Amikor ők még... A Liu testvérek 2015-ben

Amikor ők még kis(ebb) srácok voltak…
Így szólt a 2015 tavaszán, a Nemzeti Sport Junior-mellékletében megjelent írásunk bevezetője: „A moszkvai felnőtt-világbajnokságon két ezüstérmet szerző Liu Shaolin Sándor és öccse, a váltóval második Shaoang egyelőre pihen és tanul. A kivételes képességű tinédzser testvérpár szerint mostantól bármit elérhetnek a magyar rövid pályás gyorskorcsolyázók.”Amikor ők még kis(ebb) srácok voltak…
Így szólt a 2015 tavaszán, a Nemzeti Sport Junior-mellékletében megjelent írásunk bevezetője: „A moszkvai felnőtt-világbajnokságon két ezüstérmet szerző Liu Shaolin Sándor és öccse, a váltóval második Shaoang egyelőre pihen és tanul. A kivételes képességű tinédzser testvérpár szerint mostantól bármit elérhetnek a magyar rövid pályás gyorskorcsolyázók.”

Roska Emese Boglárka (2015) Öt perccel a megbeszélt időpont előtt várnak rám. Ketten álldogálnak, szerényen, nem zsongja körül őket rajongók hada. „Pedig én kifejezetten vágyom rá, hogy odajöjjenek hozzám, és elkérjék a számomat” – mondja mosolyogva a 19 esztendős Liu Shaolin Sándor, azaz Sanyi már a jeges frappé mellett, és ezzel öccse, a szintén a Sportország SC-ben versenyző Shaoang (17) is egyetért. Ám – legalábbis szerintük – messze még ez az időszak. Hiába értek el már-már történelmi sikereket az elmúlt hónapokban, még nem ostromolják őket a szurkolók.

A média annál inkább. Akadt nap, amikor három televíziós stáb forgatott a csapattal, s ahogyan a srácok mondják, ha nem látják a kamerán a feliratot, már meg sem kérdezik, hogy honnan jöttek. „Majd este bekapcsoljuk a tévét, aztán megnézzük, hogy melyik híradóban szerepelünk”.

Amikor 2005-ben először léptek be a budapesti Gyakorló Jégcsarnokba, nyilván maguk sem gondolták, hogy tíz évvel később ott tartanak, ahol most. Miképpen ők, a sportág is nagy utat járt be idehaza, és „kéz a kézben” a világelitbe értek. Amihez szükség volt a kínai kalandra is.

Az esetleges honosításon kattogó kommentelők hiedelmével ellentétben mind a két fiú Magyarországon született; édesanyjuk magyar, édesapjuk kínai. Már gyermekkorukban rengeteget utazgattak, ezért manapság a világkupákkal, világversenyekkel járó hosszadalmas repülőutak nem jelentenek számukra különösebb megterhelést. Felnőttek a kihívásokhoz. Különösen azzal, hogy nyolc esztendeje egy évet Kínában töltöttek.

„Ez adta meg az alaphangot. Igaz, nem volt olcsó mulatság az utazás meg a lakásbérlés” – idézi fel azt az időszakot Sanyi. „Befektetés volt?” – kérdezem, s a felelet határozott „Igen!”. Invesztíció, amely eredményekben és anyagilag is most kezd megtérülni. „Ma már a sportból élünk” – teszi hozzá a nemzetközi élmezőny legfiatalabbja, Shaoang.

Nyár óta már külön laknak a szülőktől. Általában Sanyi főz, bár gyorsan korrigálja, mondván, „inkább csak összedobok valamit”. A többi tennivaló Shaoang reszortja. Az összhang itt is tökéletes, akárcsak a váltóban, ami nélkül nem is működhetne a staféta. A báty szerint kettejük kapcsolatában főleg az őszinteség a titok: ha valami probléma adódik, azt azonnal megbeszélik, nem görgetik maguk előtt a sérelmeket.

„Amikor az első junior világbajnoki érmemet szereztem, nem voltam jó formában, mégis sikerült” – utal arra Sándor, hogy talán a legfontosabb összetevők egyike a szerencse. Annak hiányára az öccse a tavalyi, szocsi téli olimpia előtti történéseket idézi fel, amikor egészen kevésen múlt, hogy a váltó kvalifikálja magát a játékokra.

És ezzel új témába fogunk: mennyire „bíróérzékeny” a sportág? Liuék szerint egy-egy kétes szituáció megítélésénél számíthatnak az elért eredmények, de azt azért nem gondolják, hogy a sikerekkel automatikusan elnyerték a bírók rokonszenvét. Sokkal többet számít, hogy a rivális nagyhatalom-e, melyiknek erősebb a sportdiplomáciája. Világbajnoki érmek ide vagy oda, ebben van még mit fejlődni idehaza. Ahogyan a körülmények megteremtésében is.

„Az egyik világkupaversenyen belestünk az amerikaiak öltözőjébe. Konyhát láttunk, masszázságyakat, jakuzzikat. Ez talán valóban luxus, de mivel a fél napunkat a pályán töltjük, fontos, hogy ideális körülmények között dolgozhassunk” – mondja Shaoang. A báty hozzáteszi: alapvetően adottak a felkészülés feltételei, de nekik például csak biciklijeink vannak, konditerembe már máshova járnak. Úgy véli, akár ezek azok az apróságok is dönthetnek a legjobbak között.

De akkor hogyan lett lassanként mégis bérelt helyük a világelitben? Shaoang szerint a legfontosabb az akaraterő és a szív, míg a hazai short track első világbajnoki érmét szerző fivér úgy látja, inkább a tehetség és a szerencse a döntő. Aztán összefoglalja, mit vár a jövőtől:

„Nem az egyik napról a másikra lesz valaki olimpiai bajnok. Persze nagyon örülünk az érmeknek, és valószínűleg jövőre is a dobogó lesz a cél. Ugyanakkor a pjongcsangi olimpián már biztosan többet akarunk. Senki sem azért versenyez, hogy második vagy harmadik legyen. Mi sem...”