Kard ki, kard! – Thury Gábor publicisztikája

Az alaptörténet még több mint két héttel ezelőttre nyúlik vissza – a lényeg persze még jóval előbbre –, amikor az universiadéra induló sportolók esküje kapcsán az is kiderült, hogy a honi Egyetemi-főiskolai Sportszövetség bejelentette, pályázik az eseménysorozat 2025-ös megrendezésére. Az is akkortájt látott napvilágot, hogy a jövő évi Giro d'Italia első három magyarországi etapja hol lesz, nem beszélve arról, hogy nyilvánosságra hozták: a legrangosabb női teniszcsapatverseny, a Fed-kupa döntőjének a következő három esztendőben Budapest ad otthont. Emellett egy Széljegyzetben néhány közelmúltbeli és jövőbeni hazai rendezésű sportesemény felsorolása kapcsán megjegyeztem, nem lennék meglepve, ha a legnagyobb világversenyek megtartása után Budapest pályázna az ötkarikás játékokra. Ráadásul Szabó Tünde sportért felelős államtitkár az eskütétel után kifejtette, addigra valamennyi szükséges sportlétesítmény megépül, sőt szinte minden jelentős sportág elmondhatja magáról, hogy hazánkba hozta legnagyobb eseményét.

Régi ismerős jelezte, interneten olvasta az írást, majd nem sokat teketóriázva nekem szegezte a kérdést: komolyan gondolom-e? Igen, komolyan, és ha azt vesszük, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyre inkább az emberi léptékű ötkarikás játékokat favorizálja – legalábbis a költségvetés szintjén –, akkor a magyar főváros egyáltalán nem lenne esélytelen.

A szándék egyértelmű: Budapesten 2017-ben vizes és cselgáncs-vb volt, egy évvel később a birkózók vb-je, az idén áprilisban a pingpongosok álltak asztalhoz, ma vívó-vb kezdődik, augusztusban kajak-kenu-, szeptemberben öttusa-világbajnokságot rendeznek hazánkban, amely 2022-ben Szlovákiával együtt férfi kézilabda Eb, majd ismét cselgáncs-vb, egy évvel később atlétikai vb színhelye lesz.

A BOK-csarnokban mától 23-áig a vívóké a porond. Az olimpiai kvalifikáció időszakában vagyunk, hagyományosan a legnagyobb várakozással a kardcsapat versenyei elé tekintünk. A részvétel nem okozhat gondot az aktuális rangsorban harmadik helyen álló együttesnek, ez egyébként azt is jelenti, hogy a tavalyi újvidéki Eb-győztes válogatott (Decsi Tamás, Gémesi Csanád, Szatmári András, Szilágyi Áron) csak a vb-elődöntőben találkozna európai csapattal. A végső cél persze nem csupán az olimpia, hanem Tokióban nyilván az első hely. Gyakorta elhangzik, ne rakjunk terhet a versenyzőkre, de aki erre a fegyvernemre adja a fejét, annak más nem lebeghet a szeme előtt, már csak a tradíció miatt sem. S hát nem a „vak tyúk is talál szemet” effektusról van szó: a kardválogatott 2016-ban, 2017-ben és 2018-ban a vb-n két ezüst- és egy bronzérmet szerzett (a három évvel ezelőtti eseményen Gémesi helyett Iliász Nikolásszal a soraiban, ráadásként Szatmári 2017-es egyéni vb-sikerével), a legutóbbi budapesti vb-n, 2013-ban egyéniben ugyancsak harmadik Szilágyi hatalmas élményként emlékszik a hazai viadalra, a szurkolók ugyanis csodás hangulatot teremtettek. Ne legyenek kétségeink: most is így lesz.

Sokszor hallani, hogy mi – mármint magyarok – olyan sportágakban vagyunk jók, amelyek iránt a világ többi országa kevesebb érdeklődést mutat. Ez el is fogadható érv, arról azonban megfeledkezik mindenki, hogy az eredményes múltbeli szereplés szinte beleégett a sportszeretők tudatába, ezért van az, hogy a hazai világversenyek során a külföldiek nem csupán a rendezés magas színvonalát ismerik el, hanem hozzáértőnek tartják közönségünket.

Mitől lesz valaki hozzáértő – vagy legalábbis tájékozott?

Három évvel ezelőtt a Honvédelmi Minisztérium a Hadtörténeti Múzeumban „Jekelfalussy-Piller György és a modern magyar vívósport megszületése” című kiállítással állított emléket a kétszeres olimpiai bajnok, hatszoros Európa-bajnoki aranyérmes kardozónak, a honi vívósport egyik legnagyobb alakjának. Piller – aki az 1930-as években németes hangzású neve elé vette fel édesanyja vezetéknevét – egész élete a „magyar lélekkel, erős magyar akarással” mottó jegyében telt. Máday Norbert ezzel a címmel szerkesztett kiváló, illusztris kiállítási katalógust – a szerző munkája többek között a modern honi kardvívás egyik megkerülhetetlen egyéniségéről, a magyar maestróról, Borsody László fővívómesterről, a Magyar Királyi Toldi Miklós Honvéd Sporttanár- és Vívómesterképző Intézet vagy ahogyan a köznyelv hívta, a SPOTI aligazgatójáról készült könyv is. Talán írnom sem kell, 1925-ben a legendás intézmény tagja lett Piller György, akit Borsody számos alkalommal titokban készített fel, nehogy egy-egy új akciójáról idő előtt értesüljenek a vetélytársak. Piller születésének 120. évfordulójáról június 24-i retró Népsport-mellékletünkben megemlékeztünk, ám érdemes kiemelni, hogy a katona, egy időszakban a királyi testőrség tagja, később zászlóaljparancsnok, az 1932-es Los Angeles-i olimpián előbb csapatban (Piller, Kabos Endre, Petschauer Attila, Gerevich Aladár – mellettük Nagy Ernő és Glykais Gyula vívott, ez talán minden idők legerősebb kardegyüttese volt), majd egyéniben szerzett olimpiai aranyérmet. Ezt követően kijelentette: mivel a legnagyobb célt, amit amatőr sportoló elérhet, elérte, visszavonul. Ám egy évvel később a budapesti Eb-n újra kardot fogott a kontinensbajnokságra egyébként benevezett, de néhány hónappal a verseny előtt már leálló vívó. Történt, hogy a nagy vetélytárs olaszok megóvták Rajcsányi László szereplését, s helyére az ellenfél legnagyobb megrökönyödésére Piller állt be a csapatba, s mindhárom csörtéjét megnyerte, mindeközben visszavágott Giulio Gaudininek a Los Angelesben az egyéniben elszenvedett vereségért. Az 1991-es, ugyancsak budapesti rendezésű vb kapcsán a kiváló sportújságíró, vívásszakíró Dávid Sándor felelevenítette az asszó legendáját, nevezetesen, hogy a két méter magas olasz már 3:0-ra vezetett, amikor valaki bekiabált Pillernek. „Na mi lesz, baka?” Mire olimpiai aranyérmesünk a bajsza alatt eldörmögte a hazai vívólegendárium egyik leghíresebb mondatát. „Ne szarj be, eddig csak tanulmányoztam!” Aztán 5:3-ra győzött, a magyar csapat meg 9:4-re, s ezzel az Eb-t is megnyerte. Piller a második világháború alatt szovjet hadifogságba esett, 1945. augusztus elsején szabadult, miután a kelenföldi pályaudvaron Péter Gábor, az ÁVH későbbi rettegett vezetője felismerte, később le is szerelhetett. Visszakerült a sportág vérkeringésébe, az 1956-os olimpián aranyérmes Kárpáti Rudolf és a csapat (Kárpáti, Gerevich, Kovács Pál, Hámori Jenő, Keresztes Attila, Magay Dániel) szakvezetője volt, Melbourne után az Egyesült Államokban telepedett le, 1960-ban, a római olimpia idején hunyt el. Vívóinktól szívszorítóan fájdalmas, egyben felemelő levélben búcsúzott, amelyben többek között ez állt: „Ha igaz a síron túli élet, akkor ott sem szűnik meg a szeretetem irántatok, s a magyar vívásért, hazámért.”

A Borsody-tanítvány Piller Miskolcon idősebb Gerevich Aladárnál sajátította el a sportág alapjait, fiával, Gerevich Aladárral együtt vívott a válogatottban. A magyar kardvívás erejét mutatja, hogy az 1956-os forradalmat követő kivándorlási hullám nem sújtotta a sportágat a gondolt mértékben: az „öregek”, Gerevich és Kovács még vívtak Rómáig, s a csapat olimpiai bajnok lett, egyéniben Kárpáti megvédte címét. Gerevich Aladár egyik fia, Pál pedig egyéniben és csapatban is vb-aranyérmig jutott. Bátyja, György elsősorban a fiatal kardvívók kiválasztásában és az utánpótlás-nevelésben jeleskedett. S ezzel el is érkeztünk a jelenhez: jelenlegi kardcsapatunkból ő volt Szilágyi Áron, Szatmári András – korábban a csapatban kétszeres világbajnok, olimpiai második Nemcsik Zsolt, mi több, a szintén vb-ezüstérmes Iliász Nikolász – nevelőedzője.

Némi túlzással: ha felidézzük a magyar férfi kardvívás dicső napjait s nem kevésbé dicső egyéniségeit, a történések, történetek nem függetlenül kapcsolódnak egymáshoz, hanem szervesen. De hasonló példák felhozhatók a vívás legtöbb szakágából, a vízilabdázókéból, a kajak-kenusokéból, a birkózókéból és az öttusázókéból is. Ne csodálkozzunk, hogy a magyar emberek kíváncsiak ezen sportágak világbajnokságaira.

Biztos így lesz mától a BOK-csarnokban is.