Íme, Serena Williams Vogue-ban megjelent teljes vallomása arról, miért hagy fel a tenisszel

„Ma reggel a lányom, Olympia – aki ebben a hónapban lesz ötéves – és én elmentünk útlevelet csináltatni neki az európai utazásunk előtt. Az autómban ültünk, ő a kezében tartja a telefonomat, interaktív oktató alkalmazást használt. A robothang azt kérdezi tőle: »Mi akarsz lenni, ha nagy leszel?« Nem tudta, hogy figyelek, de hallottam a válaszát, amit a telefonba suttogott: »Nagy tesó szeretnék lenni!«

Olympia sokszor mondja ezt, még akkor is, amikor tudja, hogy hallom. Lefekvés előtt néha imádkozik Jehovához, hogy hozzon neki egy kis lánytestvért (semmit nem szeretne csinálni a fiúval). Mi öten vagyunk lánytesók, én vagyok a legfiatalabb. A nővéreim a hőseim, szóval ez Olympia olyan pillanata, amelyikre nagyon figyelmesen kell hallgatnom.

Higgyék el, soha nem akartam, hogy választanom kelljen a család és a tenisz között – egész egyszerűen nem tartom igazságosnak. Ha pasi lennék, nem írnám ezt, mert akkor játszhatnék és nyerhetnék, miközben a feleségem a családunk bővítésén fáradozik. Talán inkább Tom Brady lennék, ha lenne rá lehetőségem. Félreértés ne essék: szeretek nő lenni, és minden pillanatát élveztem annak, amikor terhes voltam Olympiával. Egyike voltam azoknak a bosszantó nőknek, akik imádták a terhességet, és megállás nélkül dolgoztam a szülésig. Sokan nem tudják, hogy a 2017-es Australian Opent kéthónapos terhesen nyertem meg.

Szeptemberben betöltöm a negyvenegyedik életévemet, és valamit adnom kell…

Soha nem szerettem a nyugdíj szót, nem hangzik elég modernnek nekem. Átmenetként tekintek erre a helyzetre, specifikusabb és fontosabb szót kell alkalmaznom. Azt hiszem, a legpontosabban a »fejlődés« írja le azt, amivel foglalkozom. Azért vagyok itt, hogy elmondjam, hogy a tenisztől eltávolodom, és más, számomra fontos dolgok felé fejlődöm. Néhány évvel ezelőtt elindítottam a Serena Ventures befektetőtársaságot, nem sokkal később családot alapítottam, és ez utóbbit bővíteni szeretném.

Magamnak és másnak sem szívesen ismertem be, hogy tovább kell lépnem. A férjemmel, Alexisszel, sőt édesanyámmal és édesapámmal sem beszéltem arról, hogy felhagyok a teniszezéssel. Olyan, mintha nem lenne valós egészen addig, amíg ki nem mondom hangosan. Amikor előjön a téma, kellemetlen gombócot érzek a torkomban, és sírni kezdek. Az egyetlen ember, akivel mindent megbeszéltem, a terapeutám. Egy biztos: »cukormázba« nem teszem a döntést, amikor meghozom.

Tudom, hogy sokan izgatottan várják a visszavonulásomat, és nagyon szeretném, ha én is így érezném. Ashleigh Barty a világelső volt akkor, amikor az idén márciusban bejelentette, ennyi volt. Úgy gondolom, ő valóban késznek érezte magát a továbblépésre. Az egyik legjobb barátom, Caroline Wozniacki megkönnyebbült, amikor 2020-ban visszavonult.

Dicséret illeti ezeket az embereket. De őszinte leszek, ebben a témában nekem nincs boldogság. Tudom, hogy nem szokás ezt mondani, de hatalmas fájdalmat érzek. Ez a legnehezebb, amit valaha el tudtam képzelni. Utálom! Utálom, hogy ebben a kereszteződésben kell állnom: nem akarom, hogy vége legyen, azonban készen állok a másik feladatra. Folyton azt mondogatom magamban, bárcsak könnyű lenne, de nem az. Nem tudom, hogyan leszek képes elolvasni ezt a magazint akkor, amikor megjelenik, tudván, hogy ez az – ez jelenti annak a történetnek a végét, amely a kaliforniai Comptonban kezdődött egy fekete kislánnyal, aki semmi mást nem akart, csak teniszezni. Nagyon sokat adott nekem ez a sport. Szeretek nyerni. Imádom a csatát. Szeretek szórakoztatni. Életem legszebb pillanatait azzal töltöttem, hogy Melbourne-ben, azon a bizonyos folyosón vártam, és beléptem a Rod Laver Arénába a fülhallgatómban, miközben próbáltam koncentrálni, elnyomni a zajt – a tömeg energiáját azonban mindig éreztem.

A tenisz jelentette az egész életemet, mostanáig. Apám azt mondta, hogy hároméves koromban ragadtam először teniszütőt, de szerintem még ennél is korábban. Van egy kép Venusról, amint babakocsiban tol a teniszpályán, és nem lehettem több tizennyolc hónaposnál. Venusszal ellentétben – aki mindig nyugodt és elegáns volt – én soha nem fogtam vissza az érzéseimet. Emlékszem, az óvodában megtanultam leírni az ábécét, de nem sikerült hibátlanul, ezért egész éjjel sírtam. Annyira mérges voltam magamra, hogy folyamatosan letöröltem a táblát, és újraírtam. Anyukám megengedte, hogy emiatt egész éjjel fennmaradjak, miközben a nővéreim ágyban voltak. Ez mindig is én voltam, nagyszerű és tökéletes akarok lenni. Tudom, hogy utóbbi nem létezik, de soha nem akartam abbahagyni semmit egészen addig, amíg az nekem tökéletes nem lett.

A legjobbat várni magamtól, és bizonyítani, hogy az emberek tévednek – számomra ez jelenti az igazi Serenát. Annyi meccset nyertem meg úgy, hogy valami feldühített vagy valaki azt számolta, hogy kikapok. Ez hajtott. A karrieremet arra építettem, hogy a haragot és a negativitást olyan irányba tereljem, amelyből valami jó következik. Venus nővérem egyszer azt mondta, hogy amikor valaki azt hiszi, nem tudod megcsinálni, az azért van, mert ők nem képesek rá. De én mindig megcsináltam. És te is megtudod!

Ha megnézted a Richard király című filmet, akkor tudod, hogy amikor kicsit voltam, nem teniszeztem túl jól. Nagyon szomorú voltam akkor, amikor nem kaptam meg minden olyan lehetőséget, amit Venus megkapott – de ez segített! Még keményebben dolgoztam, és igazi harcossá váltam. Venus ütőpartnereként utaztam a versenyekre, és ha szabad hely nyílt, játszottam. Követtem őt, bárhova is ment, és figyeltem őt. Amikor veszített, megértettem, miért történt, és gondoskodtam arról, hogy velem ugyanígy ne történhessen meg. Azért kezdtem olyan gyorsan feltörni a ranglistán, mert a nehéz út helyett Venus veszteségeiből vontam le a tanulságot, nem a sajátomból. Mintha én is az ő meccseit játszottam volna. Jó utánzó vagyok. Felnőttként megpróbáltam lemásolni Pete Samprast. Imádtam Szeles Mónikát, szóval az ő játékát is elkezdtem tanulmányozni. Néztem, hallgattam, aztán támadtam. Ha nem lettem volna Venus árnyékában, soha nem váltam volna azzá, aki most vagyok. Amikor valaki azt mondta, hogy én csak a kis tesó vagyok, akkor nagyon nagy bizonyítási vágyat éreztem magamban.

Azzal a céllal kezdtem teniszezni, hogy megnyerjem a US Opent. Nem gondolkodtam tovább. De aztán egyre csak nyertem. Emlékszem, amikor túljutottam Martina Hingis Grand Slam-győzelmeinek számán (ötöt nyert a svájci – a szerk.), aztán Szelesén (kilenc), majd Billie Jean Kingén (tizenkettő) – utóbbi óriási inspirációt jelentett, mert úttörő szerepet játszott abban, hogy nagyobb legyen a nemek közti egyenlőség a sportban. Vannak, akik azt mondják, nem én vagyok a világ valaha volt legjobbja, mert nem döntöttem meg a huszonnégyszeres Grand Slam-győztes Margaret Court rekordját, amelyet az 1968-tól kezdődő »Open-éra« előtt ért el. Hazudnék, ha azt mondanám, nem akartam megdönteni, persze, hogy meg akartam. De ez már nem jut eszembe minden nap. Talán túl sokat agyaltam rajta, és az nem segített. Ahogy én látom, több mint harminc Grand Slamet kellett volna nyernem. Megvoltak az esélyeim, miután visszatértem a szülésből, még szoptatás közben is játszottam, sőt a szülés utáni depressziót is átjátszottam. De nem jutottam el az újabb címig. Kellett volna, lehetett volna, lehetne. De huszonháromszor így is sikerült, és ez rendben van. Valójában ez rendkívüli. De manapság, ha választanom kell a teniszkarrierem és a családépítés között, az utóbbi mellett teszem le a voksomat.

Pályafutásom elején soha nem gondoltam arra, hogy szeretnék gyereket. Voltak idők, amikor azon töprengtem, egyáltalán hozzak-e gyermeket a világra? Soha nem éreztem magam túl magabiztosnak vagy komfortosan a babák vagy a gyerekek közelében. De úgy gondoltam, ha valaha gyermekem születik, akkor a hét minden napján, huszonnégy órában gondoskodom róla. Nem fogok hazudni, rengeteg segítséget kapok, de én is hihetetlenül gyakorlatias anya vagyok. A férjem azt mondja, túlságosan is. Öt év alatt Olympia csak egyetlen teljes napot töltött távol tőlem. Tavaly, amikor épp felépültem a combizomsérülésből, minden nap én mentem érte az iskolába, és alig vártam, hogy kilépjen az épületből és meglássam a csodás, mosolygó arcát, amint észreveszi, hogy én mentem érte. Ha Olympiáról van szó, nekem semmi nem jelent áldozatot, minden értelmet nyer. Meg akarom tanítani neki, hogyan kell bekötni a cipőfűzőjét, hogyan kell olvasni, honnan jönnek a babák, és Istenről is mesélni szeretnék neki, ahogyan az én édesanyám is tette. Ahogyan nő, egyre több mindennel szeretne foglalkozni. Az utóbbi időben például a sütemények érdeklik különösen, amiket együtt csinálunk, nagyon szórakoztató. Szereti a »Padló láva« nevű játékot, amelyben mindent meg kell tennie, hogy ne érjen a talajhoz. Szeretem felszerelni az edzőtermemet a játékhoz, elrendezni a gépeket úgy, mint egy akadálypályát. Amit ő szeret csinálni, azt én is szeretem.

Azt hiszem, a tenisz mindig áldozatokkal járt – igaz, ezeket szerettem meghozni. Amikor fiatalabb vagy, azt látod, hogy a gyerekek szórakoznak, és te is azt szeretnéd csinálni, de tudod, hogy neked a pályán kell lenned, s remélned, hogy egy nap mindez kifizetődik. A szüleim keményen tereltek. Manapság nagyon sok szülő azt mondja: »Hagyd, hogy a gyerekeid azt csinálják, amit akarnak!« Nos, nem ez vezetett oda, ahol most vagyok. Gyerekként nem lázadtam, keményen dolgoztam, és betartottam a szabályokat. Szeretném Olympiát terelni – nem a tenisz felé, hanem afelé, ami felkelti az érdeklődését. De nem akarom túlságosan erőltetni, az egyensúlyt tulajdonképpen még mindig próbálom megtalálni.

A saját életemben az egyensúly lassan a Serena Ventures felé tolódik. Mindig azt mondom, hogy szivacs vagyok: este lefekszem, és kinyomom magam, hogy másnap minél több információt magamba szívhassak. Minden reggel olyan izgatott vagyok, hogy lesétálok az irodámba, és elkezdem áttekinteni azon cégek listáját, amelyekbe fontolgatjuk a befektetést. Kicsi, de növekvő cég vagyunk, hatan dolgozunk együtt összesen. Kilenc éve kezdtem befektetésekkel foglalkozni, és nagyon megszerettem.

(…)

Az elmúlt évben Alexis és én eldöntöttük, hogy szeretnénk még egy gyereket. Nemrég olyan információkat kaptunk az orvostól, amelyek megnyugtatták a lelkemet, és úgy éreztem, hogy amikor készen állunk, bővíthetjük a családunkat. De egyáltalán nem szeretnék újra terhes lenni sportolóként. El kellett döntenem, hogy két lábbal a tenisz vagy a család mellett állok.

Az idén tavasszal hét hónap után először tértem vissza a pályára. Beszéltem Tiger Woods barátommal, és elmondtam neki, hogy szükségem van a tanácsára a teniszpályafutásomat illetően. Azt mondtam neki: »Nem tudom, mit tegyek, azt hiszem, túl vagyok rajta, de lehet, hogy nem vagyok túl rajta." Tiger egy tigris, és határozottan kitartott amellett, hogy ugyanolyan vadállat legyek, mint ő. Azt mondta: »Serena! Mi lenne, ha csak két hetet adnál neki? Nem kell elköteleződnöd semmi mellett. Két hétig naponta kimész a pályára, mindent beleadsz, és meglátod, mi történik.« Belementem, de nem tettem meg. Aztán, úgy egy hónappal később mégis kipróbáltam. Varázslatos érzés volt újra felvenni az ütőt. És jó voltam. Nagyon jó! Oda-vissza voltam a gondolattól, hogy játsszam Wimbledonban, majd a US Openen is.

Mint mondtam, ez az egész fejlődés nem egyszerű nekem… Nem szeretek különösebben az örökségemre gondolni. Sokszor kérdeznek róla, és soha nem tudom, mit mondjak. Bízom abban, hogy a nekem biztosított lehetőségeknek köszönhetően a női sportolók úgy érzik, önmaguk lehetnek a pályán. Sok hibát követtem el a karrierem során, ezekből tanultam, és elfogadtam őket. Messze vagyok a tökéletestől, sok kritikát elviseltem, és szeretném azt hinni, hogy profi teniszezőként nehéz időket éltem át annak érdekében, hogy a következő generációnak könnyebb legyen. Remélem, hogy az emberek úgy gondolnak rám, hogy valami nagyobbat jelképezem, mint a tenisz. Csodálom Billie Jeant, mert túlszárnyalta a sportágát.

Sajnos nem álltam készen arra, hogy megnyerjem az idei Wimbledont. És nem tudom, készen állok-e a US Open megnyerésére, de megpróbálom. A felvezető versenyeket pedig élvezni fogom. Tudom, hogy volt egy olyan rajongói fantázia, amely szerint Londonban beállítottam Margaret rekordját, majd New Yorkban meg is döntöttem azt, és a trófeaátadón azt mondom: »Viszlát!« Értem. Ez jó fantázia! De nem keresek ünnepélyes utolsó pillanatot a pályán.

Borzalmas vagyok a búcsúzkodásban, talán a világon nekem megy a legrosszabbul. De kérlek, tudd, hogy sokkal hálásabb vagyok neked annál, mint amit valaha ki tudnék fejezni szavakkal! Annyi győzelemhez és oly sok trófeához vezettél. Hiányozni fog ez az énem, a lány, aki teniszezett. És te is hiányozni fogsz!”