Újratervezés – Deák Zsigmond publicisztikája

A bizonytalanságnál még a biztos rossz is elviselhetőbb, tartják sokan, bár alaposabban belegondolva ez a fajta szemlélet éppen ellentétes a közismert „jobb félni, mint megijedni” mondással. Maradjunk annyiban, bizonyos szituációt megélve egyszer az egyik felé hajlunk inkább, máskor meg a másik felé, esetleg embere válogatja, ki képes hatékonyabban alkalmazkodni a kétséges jövőhöz, s ki az, akit az ilyesmi lelkileg szétforgácsol, cserébe könnyebben túljut a sors konkrét csapásain. A lényeg, hogy általános stratégiát nagyon nehéz megalkotni, nem is próbálkoznék meg vele, csak éppen jelzek egy, az élet minden területén tapasztalható, akár filozófiai mélységekig ható dilemmát.

Ne ijedjenek meg, sportlap lévén tovább nem merülök lelkünk kútjába „filózgatás” közben – eleve inkább derülök rajta, mintsem komolyan veszem, amikor a suksükölő edző futballfilozófiáról hadovál akkor is, ha csupán arról van szó, hogy pontosan kellene passzolni –, egyszerűen csak valahogy fel akartam vezetni: fogalmam sincs, mi lesz most a világ sportjával. A bizonytalansági tényezőt természetesen a koronavírus-járvány okozza. Ennek kapcsán a biztos rosszat már megtapasztaltuk a karantén idején, túlzott szentimentalizmussal nehezen vádolható jó barátom-kollégám például bevallotta, a bezártság kezdetén élő sport, meccsek, közvetítések és az ezekhez kapcsolódó haveri, családi találkozások híján egyszerűen sírva fakadt.

Aztán persze kibírta, mert az ember már csak olyan, hogy alkalmazkodik – többek között ezért is volt képes be-, sőt immár túlnépesíteni a földgolyót –, no meg az is bebizonyosodott róla újfent, hogy társas lény. A sport ugyan bizonyos aktív attitűdjében (kocogás-futás, kerékpározás, hajnali úszás) egyéninek tetszik, ám másban (foci és egyéb csapatsportágak, de a népes biciklitúra is jobb, mint egyedül tekerni) abszolút közösségi ténykedés. Hát még a passzív sportolás, vagyis a szurkolás! Azt azért tényleg nehéz magunkban megélni. Sőt, az enyhítések után egymástól másfél méterre is az, bizonyíték erre az MLSZ sorozatosan kiszabott büntetése a távolsági előírásokat betartani képtelen drukkerei miatt szőnyeg szélére állított kluboknak.

Talán most még nem látjuk tisztán, mekkora ajándék, hogy a járványhelyzet enyhülésével (amit, ne legyünk álszerények, részben magunknak, a szabályok betartásának is köszönhetünk) nálunk, Magyarországon beindult leginkább a labdarúgás, ráadásul helyszíni nézőkkel. Ha körbenézünk, máshol ez egyelőre hiú ábránd, néhány napja regisztrálták a napi legtöbb fertőzöttet a világon. A tendencia tehát minimum szélsőséges, itt javul a helyzet, ott romlik, máshol meg stagnál, ami a sportra vonatkoztatva azt az alapvetést hordozza magában, hogy mindenhol a saját helyzetük szerint tudják (vagy nem tudják) újraindítani a bajnokságokat, egyéb versenysorozatokat. A leggyengébb láncszem elve alapján pedig világszinten csekély az esély a nemzetközi körforgás általános reorganizálására, elvégre igazságtalan lenne kizárni az indulni szándékozók jelentős részét a náluk tapasztalható mostoha járványhelyzetre hivatkozva.

Nem vagyok egyedül a jövőre nézve homályos tekintetemmel, a Magyar Olimpiai Bizottság egy hete újraválasztott elnöke, Kulcsár Krisztián például így válaszolt a felvetésre, hogy fel vannak-e készülve a versenynaptár esetleges további, a pandémia miatti kényszerű módosítására: „Bevallom, semmilyen más forgatókönyv nincs a fejemben, úgy készülünk, hogy jövőre lesz olimpia Tokióban. Arra is készülök, hogy lesz vírus is, amivel együtt kell élnünk. Nincs kristálygömböm, nem látom a jövőt, ám egy dolgot tudok: nagyon sok munkánk és befektetett energiánk van abban, hogy a sportolók motivációját fenntartsuk – minden negatív hipotézis vagy üzenet ezt gyengíti.”

Első hallásra mindez a fejét veszély esetén a homokba dugó strucc hozzáállásának tűnik (szegény hipotézis nem tehet semmiről), igazából azonban általános és érthető állapot, a már sokat emlegetett bizonytalanságé. Mégis akad a MOB elnökségében, aki bátrabban kimondja a „frankót”, mégpedig Magyar Zoltán: „Úgy vélem, ha nem lesz ellenszer, nem lesz olimpia sem” – jelentette ki a Magyar Tornaszövetség első embere, egyébiránt kétszeres ötkarikás bajnok, diplomás állatorvos. Ilyesmire gondolni sem merek, pedig a törlés momentán nem kevésbé reális jövőkép, mint az, hogy egy tízmilliós metropolisz nagyjából egy év múlva egy hónapra vendégül lát százezres nagyságrendű embertömeget a szélrózsa minden irányából.

S még mindig könnyebb (bár önmagában borzasztóan nehéz) lenne megszervezni az olimpiát a szükséges izolálással, előzetes-utólagos karanténnal, egészségügyi előírásokkal, fertőtlenítéssel, folyamatos teszteléssel, ne adj' isten, nézők nélkül, mint például a szintén jövőre halasztott labdarúgó Európa-bajnokságot, a jelenlegi tervek szerint az öreg kontinens tucatnyi szegletében. A Bajnokok Ligája és az Európa-liga augusztusi unortodox befejezése Portugáliában, illetve Németországban mindenesetre támpontot adhat az egy helyszínes lebonyolítás körülményeihez, ettől még a jövő nyári vírushelyzetet gyakorlatilag lehetetlen modellezni. Minden előfordulhat, s annak az ellenkezője is.

Azt viszont legalább már tudjuk, mi történik, ha nem vesszük komolyan a korlátozásokat: a Novak Djokovics-féle Adria Tournak semmilyen sportértéke nem volt, viszont új betegséggócokat teremtett a Balkánon kizárólag amiatt, mert a világ (egyik) legjobb teniszezője fittyet hányt az egészségügyi szabályokra. Felfoghatatlan felelőtlenség egy olyan személyiségtől, akinek megadatott – mert hosszú évek verejtékes munkájával és eredményeivel kivívta magának –, hogy a tetteivel, a szavaival irányt mutasson millióknak.

A szerb sztár könnyűnek találtatott e teher súlya alatt, s természetesen senkinek sem vigasz, hogy ő maga és a családja egy része is elkapta a kórt. Nekik valószínűleg különösebb bántódásuk nem lesz, ám a járvány épp olyan, mint az internet valamelyik sarkában megjelenő hírfoszlány, ha beindul, végigszivárog az egész hálózaton, s a sokszorosan megnövő hatásmechanizmussal fejti ki hatását, nem csak helyben, ahol keletkezett. Ki tudja, hány idős beteg hal meg Szerbiában, Horvátországban (Belgrád és Zára városa adott otthont a tornának, mások elővigyázatosan nem kértek belőle), a környéken vagy a külföldi szereplőkön keresztül bárhol emiatt?

S ez nem egy hagymázas katasztrófafilm forgatókönyve. A kutatások szerint legalább negyven (közvetve még több) ember elhunyta és több száz megbetegedése írható annak a számlájára, hogy március 11-én 52 ezer néző előtt megrendezték a labdarúgó Bajnokok Ligájában a Liverpool–Atlético Madrid meccset, s előtte február 19-én az Atalanta–Valencia találkozó is ketyegő, majd felrobbanó biológiai bombának bizonyult. De hogy ne csak a futballt kárhoztassuk, a cheltenhami lovasfesztivál is lökött a lavinán, elvégre egy márciusi hosszú hétvégén mintegy 250 ezer ember jött össze az eseményre Dél-Angliában, mindenféle egészségügyi korlátozás nélkül. Olasz, spanyol, angol szereplők, talán nem véletlen, hogy Európát nézve ezekben az országokban aratott leginkább a járvány. Ám ott és akkor még tisztán látni nem, legfeljebb sejteni lehetett a veszélyt, Djokovicséknak viszont három hónapos karanténidőszak tapasztalatai után kellett volna felelősen viselkedniük és szervezniük.

Nem sikerült, s a rossz példa, mint említettem, nemcsak önmagában hat, hivatkozási alap is lehet azoknak a döntéshozóknak, aki a sport normális, elővigyázatos újratervezését is ellenzik, de legalábbis túl óvatosan szemlélik. Nekünk, magyaroknak legfrissebben a budapesti női kézilabda final four törlése fájhat, s képtelenség eldönteni, az okos mérlegelés vagy a felesleges félelem felé hajlik-e a mérleg nyelve, nagyon keskeny a mezsgye. Egyébiránt az újratervezés kifejezés a GPS-ből, a globális helymeghatározó rendszerből lehet leginkább ismerős, akkor mondja a géphang, amikor eltévedtünk. Csak nehogy úgy járjunk a sporteseményekkel, mint az egyszeri kamionos, aki addig hallgatott a szerkentyűre, amíg az szó szerint bevitte az erdőbe, beszorítva két fa közé.