Számoljunk százig! – Kovács Erika jegyzete

Órákon keresztül tudnám mesélni a Hosszú Katinkával kapcsolatos élményeimet – kettőnk „közös” története a 2008-as eindhoveni Európa-bajnokságon kezdődött (ott szerezte meg egyébként pályafutása második érmét, egy ezüstöt négyszáz vegyesen) és megannyi, rendszerint sikeres állomással folytatódott, hogy aztán kikössünk Tokióban, az olimpián, ahol az ötödik hely volt a „csúcs”, s ahol nagyjából ugyanolyan bánatos szemekkel nézett rám Katinka, mint 13 évvel korábban.

Órákon keresztül tudnám mesélni a Hosszú Katinkával kapcsolatos élményeimet – kettőnk „közös” története a 2008-as eindhoveni Európa-bajnokságon kezdődött (ott szerezte meg egyébként pályafutása második érmét, egy ezüstöt négyszáz vegyesen) és megannyi, rendszerint sikeres állomással folytatódott, hogy aztán kikössünk Tokióban, az olimpián, ahol az ötödik hely volt a „csúcs”, s ahol nagyjából ugyanolyan bánatos szemekkel nézett rám Katinka, mint 13 évvel korábban.

Eindhovenben elege volt az úszásból, menekülni akart (menekült is, egészen Amerikáig), Tokióban a szomorúsághoz némi értetlenkedés is társult, hiszen a korábbi évek sikersorozata után még akkor is nehéz volt elfogadnia az érem nélküli szereplést, hogy tisztában volt vele, ha valakit, őt tényleg megtépázta a koronavírus-járvány azzal, hogy felkészülésének alappillérei, a versenyek elmaradtak.

Eindhovenben kifakadt („Elegem van ebből az egészből, utálok úszni!”), Tokióban visszafogta magát, nem öntötte rám, ránk a keserűségét – nem keresett kifogásokat, csak a mondatokat, mert az egyértelmű volt, hogy nehéz megszólalnia, nehéz arra magyarázatot adnia, mi és miért nem sikerült, s hogy hová tűnt a régi Katinka.

De én már ott, a tokiói vegyes zónában megbizonyosodtam arról, hogy el sem tűnt, hogy ott van köztünk: ugyan nem éremmel a nyakában, mégis teljes valójában.

„Így úgysem tudom befejezni!” – a mondat, amely egyértelműsített mindent.

Benne.

Bennem.

És mostanra már mindenkiben.

Tényleg hosszasan sorolhatnám a Katinkához fűződő élményeimet, közte az olyan beszélgetéseket is, vajon miért járnak a nők magas sarkú cipőben, vajon a fehér- vagy a vörösbor a finomabb, de olyat, amelyik némi megfutamodást, feladást rejtett, csupán egyet említhetnék – azt a bizonyos eindhoveni megnyilvánulást.

Az elmúlt két évben arról is gyakorta beszéltünk, mi hajtja még előre, s bár konkrétumokat szinte sohasem mondott, a szeme beszélt helyette: csillogott.

És csillog továbbra is, hiszen megtalálta a vágyott célt, immár újra van miért nekiveselkednie, pedig kétségeink ne legyenek afelől, hogy mostanra már meggyötri minden egyes hajnali felkelés – mégis megy előre: küzd, hajt és bizony szenved.

Lehet, hogy még nem is tudja, de ennél fontosabb, hogy nem is akarja feladni, hiszen megálmodott valamit ismét. Én meg idézem az utolsó közös élményünket ezzel kapcsolatosan, remélem, elnézi nekem, hogy most ezt megosztom mindenkivel: „Milyen menő lenne már, ha a nevem mellett ott szerepelne, hogy száz!”

Az elmúlt 13 év és közös történetünk megannyi állomása, élménye számomra egyértelműsíti: elszámolunk százig.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!