Bodnár László későn kért bocsánatot

– Éppen hol?
– Kijevben – felelte a Nemzeti Sport érdeklődésére 2003. szeptember 9-én Bodnár László.

– És mit csinál?
– Olykor edzek a kijeviek második csapatánál, de inkább egyedül. Semmi több. Pályára nem léphetek még köztük sem, mert Ukrajnában van egy olyan szabály, hogy az A-csapat keretéből csak négyen futballozhatnak a tartalékok meccsén. Amióta kikerültem a keretből, Mihajlicsenko rendszeresen küldi a négy játékost a juniorokhoz...

– A klub sajtóosztályán egyértelműen fogalmaztak: Bodnár Lászlónak nincs jövője a Dinamónál, tévedtek önnel kapcsolatban. Ez annyit tesz, hogy Valerij Lobanovszkij is tévedett, elvégre az egykori edzőmogul kérésére került Kijevbe... Hogy jutott idáig a Bajnokok Ligájában évről évre szereplő együttes kezdőcsapatától?
– Röviden összefoglalhatom: megromlott a viszonyom Mihajlicsenkóval.

– Ilyen helyzetből mindig az edző jön ki jobban.
– Ezért is tartok itt.

– Pedig kezdetben Mihajlicsenkóval sem volt „gondja", rendszeresen játszott...
– De volt. Két éve, egy ciprusi edzőtáborozás alkalmával – még élt Lobanovszkij – összeszólalkoztam Mihajlicsenkóval, aki pályaedzőként ide-oda küldözgetett meccs közben a pályán, én meg kiszóltam neki, hogy ha Lobanovszkij elégedett, akkor ő miért dirigál? Szóval én nem mostantól számítom a kapcsolatunk megromlását.

– Kell még lennie valaminek, egy régi „beszólás" miatt csak nem kerülhetett ilyen helyzetbe!?
– Nyáron az egyik edzőmeccsünkön mindenki háromszor tizenöt percet játszott volna. Az első adagnál nem volt semmi gond, a második negyedórára be sem küldött az edző, a harmadikban pedig lecserélt. Utóbb megkérdeztem tőle: miért? Mit csináltam rosszul? Nem válaszolt. Aztán a következő felkészülési mérkőzésünkön megint kezdő voltam. Akkoriban épültem fel a hasfalsérülésemből, és a huszadik perc környékén belémszálltak. Elvesztettem a fejem, meglöktem a velem szabálytalankodót, mire Mihajlicsenko lecserélt, én meg dühömben eldobtam a mezem. A csapat előtt aztán csak annyit kérdezett tőlem: van menedzserem? Mert akkor szóljak neki...

– És a menedzsere, Varga Sándor mit tanácsolt önnek?
– Hogy kérjek bocsánatot a klubtól és az edzőtől. Megtettem, de már késő volt. Makacs voltam, túl sokszor álltam Mihajlicsenko elé, hogy tisztázzam a helyzetet, hogy mondja meg, ha baja van velem. Ez lett belőle.

– A katonás szigoráról híres kijevi iskolában bebizonyosodott, nem ez a helyes viselkedés, de akkor még ott van az a vád, miszerint a hozzáállásával is gondok voltak...
– Ha így lett volna, ha nem edzek rendesen, akkor hogy érhettem volna el a második legjobb teljesítményt a fizikai felmérésen? Nem szakmai okok miatt kerültem ki a csapatból, a brazil Alessandro, akit sok pénzért a helyemre szerződtettek, nem jobb futballista nálam, sőt. Megjegyzem, nem is játszik...

– Nem hiszem, hogy ez vigasztalja, mellesleg a magyar szurkolókat sem érdekli. Az már inkább, hogy mi lesz önnel, az európai átigazolási piac ugyanis bezárt. Ráadásul egy évig még Kijevhez köti a szerződése.
– A Hamburg és a Monaco is érdeklődött, végül nem vittek, mert nem játszom... A téli átigazolási időszakig kölcsön sem adhatnak a Dinamótól, szóval nehéz helyzetben vagyok, de bízom benne, hogy a menedzserem és a klub talál valami kiutat, hiszen a mostani állapot nekik és nekem sem jó. Igyekszem pozitívan gondolkodni, tudom, hogy előbb-utóbb lesz csapatom. Tisztában vagyok a képességeimmel, máshol is megállnám a helyem.

– Nem bánta meg, hogy egykor elfogadta az ajánlatukat?
– Nem. Rengeteget fejlődtem Kijevben, válogatott labdarúgó lettem, szerepelhettem a BL-ben, kisebb megszakításokkal ugyan, de játszottam az együttesben. Csak ez az utolsó néhány hónap... Ezt kihagytam volna.

Ki is hagyta – mármint a 2003-as őszi félévet. Bodnár Lászlót aztán a télen kölcsönadták a szintén kijevi Arszenalnak, ám mivel nem tudta elérni, hogy a kezdőcsapat állandó tagja legyen (mindössze hét találkozón játszott az első osztályban), a szezon végeztével nem csak klubot váltott, hanem Ukrajnából is továbbállt. A holland Rodához szerződött, ahol meghatározó játékos lett, másfél éves ottléte alatt összesen 38 bajnokin szerepelt, és még a gólszerzésben is jeleskedett: jobbhátvéd létére összesen nyolcszor talált be az ellenfelek kapujába.

Jó teljesítményére a Red Bull Salzburg is felfigyelt, így a 2005–2006-os idény téli átigazolási időszakában Ausztriába került. Ismét játszhatott európai kupamérkőzést, több alkalommal pályára lépett mind a BL-ben, mind az UEFA-kupában. Ezenkívül két ukrán bajnoki címéhez és egy Ukrán Kupa-győzelméhez hozzácsapott újabb két élvonalbeli aranyérmet, a kettő között pedig (2008-ban) egy ezüstöt. A legutóbbi évad előtt tették átadólistára, és a mára már 46-szoros válogatott, 31 éves futballista a DVSC-hez írt alá, mellyel az újabb Bajnokok Ligája-kaland mellé egyből begyűjtött négyfajta trófeát is az ott töltött idényében.

1933-ban e napon magyar fül számára szokatlanul hangzó hír érkezett Jugoszláviából: az UTE Dalmáciában túrázó vízilabdacsapata ismét megmérkőzött Dubrovnikban a helyi Juggal, amelytől előző nap 4:3-ra kikapott. Ezúttal 6:0 lett a vége – a horvátoknak... Az újpestiek küldöttségétől származó jelentés így szólt: „Az ellenfél három gólját is négyméteresből érte el. Tőlünk négyszer állított ki játékost a játékvezető, aki lehetetlenül bíráskodott. Nem is volt érdemes valamihez kezdeni, mert a derék sporttárs azonnal közbelépett. A botrányos hazabíráskodással szemben tehetetlenek voltunk." Mindez azért érdekes különösen, mert manapság a Jug világklasszis együttesnek számít, viszont a két háború között a jugoszláv póló még messze nem volt a mai szintjén.

1953-ban e napon a Csemege és Édesipari Vállalat Budafoki úti telepének egyik alagsori hűtőtermében közel három hónapos társadalmi munkával elkészült az ország első fedett műjégpályája, amely a tervek szerint egész éven át edzési lehetőséget biztosított műkorcsolyázóinknak, jégtáncosainknak, sőt még jégkorongozóinknak is. A 234 négyzetméteres jégfelületet a tudósítás szerint nagy tetszéssel szemlélték a megnyitóünnepségre összesereglett sportvezetők és a téli sportok hívei. Hegyi Gyula, az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) elnöke beszédében köszönetet mondott azoknak, akik „társadalmi munkával felépítették a magyar korcsolyasport további fejlődése szempontjából igen jelentős fedett pályát". Ezután sportolóink birtokba vették a friss jeget, és köztük olyan ismert versenyzők is nagy sikerű bemutatót tartottak, mint a későbbi kétszeres olimpiai és világbajnoki bronzérmes, illetve kétszer Európa-bajnok páros, a Nagy testvérpár (László és Marianna), aztán Jurek Eszter vagy Czakó György. (Utóbbi kettőben egyaránt olimpikon és háromszoros magyar bajnok versenyzőt tisztelhetünk, ráadásul Jurek többek között az Európa-bajnok Sebestyén Júlia, míg Czakó saját lánya, az Eb-ezüstéremig jutó Czakó Krisztina edzője volt később.)

1963-ban e napon ünnepélyesen fogadták a portugál Benficánál a klub új „technikai vezetőjét", a magyar származású Czeizler Lajost. A neves szakember – aki a negyvenes években a svéd Norrköpinget vezette nagy sikerekre, míg később Olaszországban a Milannal bajnok, a Fiorentinával pedig kupagyőztes lett – egyéves szerződést írt alá és a tervek szerint a volt 16-szoros válogatott Fernando Caiado segítségével kellett irányítania az előző három idényben mindig BEK-döntőt játszó (s az első két alkalommal azt meg is nyerő) csapat edzéseit. És az immár hetvenéves mester nem is végezte rosszul a munkáját: bajnoki és kupaaranyat is begyűjtött a lisszaboniakkal! Ez volt egyébként a Benfica történetének legszebb, egyben „nagy magyar" korszaka: 1959 és 1962 között Gutmann Béla ült a kispadon (a legkiemelkedőbb sikereket vele érték el), aztán egy chilei szakember „közbeiktatása" után jött Czeizler, majd távozása után érkezett a temesvári születésű Schwartz Elek. Újabb egy év után pedig – szintén egy szezon erejéig – ismét Guttmann.

1973-ban e napon futották Monzában a Formula–1-es Olasz Nagydíjat, melyet a pole pozícióból induló svéd Ronnie Peterson nyert meg minimális különbséggel lotusos csapattársa, a brazil Emerson Fittipaldi előtt, de legalább ennyire örülhetett az amerikai Peter Revson (McLaren) mögött negyedikként célba érő Jackie Stewart is, aki a megszerzett újabb pontjaival behozhatatlanra növelte előnyét az összetettben a vb-címvédő Fittipaldi előtt. Hogy a korabeli magyar sajtó még mennyire nem volt képben az F1-et illetően, azt nemcsak a futamról szóló hír eldugott és szűkszavú volta mutatta, hanem a benne előforduló, tudatlanságról árulkodó hibák is: a Tyrrellt (Stewart autóját) csak egy l-lel írták, de ez legyen a legnagyobb baj. Ugyanis a jó öreg Jackie-t „leangolozták", pedig nála nagyobb skót nemigen akadt a száguldó cirkuszban, míg az első két helyen végző pilóták autóját – a típus, azaz Lotus helyett – egész egyszerűen csak John Playernek tüntették fel (a legendás cigarettagyártó szponzor után)...

1983-ban e napon javuló formában játszó élteniszezőnk, Taróczy Balázs 6:4, 6:2-re legyőzte az argentin Carlos Castellánt a knittelfeldi elődöntőben, és ezzel már biztosan megnyerte az ausztriai körversenyt is. Nagy ellenfele, a pontversenyben addig vezető – elsősorban amúgy párosban jeleskedő – csehszlovák Pavel Slozil ugyanis a záró tornán már az első körben kiesett, így megnyílt az út az ezúttal a szokásosnál nagyobb fejű ütővel szereplő Taróczy előtt. Ő pedig nem ült a babérjain azután sem, hogy az összetettbeli diadalát már nem veszélyeztette senki, és másnap a fináléban a svéd tenisziskola egyik ifjú, 20 éves üdvöskéjét, Magnus Tidemant is megverte négy játszmában.