Fiatalság? Bolondság! - A rutin győzött

Ciro Ferrara idő előtt búcsút intett (Fotó: Action Images)

Két ifjú edző a dörzsölt Mourinho ellen. Az előző szezont a bajnok Inter mögött a Juventus zárta a második helyen, míg a Milan harmadik lett, pedig a 2009–2010-es idény előtt arra lehetett számítani – nem megbántva a Roma vagy a Fiorentina szurkolóit –, hogy ismét e három csapat lesz majd harcban a scudettóért. Nem így lett.

Az Inter a nyáron elvesztette legnagyobb sztárját, Zlatan Ibrahimovicot, míg helyette Samuel Eto'o és Diego Milito érkezett, akikkel új taktikát lehetett, sőt kellett kidolgoznia Mourinhónak. A Barcelonához távozó svéd csatárt nem sokáig siratták Milánó fekete-kék felében, az új fiúk ugyanis hamar bizonyítottak.

Az előző években többnyire egy emberen, Ibrahimovicon múlott az Inter eredményessége – legalábbis ami a lőtt gólokat illeti –, és éppen emiatt elég kiismerhetővé vált a többszörös címvédő támadójátéka, amelyre a statikusság, egyszínűség volt jellemző. Milito és Eto'o érkezése azonban új utakat nyitott meg, a két sokat mozgó, gyors csatár pedig hamar megtalálta az összhangot egymással, és a gólokkal sem maradt adós.

A többi csapatrészbe érkező új emberek beilleszkedésével sem volt probléma, Lúcio és Wesley Sneijder is rövid időn belül megmutatta, hogy nem feleslegesen szerződtették őket.

Az Inter így viszonylag hamar az élre állt, bár kezdetben még szorosan tapadt rá a Juventus, amely azonban idővel egyre inkább lemaradt riválisától. A „zebrák” ígéretes igazolásokat hajtottak végre a nyáron, főleg a középpályára érkezőktől lehetett sokat várni. Sissoko és Felipe Melo elvileg a liga legjobb szűrőpárosát alkothatta volna, ám előbbire sérülés miatt jó ideig nem számíthatott Ciro Ferrara, míg a Fiorentinától szép summáért megszerzett Felipe Melónak annyira nem ment a játék, hogy egy idő után a Juve-szurkolók szidalmainak egyik fő céltáblájává vált.

A Werdertől érkező Diego néhány jó mérkőzés után beleszürkült a csapatba, ami nagy mértékben kihatott a támadójátékra. A támadók ugyancsak nem alkottak maradandót, így a torinóiak egyszer csak azt vették észre, hogy már a BL-indulást biztosító helyekről is lecsúsztak. A sajtó hamar „megtalálta" Ferrarát, ám a klub vezetősége amíg tudott, kitartott a fiatal vezetőedző mellett. A türelem január végéig tartott, ekkor köszönték meg a korábbi védő munkáját, és Alberto Zaccheronit nevezték ki a helyére.

A rutin nála nem hiányzott, és kezdetben jó hatással volt a csapatra az edzőváltás, ám idővel vele is vergődni kezdtek a „zebrák", akik végül a hetedik helyen végeztek. Egyik vezetőedző sem alkotott tehát maradandót, azt azonban el kell mondani a védelmükben, hogy bizony a szezon során bebizonyosodott: a kapusposztot leszámítva valamennyi csapatrészre ráférne az erősítés.

A megnyugtató előnyét fokozatosan leadó Inter gyengélkedését kihasználva a bajnokság hajrája felé közeledve ismét feléledtek a Milan bajnoki reményei, ám az aranyról végül már fordulókkal a vége előtt le kellett mondaniuk Pirlóéknak. Szurkolóiknak valószínűleg az Intertől elszenvedett két vereség fájt a legjobban, összességében azonban a kisebb klubok ellen elszórt pontok (hazai pályán például a Bari, a Catania és a Livorno ellen is csak döntetlent játszottak) hiányoztak a piros-feketéknek a végelszámolásnál.

A Roma szurkolói ambivalens érzésekkel zárhatták az évadot. Egyrészt a Serie A-ban ezüstérmesnek lenni mindig elismerésre méltó teljesítmény, ám a „farkasok" hívei többségének évek múltán valószínűleg az jut majd először eszébe erről a szezonról, hogy elbukták a bajnoki címet.

Pedig milyen pocsékul rajtoltak Francesco Tottiék... Két forduló után nulla ponttal álltak, aminek eredményeként Luciano Spalletti lemondott, és Claudio Ranieri érkezett a helyére. Az ősz hajú szakemberrel aztán ritkán látható sorozatot produkált a fővárosi gárda, amely 24 egymást követő bajnokin maradt veretlen, és a 33. forduló után már az első helyen állt a tabellán. Ahogy a mondás tartja, evés közben jön meg az étvágy, s ekkor már természetesen senki sem érte volna be az ezüstéremmel, ám egy váratlan botlás a Sampdoria ellen végül a Roma scudettójába került. Ezzel együtt Ranieri és alakulata minden dicséretet megérdemel. Ha átlagot veszünk, akkor az 58 éves szakember több pontot szerzett a Romával, mint Mourinho az Interrel, és irányítása alatt a Roma hihetetlenül masszív gárdává fejlődött. A bordó-sárgák játéka nem volt olyan szemet gyönyörködtető, mint a korábbi években, ám az eredményességre nem lehetett panasz.

Amekkora csalódást okozott a Juventus és a Milan, olyan kellemes meglepetés volt a Sampdoria és a Palermo szereplése. Az BL-selejtezőt érő negyedik helyért az utolsó pillanatokig harcban állt a két csapat, végül az előbbi futott be. A Samp kispadján Luigi Del Neri bebizonyította, hogy a Chievóval elért hajdani sikerei nem a véletlen műve voltak. A játékoskeret nem hemzseg klasszisok nevétől, ám a szilárd védelem, a megbízható középpályássor, két nagyszerű csatár (Giampaolo Pazzini, Antonio Cassano) és a jó taktika elég volt ahhoz, hogy megcsípjék a negyedik helyet a genovaiak.

Összességében a Palermo és a Napoli szurkolói sem lehetnek elégedetlenek, bár a bajnokság közben még nyilván bíztak benne, hogy odaérhetnek a BL-helyek valamelyikére.

Velük szemben a Genoa és a Fiorentina hívei valószínűleg hamar elfelednék a most véget ért kiírást. A Genoa tavaly épphogy lemaradt a negyedik helyről, amelyet éppen a firenzeiek szereztek meg. A lilák talán éppen emiatt futottak most haílványabb idényt, hiszen a hármas megterheléshez (bajnokság, Bajnokok Ligája, Olasz Kupa) nem volt elég erős a keretük. Főleg a támadószekció bizonyult gyengének, ami nem is csoda, hiszen Adrian Mutu eltiltása után Alberto Gilardino gyakorlatilag egyedül birkózta végig elöl a szezon hátralévő részét (a Barcelonától kölcsönvett Keirrison nem sok terhet tudott levenni a válláról, míg Sztevan Jovetics alapvetően a középpályáról indulva érzi jól magát).

Minden bizonnyal a legpesszimistább Lazio-drukkerek sem gondolták volna, hogy kedvenceik még az utolsó fordulókban is a kiesés ellen küzdenek majd, ám a szégyen végül elkerülte a „sasokat", akik az Inter elleni vereségükkel tettek a leginkább szurkolóik kedvére, hiszen ezzel az örök rivális Roma gyakorlatilag lemondhatott az aranyéremről.

A három újonc közül a Livorno a harmatos tavaszi teljesítménye miatt visszakerült a másodosztályba, a Parma és a Bari ugyanakkor kellemes meglepetést szerzett. Utóbbiban nagy örömünkre két magyar is szerepet kapott. Koman Vladimir a Sampdoria kölcsönjátékosaként 16 bajnokin szerepelt (ötször be-, kilencszer lecserélték), s ezalatt két gólt, két gólpasszt és két sárga lapot jegyzett. Talán többet is hozzátehetett volna a déli együttes játékához, ha kedvenc posztján, a középpálya közepén kap szerepet, ám azt is láthattuk, hogy fizikailag bizony még bele kell erősödnie az olasz élvonalba. Gosztonyi András esete teljesen más: Giampiero Ventura, a Bari szakvezetője már a kölcsönvétele után elmondta, hogy nemigen jut majd szóhoz az első csapatnál, ennek ellenére a Siena és a Juventus ellen is pályára léphetett.

A BAJNOKSÁG VÉGEREDMÉNYE