Bécsi gála - bennünket csodált a világ

Négy kör után hibátlan mérleggel álltunk az 1986-os vb selejtezőiben, amikor az osztrákok elleni visszavágó volt soron. Az idehaza a nyitányon 3–1-re elvert ellenfél az utolsó esélyét készült megragadni, így óriási energiával folyt odaát a meccs felvezetése. Még a sportot felügyelő kultuszminiszter is meglátogatta a csapatukat, sőt a fotósok kedvéért tizenegyeseket rugdosott a keret első számú kapusának.

Elővételben elfogyott az összes jegy is, a rendőrség pedig olyan üzéreket fogott el, akik tízszeres áron kínálták a belépőket. Persze a hatalmas kereslethez az is hozzájárult, hogy a rendezők a méretes Práter helyett a csak 22 ezer fő befogadására képes Hanappi-stadionba vitték a mérkőzést – a katlanhangulat mellett állítólag azért is, hogy csökkentsék a magyar jelenlétet a lelátón...

A küzdő felek

A „sógorok" kispadján az „öreg" szlovén Branko Elsner januárban egy morálisan szétesett társaságot örökölt Eric Hof lemondása után. A kapitány visszaudvarolta a csapatba a régi menők közül Kranklt, Jarát és Obermayert is (utóbbi végül mégis kimaradt), ám változatlanul áthidalhatatlan űr tátongott a nagy veteránok és a második vonalbeliek között.

A két „csoport" összedolgozására már nem maradt idő, ezért jobb híján a régi bevett módszerrel próbálkoztak: a klubcsapataik összeszokottságára próbáltak alapozni (tegyük hozzá, hogy a mieink vázát pedig a honvédosok adták). A fő kérdés az volt, vajon milyen lesz az együttműködés az ősidők óta egymással rivalizáló Austria és Rapid játékosai között. (Az utóbbi erejét jelzi, hogy épp a KEK-elődöntő visszavágójára készülődött, ahonnan tovább is jutott, hogy aztán az Evertonnal szemben elbukjon a fináléban.)

Ahogy a mi futballunkat, úgy nyugati szomszédainkét sem szabad mai szemüvegen át nézni: jóval magasabb polcon voltak még a nemzetközi erősorrendben, így például ők is megjárták a megelőző két világbajnokságot, sőt mindkétszer jobban is szerepeltek, hiszen Argentínában és Spanyolországban egyaránt bejutottak a középdöntőbe.

A már említettek mellett olyan nevek fémjelezték a riválist, mint Koncilia kapus, Weber, Pezzey, Prohaska, Schachner, vagy a csereként bevetett nagy fiatal reménység, Polster. Szinte mind jelentős nyugati bajnokságokban edződött Európa-klasszisok.

Ráadásul a Krankl, Schachner csatárpáros mindkét tagjának igen jó statisztikája volt a magyarok ellen – még ha az 1978-ban hat szavazat híján aranylabdás (amúgy európai ezüstcipős, majd a Barcelonából spanyol gólkirály) Krankl nem is számított „friss húsnak", hiszen már 1974-ben is ott volt ellenünk a pályán (s be is talált...). E meccs után vonult aztán végleg vissza...

A mi együttesünkről eközben olyan, önbizalomtól duzzadó, öntudatos hangvételű beharangozó készülhetett a Népsportban, amely a későbbi időszakokban felettébb megritkult. Idézzük:

„Futballistáink jobb erőben vannak, a magyar csapat és játéka régen kialakult, erősebb ellenfelekkel szemben is kiállta a próbát, mint amilyennek Elsner gárdája ígérkezik ... Mezey György, mint mondotta, élvezi a feladat súlyát ... Ha netán most elbuknánk, odahaza a hollandok ellen még javíthatunk, ezzel a tartaléklehetőséggel azonban a magyar válogatottnál senki sem számol: most akarják döntésre vinni a dolgot."

Ezenkívül a rég- és a közelmúlt is fokozta az optimizmust. Egyrészt nemzeti együttesünk soha azelőtt nem veszített tétmérkőzést Bécsben (1965 és 1975 között háromszor lett volna rá lehetőség), illetve a felnőttek ütközete előtt az ifik 6–0-ra, az U21-esek pedig 2–1-re győztek, szintén idegenben – utóbbiak között játszott a nagyok közé még Mexikó előtt beépülő Kovács Kálmán és a hálót ezúttal elsőként megzörgető Bognár György is.

Szövetségi kapitányunk ugyanazt a tizenegyet küldte pályára április 17-én, amely január végén Hamburgban Péter Zoltán találatával a vb-ezüstérmes NSZK-t is felülmúlta: Disztl P. – Sallai, Róth, Garaba, Péter – Kardos, Nagy A., Détári – Kiprich, Nyilasi, Esterházy (csere nem volt, a fiúk erővel is bírták, és az eredmény sem indokolta a váltást...).

A mérkőzés

A meccs eseményeiről fölösleges volna túl részletesen mesélni, a képek ugyanis önmagukért beszélnek. Annyit talán, hogy Esterházy az első (21. p, Kiprich) és a második (34. p, szintén Kiprich) gólunk előtt nem sokkal egyaránt kapufát lőtt – az utóbbinál a kapus tolta a lécre a labdáját –, továbbá két gólunk előkészítésében s benne volt. Őt, valamint Róthot és a gólszerzőinket (a harmadikat Détári rúgta a 48. percben) lehetett leginkább kiemelni a szintén remeklő társak közül.

A zengő-zúgó arénában egyébként már negyedóra elteltével jelezte a helyi közönség elnémulása, hogy mást kaptak, mint amit vártak, hiszen a mieink kerültek mezőnyfölénybe. Szigorú védőik az első percekben megkísérelték keménykedéssel megfélemlíteni ellenfeleiket, ám a lendületbe jött magyarokat „csontzenés" buktatásokkal sem tudták lefékezni. Nálunk mindenki futott, megállás nélkül helyezkedett, így állandóan volt szabad ember, lábról lábra szállhatott a labda.

Csapatunk tagjai gyorsabbak voltak futásban, és a helyzetek felismerésében, kihasználásában is. Mindenki által észlelhető, döntő jelentőségű tényezővé lépett elő ezen az estén, hogy a hazaiakkkal ellentétben a vendégek összeszokott gárdával, előre begyakorolt (és nívós vetélytársakkal szemben kipróbált) tudatos játékkal érkeztek Bécsbe. A végeredményt ismerjük: 3–0 ide.

A hajrában olyan volt a légkör, mintha a Népstadionban játszottunk volna: a végtelenül boldog öt-hatezer magyar szurkoló ütemes „Mexikó, Mexikó!" kiáltással ünnepelte kedvenceit, majd a lefújás után labdarúgóink is örömtáncba kezdtek. Végül csatlakoztak a lelátón tomboló honfitársakhoz: megváltak a mezüktől, cipőjüktől, hogy azok mindmáig arra a csodás napra emlékeztethessék a mámoros drukkerek szerencsésebbjeit.

Az egykori tudósító sorait vesszük segítségül: „A sajtópáholyban egymást ölelgettük és nagy butaságokat is kiabáltunk a reflektorok felé. Az osztrák kollégák keserű arccal, de sportszerűen gratuláltak csapatunk sokáig emlékezetes teljesítményéhez. Játékosaink pedig fürödtek a boldogságban, az elismerésben. Megérdemelték, hiszen olyan sorozattal – egyre javuló játékkal és bravúrosabb győzelmekkel – biztosították a vb-döntőbe jutást, amilyenre annak idején a sorsoláskor gondolni sem mertünk!"

A továbbiakban a találkozó 1984. április 18-án napvilágot látó, vagy aznap szavakba öntött visszhangjából szemezgetünk, de először is ideképzeljük azt a rajzot (karikatúrát), amellyel az NS köszöntötte a történelmi sikert: a képen egy hatalmas sombrero látszik, rajta VB Mexikó 1986 felirattal, a tetején derűsen ücsörög egy-egy Olaszország (címvédő) és Uruguay (legelső kijutó) „elnevezésű" figura, mellettük pedig ott áll Mexikó (házigazda), amely széles mosollyal pacsizik a magaslatra (egy létrán) negyedikként felkapaszkodó Magyarországgal...

Magyar vélemények

„Három góllal győzünk, mert most sokkal jobbak vagyunk a kiöregedett osztrákoknál!", „Jelenleg mi vagyunk a legjobbak Közép-Európában!" – ez a két idézet kakukktojás, ugyanis még az összecsapás előtti délelőtt folyamán voltak hallhatóak; az osztrák sajtó efféle, a „magyar szájakba adott, de természetesen soha el nem hangzott, túlságosan fellengzős, megengedhetetlenül magabiztos kijelentésekkel" fokozta az esti kilencven perc lélektani előkészítését. A Népsport cikke az imént olvasható jellemzéssel minősítette a nekünk nyilvánított kitételeket – más kérdés, hogy végül is igaznak bizonyultak...

„Én mondom, még a brazilokat is tönkrevertük volna ma este" – bizonygatta egy idős úr a hangját rekedtre kiabálva még a meccs napján éjjel 11-kor az Emke-aluljáróban (ifjabbak kedvéért: a Blahán), miközben egy lelkendező népes csoporttal az ilyenkor megszokott módon az első kinyomtatott Népsportokra vártak. Egy év sem telt el, s bár Alemaóék tartalékosan érkeztek és tét nélkül játszottak nálunk, de – ez a „meglátása" is 3–0-val teljesült!

Mezey György szövetségi kapitány: Ez az a pillanat, amikor mindaz, amit mondok, nem közhely: köszönöm azoknak, akik eljuttattak minket ide!

Népsport, címek: Elsöprő siker a Hanappi-stadionban!, Egy álom megvalósult!, A magyar válogatott felejthetetlen játékkal érdemelte ki Bécsben a mexikói repülőjegyet. Egész Európa a magyaroknak tapsolt.

Népsport, szakvélemény: Az osztrákok semmivel sem nyújtottak most kevesebbet, mint amivel ugyanezen a pályán legyőzték a magyarok elleni vereségtől felpaprikázott hollandokat. A mienk viszont a hallatlanul szívós védekezésre épülő tudatos játékukkal szakmailag is megelőzték a selejtezőbeli riválisokat. A magyar labdarúgás tengernyi baja égetően jelentkezik és ez így lesz holnap is. Morális kérdésekben, a bajnokság színvonalában, a szakmai hullámzásaiban, a vezetés következetességében... Valami azonban megmozdult, valami elkezdődött a futballunkban!

(Érdekes olvasni, hogy a nyolcvanas évek manapság már sikerkorszakként visszasírt közepén még az öröm napjai sem homályosították el a szakértők által (is) kristálytisztán érzékelt válságot, a régi szép időkhöz képest észlelt hanyatlást. De hát persze, hogy ilyen diadalok hatására – ne feledjük az előző nyáron megnyert U18-as Eb-t sem, amely a fejlődés utánpótlásával kecsegtetett – bizakodóvá vált mindenki... És különben is, az egyik alcím jelezte, minek volt itt akkor az ideje: „Merjünk végre örülni!")

Grosics Gyula, vb-ezüstérmes, olimpiai bajnok: Amikor megtudtam, hogy kik lesznek a csoportban az ellenfeleink, magamban azt számolgattam, hogy az esetleges második helyhez hány pontot kell szerezni. A csapat azonban visszaadta a szurkolók hitét és a magyar futball nemzetközi tekintélyét. Labdarúgásunk pillanatnyi helyzetében ez a siker olyan, mint egy fénysugár. Bízzunk abban, hogy a nemzeti tizenegy elszántsága, gyönyörű sikersorozata, valamint az UEFA-kupában remeklő Videoton húzóerő lesz az egész magyar futball számára.

Baróti Lajos, négy vb-n szövetségi kapitány: Nem volt egy súlycsoportban a két együttes. Szinte az volt az érzésem, hogy a múlt és a jelen, vagy még inkább az elavult és a modern labdarúgás találkozását láthattuk. Meggyőződésem, hogy ha az osztrákok nem játszanak olykor kíméletlenül, könnyen katasztrofális vereséget szenvednek. Túlzás nélkül megállapíthatjuk, hogy a magyar labdarúgás ismét Európa élvonalába került.

Albert Flórián, 1967 aranylabdása: Olykor imponálóan játszottunk, és ez tétmérkőzésen ritkaság, hiszen ilyenkor többnyire a fogcsikorgató küzdelem dominál, mivel a vendégcsapatokra az jellemző, hogy számukra már az egy pont megszerzése is sikernek számít. Mi játszottuk a futballt a szó klasszikus értelmében, Kiprich első gólja, valamint a harmadik, amikor Détári leheletfinom csel után hálószaggató lövéssel vette be a kaput, minden túlzás nélkül a magyar labdarúgás legszebb napjait idézte.

Külföldi visszhang

Beppo Mauhart, az osztrák szövetség elnöke: A magyar csapat az egész mérkőzés alatt sokkal jobb volt, mint a miénk. A védelem fantasztikusan összehangoltan játszott, Kiprich pedig olyan új tehetség Európában, akinek jó lesz megtanulni a nevét.

Kurier (osztrák), tudósító: A magyar szurkolók megszállták, futballistáik pedig meghódították Bécset. Öt éve Maradona, most pedig Nyilasi, Kiprich és a többi magyar játszott a prímhegedűn... A statisztika szerint ilyen vereséget saját pályán 1918 óta nem szenvedtünk, sőt most akár null öt is lehetett volna – a szerző Ausztria teljesítményét az 1980. május 21-én látottakkal hasonlította össze, amikor az argentinok a Práterben 5–1-re nyertek. A 0–5-ös véleményéhez (mármint hogy megérdemeltük volna) az egyik játékos, Hörmann is társult.

Kurier, főmunkatárs: Eltekintve a futball „kőkorszakától", sosem volt az osztrák csapat hazai földön ennyire megalázva. A vendégek voltak a háziurak, a szó legszorosabb értelmében! Mezey olyan nagyszerű gárdát épített, amely nem véletlenül verte meg a híres nyugatnémet csapatot is. Hagytuk magunkat félrevezetni a magyarok Ciprus ellen nehezen kiharcolt kettő nullája után, sőt elbizakodottság lett úrrá mindenkin.

Leo Beenhakker, holland szövetségi kapitány: Aki a magyarok rotterdami győzelmét akkor szerencsének nevezte, nagyot tévedett. Válogatottjuk a csoport legerősebb, legkiegyensúlyozottabb együttese, amely a kontinens élvonalába tartozik. Győzelmével megnyitotta előttünk az utat a második helyhez.

De Volkskrant (holland): Magyar sportbarátaink bécsi győzelme a mi válogatottunk feltámadására kínál el nem szalasztható alkalmat – a mieink tiszteletére olvasóit hálagyertyák gyújtására buzdító lap írásából kitetszik, hogy azon az estén a magyar válogatott szurkolótábora hirtelenjében néhány millióval megszaporodott a velünk (aznap) azonos érdelű németalföldi drukkerek révén.

Algemeen Dagblad (holland): Tapsoljunk magyar barátainknak, de ne felejtsük el, hogy példájuk követhető – jelent meg az alakulatunkat az Aranycsapathoz hasonlító újságban, míg a holland televízió a mérkőzés másnapján többször is visszajátszotta a gólokat, és a kommentátor leplezetlen örömében mind a három magyar találatnál szinte brazil stílusban „énekelt".

(Valóban éltek az eséllyel, s az osztrákokat megelőzve – Budapesten nekünk is visszavágva – eljutottak a pótselejtezőig, ott azonban a fénykorukat élő belgák megálljt parancsoltak nekik. Igaz, a narancsmezes csapat hamarosan beérett, és három év múlva már Európa-bajnok lett...)

Daily Express (angol): Détári gólja volt a pecsét a Mexikóba készülő magyar válogatott tagjainak útlevelén.

La Derniere Heure/Les Sports (belga): A magyarokkal Mexikóban is számolni kell.

Az El País (a legnagyobb példányszámú spanyol lap) ugyancsak üdvözölte az Európából elsőként kijutó együttest, s úgy vélte, hogy új nagy korszak előtt állt labdarúgásunk.

Spanyol Rádió, műsorvezető: Imádkozzunk, hogy kerüljük el a magyarokat!

Ennyi elég is lesz. Aki pedig úgy véli, hogy fölösleges 26 év után ilyen színpompás csokrot fűzni az egykori eufória lelkes megnyilvánulásaiból, hiszen rég elmúlt, és különben is, az irapuatói ébredés (0–6) rettentő keserű volt, az ne felejtse el (sokan még emlékeznek a negyed századdal ezelőtti hónapokra, ők tudja ezt, de az élmény jellegét a sporton kívül másban is bárki megtapasztalhatja): nagyot zuhanni csak magasról lehet, másrészt bizony pontosan az efféle, reális alapokon nyugvó – szép (és) hosszú – álmok-álmodozások teszik szebbé az ember életét.

Márpedig ez a boldog állapot annak idején a selejtezők (no meg a Vidi kupamenetelésének) 1984 kora őszi kezdetétől több mint másfél esztendőn át tartott! És nem utolsósorban az akkori szereplésünk megcélzandó mérceként, mintaként, motivációként is jól szolgálhat a mai futballista-utódok számára.