Rp. gyorskori: A pekingi álmaimban az öcsém is szerepel – Liu Shaolin

– Vasárnap lezárult a kvalifikációs időszak. A négy verseny azt hozta, amit várt?
– Sokkal könnyebb volt ez a kvalifikációs időszak, mint az előző kettő, hiszen Szocsi előtt nagyon meg kellett küzdenem az egyéni indulási jogért, négy évvel később pedig a váltókvóta jött össze nehezen – mondta Liu Shaolin Sándor.

– Nem lehet, hogy azért volt könnyebb, mert időközben jó short trackes, sőt, a világ egyik legjobb rövid pályás gyorskorcsolyázója lett?
– Biztosan ez is közrejátszott benne, de nem is nagyon tartottam a kvalifikációtól. Kötelező volt megszereznem mindhárom távon az indulási jogot, szinte mindenki ezt várta tőlem – én is magamtól.

– Melyik versenyt emelné ki a négy közül?
– Az elsőt, a pekingit: nagyon jó volt az olimpiai helyszínen korcsolyázni, egészen más hangulata volt, mint a másik három viadalnak. De érdekes volt az utolsó, a dordrechti is, mert ott meg benne volt a levegőben, hogy ez az utolsó lehetőség a kvótaszerzésre, és azt éreztem, mindenki nagyon akar, mindenki csak ment, ment előre.

– Bánhidi Ákos, a válogatott edzője és menedzsere azt mondta, neki a pekingi viadal az igazán releváns. Szerinte az mutatta meg leginkább az erőviszonyokat, mert megelőzte egy felkészülés, majd a formába hozás, viszont utána egymást követték a versenyek, a formát pedig nehéz állandósítani.
– Igazat adok Ákosnak, ráadásul nekünk hatványozottan nehéz volt végigcsinálni ezt a hónapot. Nagyon nem volt egyszerű minden versenyen mindhárom távon elindulni és még a váltókban is jól korcsolyázni. A sportág nagyhatalmai megtehették, hogy távspecifikusan szerepeltették a korisokat, így aztán nekik nem is kellett megfeszülniük – nekünk annál inkább.

– Játsszuk el, hogy választhat egy távot: melyiken szeret leginkább versenyezni?
– Bármelyiken elindíthatnak az edzők, nem tesznek rossz lóra.

– Csak van kedvenc száma!
– Az ötszázat és az ezer métert kifejezetten szeretem.

– Na de ezeken meg – különösen ötszázon – nagyon sok mindent meghatároz, melyik rajtpozícióból indul.
– Mostanra már mindhárom távon létfontosságú a jó rajtpozíció. Persze ötszázon kiemelt jelentősége van, ám ha ezerötszázon nagyon kívülről rajtolsz, borzasztó nehéz előrekerülni.

– A változást az elmúlt évek hozták?
– Teljesen másként kell és lehet ma versenyezni, mint akárcsak két évvel ezelőtt. Olyan íveket korcsolyáznak mára a short trackesek, hogy lehetetlenség előzni – régen jóval könnyebb volt az előrejutás.

– És nagyon észnél kell lenni minden pillanatban a jégen. A négy vk-viadalon csinált butaságot a saját mércéjével mérve?
– Butaságot? Szoktam én olyat csinálni?

– Az mindenképpen jó, hogy a humor­érzékét még az ilyen kemény sorozatterhelés ellenére sem veszítette el. Kérdezem kicsit másként: továbbra is érzékelik a jégen, hogy az ellenfelek tartanak a Liu testvérektől?
– Amikor Ronaldinho a világ legjobbjai közé tartozott, mindenki őt fogta a futballpályán – valahogy így vagyunk most mi is az öcsémmel. Ha ketten együtt vagyunk a jégen, persze pluszerőt jelent mindkettőnknek, de egyre nehezebb a dolgunk: mindenki csak ránk figyel.

– Utaznak is önökre?
– Néha ilyet is érzek. A hollandok például biztosan – volt néhány olyan futam ebben a világkupa-sorozatban, amelyen azt éreztem, ők csak arra mennek, hogy ellehetetlenítsenek engem a jégen.

– Szerencsére nem sikerült nekik. Egyébként ilyenkor ezt megbeszélik a palánkon kívül egymással?
– Nem szóltam nekik egy szót sem, megoldottam a szituációkat a jégen, s amire véget ért a futam, el is felejtettem a történteket. Kicsit több kell, hogy egy hatvankilós holland kikészítsen...

– Láttam azért némi csalódottságot az arcán az utolsó vk-viadalon Dordrechtben, éspedig a férfiváltó döntőjének legvégén.
– Az edzőnk, Lina sem dicsért meg, éreztem rajta, hogy kicsit megorrolt rám – nyernünk kellett volna. És tudtam is, hogy nyernünk kell, mert úgy valamivel könnyebb elődöntős futamba kerültünk volna az olimpián. Így nehezebb feladat vár ránk.

– Mégpedig?
– A kínai, az olasz és a japán váltó helyett a dél-koreaiakkal, a hollandokkal és az oroszokkal futunk a döntőért.

– Ez nem nehezebb, ez jóval nehezebb feladat.
– Nem véletlenül nézett rám Lina csúnyán a váltódöntő után. Már elkezdtük elemezni a vk-versenyeket, és az egyértelmű, hogy hármónk, vagyis az öcsém, Shaoang, Krueger John-Henry és az én tempóm gyorsabb, mint a többi váltó hasonló pozícióban futó korcsolyázóié, viszont a negyedik emberünk mindig nagyobb hátrányt szed össze.

– Még két hónap van az olimpiai rajtig, lehet addig javulni, vagy csodák nincsenek?
– De, vannak: nézzen rám!

– Akkor is a humort veszi elő, ha előrángatom azt a témát, amelyik évek óta szerepet kap majdnem minden beszélgetésünkben: az olimpiai döntőben mi történik, ha a Liu testvérek együtt száguldanak a döntőben a cél felé?
– Mindegy, melyikünk nyer, közös a bankszámlánk.

– Hihetetlen, ugye tudja?
– Úgy nőttünk fel, hogy jó testvérek vagyunk, és ez így is marad, míg világ a világ, ez nem fog változni egy olimpiai döntő miatt. Amúgy néha-néha már eszembe jut Peking, hiszen már csak az a verseny van előttünk – hogy a januári Európa-bajnokságot megtartják-e, és indulunk-e rajta, még nem tudjuk –, de addig még van két hónap. Nem viszem túlzásba az álmodozást, de azért már előfordult, hogy megjelent a lelki szemeim előtt a pekingi pálya. Mielőtt még megkérdezné, mondom magamtól: igen, az álmaimban az öcsém, Ádó is szerepel.