyával az oldalán dolgozzon Milánóban. Amikor ugyanis az éppen az elbocsátott edző bánatpénzéről tárgyaló olaszok megtudták, hogy Potya időközben aláírt Újpestre, kitalálták, hogy ők meg nem bontják fel a még egy évig futó szerződését, azaz nem engedik el…

Így aztán a Megyeri úton jó darabig hiába várták az új trénert, a játékosokat konkrétan háromszor is összetrombitálták „ismerkedési tréningre”, ám Tóth Potya helyett mindig csak távirat érkezett. „Csütörtökön, az éjféli trieszti gyorssal érkezem. Okvetlenül…”

És tényleg befutott végül, össze is jött vele a bajnoki cím. Weisszel pedig az Ambrosiana-Inter – mindenki megelégedésére – a Juventus mögött második lett a Serie A-ban, és indulhatott, majd döntőt játszhatott a Közép-európai Kupában.

Tóth Potya István milánói igazolványa – az edző végül az Újpesttel vigasztalódott
Tóth Potya István milánói igazolványa – az edző végül az Újpesttel vigasztalódott
Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik