Ha úgy három hónappal e meccs előtt kell portrét készíteni Vitalij Klicskóról, talán két vezérfonalat lehetett volna választani, ahogy arra az NS bokszszakíró szerkesztője, Moncz Attila rámutatott írásában: a kórházi zárójelentések segítségével megmutatni, miért is hagyta abba végleg a bunyót annak idején az ukrán óriás, esetleg vázolni, miként került azon sportolók közé, akik nem tudtak igazi politikai karriert befutni.
Merthogy arra kevés esély volt, hogy őt még ökölvívóként kelljen magasztalni. Ugyan érdemeire való tekintettel a WBC a Champion emeritus (tiszteletbeli bajnok) címet adományozta neki, ami garantálta, hogy ha visszatér, azonnal az aktuális világbajnokkal csaphat össze, az emberekben sokkal inkább a 2005. november 9-én elejtett szavai maradtak meg. „Tele van a hócipőm" – mondta többek között, amikor hivatalosan is bejelentette sérülések miatti visszavonulását.
Akkor már csaknem egy éve nem lépett ringbe. 2004 decemberében Danny Williamst még móresre tanította (a Tyson-verő négyszer padlózott, mielőtt a nyolcadik menetben véget vetettek a találkozónak), aztán győzelmét az ukrán demokráciának, illetve az egy hónappal később hivatalba lépő államelnöknek, Viktor Juscsenkónak ajánlotta, majd következett a fentebb már említett kettősség. Hol páciens volt, hol pedig korteskedett.
A Samuel Peter ellen két éve, 2008. október 11-én megnyert meccséig volt lekötött mérkőzése Hasim Rahmannal és Jameel McCline-nal is, míg Oleg Maszkajevvel „csak" tárgyalt, de semmi sem jött össze. 2005-ben négy sérüléssel kellett megküzdenie, izomszakadás miatt az április 30-i, hátműtétje következtében a június 18-i és július 23-i találkozója „ugrott", majd röviddel a november 12-ére kitűzött fellépése előtt porcleválással és keresztszalag-szakadással dőlt ki.
Ekkor érezte úgy, hogy elege van a bokszból, és a politika neki (ha nem is a fejének, de a testének feltétlenül) sokkal egészségesebb terep lesz. Kisebb szinkronszínészi kitérő (a magyarul „A legelő hősei″ címmel futó rajzfilmben fivérével egy-egy figurának kölcsönözték a hangjukat) után 2006. március 26-án elindult Kijev polgármesteri címéért, és bár a „címvédő" Olekszandr Omelcsenkót megelőzte, nyolc százalékkal kikapott Leonid Csernoveckijtől.
Két évvel később újra megcélozta a város első emberének posztját, de ezúttal nem csupán Csernoveckijtől, hanem Olekszandr Turcsinovtól is elmaradt – igaz, ekkor már sokkal kisebb figyelmet fordított a kampányára, inkább a boksz érdekelte.
A megelőző esztendő elején ugyanis a német Bild napilap hasábjain bejelentette a visszatérését, és hogy megpróbálja elérni, egyszerre legyen világbajnok öccsével, Vladimirral. Csakhogy ebben a teste eleinte nem volt „partner". Már 2007 szeptemberében bokszolnia kellett volna, de sérvműtétet hajtottak végre rajta, aztán némi adminisztrációs probléma is adódott.
Samuel Peter és menedzsmentje ugyanis kiharcolta magának a jogot, hogy Klicsko előtt, még 2008 márciusában ő bokszolhasson Oleg Maszkajevvel, a WBC akkori urával, aki attól a Hasim Rahmantól vette el előzőleg a címet, aki még Vitalij – átmeneti – visszavonulása révén került a trónra. Az ukránnak így 2008 októberéig kellett várni a 38. mérkőzésére, amelyen a mordvin nemzetiségű orosszal elbánó Petert kapta ellenfélül.
Más kérdés, hogy a nigériai igazából Vladimirral akart volna összecsapni – másodszor, mert 2005-ben egy ízben pontozással már kikapott tőle, noha az ütközet közben háromszor is a padlóra küldte –, hogy a sajátja mellé megszerezze a másik három nagy szervezet koronáját is, de a kiszemelt riválistól az a válasz jött, hogy előbb próbálja inkább a régi pozícióját visszahódítani vágyó „tesó" ellen megvédeni a Bokszvilágtanácsnál meglévő friss elsőségét.
Az év visszatéréseként harangozták be az eseményt, elvégre a nehézsúlynak manapság minden apró reménysugárra szüksége van, de az amerikaiak azért csak fanyalogtak egy sort. Ha már valódi klasszisbokszolójuk nincs a legfontosabb súlycsoportban, legalább kritizálták az ukránt, illetve a „szovjet" térhódítást...
„Nem hinnénk, hogy az emberek két Klicskót akarnak látni a királykategória trónján. Ebben semmi izgalmas nincs" – írta például az ESPN internetes oldala, míg a nigériai születésű, de az Egyesült Államokban élő Samuel Peter szerint a „harci gépek" ideje lejárt („Úgy bokszolnak, mint a robotok. Én nem vagyok robot. Képzett ökölvívó és nagy ütő vagyok, önmagamat kell adnom" – hangoztatta a meccs felvezetéseképpen), de Berlinben kiderült, az emberek vevők Klicskóra, legalábbis ideát. Az állítólagos robotbunyó pedig – akárcsak Vladimirnél – Vitalijnál is hatékony volt Peterrel szemben.
Már ha a Nigériai Rémálomnak az volt az igazi önmaga. Mert akkor különösen jó, hogy Vitalij Klicsko lett a WBC új világbajnoka, és el kell gondolkozni, hogy Peter akár csak egy évtizeddel ezelőtt is mire vitte volna nehézsúlyban. Vélhetően tucatbunyós lett volna (most szeptemberben egyébként végül csak megkapta az esélyt visszavágni Vladimir ellen – ezúttal nem a címegyesítés, „csak" a vetélytárs három övének megszerzése forgott kockán –, ám az öt évvel ezelőtti kudarcával ellentétben immár kiütéssel maradt alul...), ennek fényében pedig különösen sértő, amit edzője, Stacy McKinley mondott a felvezetés során a Klicsko elleni esélyeiről:
„A bokszban ismétli magát a történelem – vélte a tréner. – Amikor Muhammad Ali visszatért, láttuk, mi történt vele a fiatal bajnok Larry Holmes ellen. Amikor Larry Holmes visszatért, láttuk, mit tett vele a fiatal Mike Tyson. Peterrel a főszerepben ez lehet a Gyilkos sorok című sorozat legújabb epizódja."
Tényleg gyilkos munka volt, csak éppen Vitalij Klicskóval a főszerepben. Ezzel teljesült Vitalij és Vladimir még 1996-ban, profi karrierjük kezdetén megfogalmazott álma: együtt uralkodnak a nehézsúlyban. Az viszont az édesanyjuknak tett ígéretük miatt biztosnak tűnik, hogy egyhamar továbbra sem lesz senki, aki egyszerre birtokolja a négy nagy szervezet (IBF, WBA, WBC, WBO) világbajnoki övét.
Klicskóéknál legfeljebb az egyenlítés képzelhető el, ha Vladimir megtartja az IBF és a WBO (valamint a kevesebbre taksált IBO) koronáját, Vitalij pedig a Nyikolaj Valujevet elverő David Haye-től elveszi a WBA övét. Ez azonban nincs napirenden. Utóbbi szervezet az egyetlen a nagyok közül, melynek még soha nem volt Klicsko nevű uralkodója, és bár sokan szeretnék, sokan megjósolták, (egyelőre) az egyetlen „fiatalkori" vereséggel álló brit és Vladimir Klicsko egymás elleni párharca sincs lekötve – holott az valóban történelmi meccs lehetne: adott kimenetel esetén az összes rangos cím egyetlen testvérpár birtokában...
1948-ban e napon a következő ideológiai töltetű szerkesztőségi jegyzet jelent meg a Népsport hasábjain, harcot hirdetve többek között a manapság oly közkedvelt témát szolgáltató átigazolási időszakok és lehetséges szerződéskötésekről szóló pletykák, hírek ellen: „Túl kellene már lennünk sportunknak azon a fokán, hogy a napi kérdéseket játékosvásárlások, pikáns átigazolások, bravúros intézői szipkázások (értsd: futballisták klubmenedzserek általi átcsábítása – a szerk.) jelentsék. »Ezen az úton további fejlődés nem lehetséges« – jelentette ki Gerő Ernő az UTE választmányi ülésén. Sportbeli fejlődés nem képzelhető el így, mert ez a szellem megakadályozza a népi sport kifejlődését, megakadályozza tehát a tömegek bevonását, a széles alapot a minőségi sport, illetve az utánpótlást a legjobbak számára. ... Elsősorban az erkölcsi fejlődés előtt állnak súlyos akadályok. A sport kiválóságait tisztelet kell, hogy illesse, mint ahogyan kijár a tisztelet az élet más területein is mutatkozó kiválóságnak. De ha valaki a sportot üzletnek, zsarolási vadászterületnek tekinti, akkor vajon hogyan kívánhatja meg, hogy a magyar ifjúság példaképe legyen? Meg kell vizsgálni, hogy a magyar sport jelenlegi felépítése alkalmas-e arra, hogy a magyar sport szelleme emelkedett és tiszta, szociális erkölcstől áthatott legyen."
1968-ban e napon arról érkeztek hírek, hogy nagy volt az elégedetlenség az amerikai sportolók körében, amiért az Egyesült Államok Olimpiai Bizottsága a mexikóvárosi játékok megnyitójára Janice-Lee Romaryt, a 40 éves tőrvívót jelölte ki zászlóvivőnek. (Mi egy kicsit jobban megértjük a döntést: ez a hölgy volt az első nő, aki hat olimpián is részt vett – e csúcsát négy évvel rá beállították, de csak húsz esztendővel később döntötték meg –, valamint a gyengébb nemből az első zászlóvivő hazájában.) „Különösen nem tetszett ez a választás a néger atlétáknak, akik a kevéssé ismert vívónő helyén" szívesebben látták volna Ralph Bostont, a távolugró-világrekordert. Don Schollander, a négy évvel korábban Tokióban legeredményesebben szereplő úszó is kissé csalódottan nyilatkozott, mert azt hitte, őt éri a megtiszteltetés. Sokan azt vetették fel, hogy miért nem Al(fred) Oerter, a háromszoros (sőt néhány nap múlva már négyszeres!) olimpiai bajnok diszkoszvető részesült ebben a kitüntetésben. Voltak viszont a kérdésben közömbösek is: John Carlos, a 200 méter és Bob Beamon, a távolugrás favoritja például közölte, hogy nekik aztán mindegy, kit jelöltek ki a feladatra. A világ szerencséje, hogy Beamon erejét, figyelmét nem vonta el ez az ügy a versenytől, mert akkor talán szegényebbek lennénk az évszázad világcsúcsával (890 cm)...
1978-ban e napon játszotta második mérkőzését az Eb-selejtezősorozatban a magyar futballválogatott, amely nemrég esett túl a keserűen záruló argentínai vb-n, valamint utána a szintén csalódást hozó 2–1-es finnországi vereségen. Ez utóbbin az újonnan kinevezett Kovács Ferenc szövetségi kapitány öt és fél(!) újonccal állt ki – egyikük másodszor szerepelt –, és a kísérleti csapat kínos vereséget szenvedett északon (még nem volt Litmanen, aki emelte volna az akkoriban igen szerény szintű finn futball fényét...). Ehhez képest a szovjetek elleni folytatás során a Népstadionban egyedül a kapus (a pécsi Katzirz Béla) volt vadonatúj ember, és a gárda az újra bevetett Várady Béla remeklésével már az első tíz percben sokkal veszélyesebb volt, mint Helsinkiben kilencven perc alatt. A második gólunknál is fontos szerepet játszott a Vasas-csatár, ő ívelte a labdát a bombafejessel betaláló Szokolai László „kobakjára". Szerencsénkre az időnként mezőnyfölénybe kerülő szbornajából a Burjak, Besszonov, Konykov, Blohin kijevi négyes ezúttal csak a pálya közepén csillogtatta tudását, a helyzetkihasználásban nem igazán jeleskedett. A meccs végén a közönség lelkesen köszöntötte a szintén lelkesen játszó csapatunkat, ám a kvalifikációs széria végén a két együttes „kéz a kézben" esett ki – helyettük nagy meglepetésre Görögország jutott ki az 1980-as olaszországi Európa-bajnokságra.
1988-ban e napon a Nemzetközi Amatőr Ökölvívó-szövetség (AIBA) NDK-beli főtitkára, Karl-Heinz Wehr úgy fogalmazott: a boksznak a jövőben is az olimpia műsorán kell maradnia. Berlini nyilatkozatában hangoztatta, hogy egy ilyen, valamennyi kontinensen elterjedt és rendkívül népszerű sportág nem törölhető az ötkarikás játékok programjából. Mindezzel arra a bírálatra reagált, amelyet Juan Antonio Samaranch fogalmazott meg: a NOB elnöke még Szöulban kelt ki az ökölvívás ellen, miután botrányos dolgok (pontozási anomáliák) történtek a szorítók környékén. (A leghíresebb eset: Roy Jonestól, a későbbi „csúcskategóriás" profi világbajnoktól nyilvánvaló csalással – ezt utóbb be ismerték – 3:2 arányban elvették a döntőbeli győzelmet a hazai, dél-koreai színekben szereplő Pak Szi Hun ellenében, akit pedig alaposan elvert: az ütések száma 86:32 volt az amerikai javára.). Egy ilyen negatív döntés ugyanis súlyos következményekkel járt volna, és még az amatőr boksz jövőjét is megkérdőjelezte volna. Ezért az AIBA vezetői érezték, hogy az olimpiai visszásságokból muszáj levonni a következtetéseket, így találkozót és egyeztetést szorgalmaztak a NOB irányítóival. Azóta már tudjuk: új pontozási rendszert vezettek be, és a sportág – bár a későbbiekben is előfordultak ellentmondásos jelenségek – az ötkarikás műsoron maradt.
1998-ban e napon tízezer font pénzbüntetést kapott klubjától, a West Ham Unitedtől John Hartson, amiért egy edzésen fejen rúgta csapattársát, a földről épp feltápászkodni igyekvő izraeli Ejal Berkovicot, aki az ő kemény szerelése után megütötte a walesi lábát, miközben ő megpróbálta felsegíteni. Az esetről videofelvétel is készült, amelyet világszerte bemutattak a televízióban, és az üggyel tele volt annak idején a sajtó. A büntetés a szintén válogatott csatár kétheti fizetését tette ki, és az összeget a londoni egylet egy, a leukémia gyógyítását segítő segélyszervezetnek utalta át. „Bár Berkovic megkért, hogy ne büntessem meg Hartsont, meg kellett tennem" – mondta Harry Redknapp, a WHU menedzsere. A vétkes ugyan bocsánatot kért társától – néhány nap múlva külön találkoztak egymással és rendezték nézeteltérésüket –, ennek ellenére az FA is elítélte az esetet és az angol Hivatásos Labdarúgók Szövetsége értékrendje szerinti legnagyobb büntetést szabták ki. A walesi támadót amúgy egy hazájabeli város polgármesteri hivatala is megbüntette 70 fontra (kicsit más kaliberű összeg..), amiért egy biztonsági kamera felvételének tanúsága szerint az utcán felrúgott egy virágtartót... A nehezen kezelhető walesi, illetve a klubtól első felindulásában távozni akaró, később magát meggondoló Berkovic egyaránt pályára lépett néhány nappal később az együttes következő bajnokiján – és a következő másfél évben is még egymás oldalán futballoztak, mielőtt Hartson a Wimbledonba, az izraeli pedig a Celticbe szerződött volna.