Amikor a vízilabda Európa-bajnokság időpontja az év első hónapja, akkor a sportágat avatatlan szemmel figyelőknek is rögtön nyilvánvalóvá válik, a kontinenstorna nem lehet az év fő versenye. Idén sem az, hiszen a legnagyobb erőpróba nyilvánvalóan a tokiói olimpia lesz. Mi más is lenne, főleg abban a sportágban, amelyben mindenkinek az első kérdése, hogy mi történik majd az olimpián, de ezen a 2000 és 2008 között sorozatban megnyert három, összesen kilenc aranyérem miatt egyáltalán nem csodálkozhatunk.
Két tényező miatt mégis kiemelt fontosságú a Duna Arénában ma rajtoló Európa-bajnokság: egyrészt még egyik csapatunk sincs ott az olimpián, és a kontinenstornán mindkét nemben kvótát lehet szerezni, másrészt pólósaink hazai világversenyen játszhatnak. Ez mindenképpen kivételes lehetőség, nyerni pláne az lenne: Budapesten legutóbb 2001-ben szerzett a magyar válogatott bárminemű aranyérmet (akkor is Európa-bajnokit, egyébként), amikor a Faragó Tamás vezette női válogatott ült fel a kontinens trónjára. A férfiak viszont még régebben, 1958-ban diadalmaskodtak, olyan klasszisok vezényletével, mint Dömötör Zoltán, Kanizsa Tivadar vagy Kárpáti György.
A kettős cél és a szurkolók elvárásai akár agyon is nyomhatnák a játékosokat, de ahogyan Varga Dénes, a férfiválogatott csapatkapitánya fogalmazott, a hangsúlynak azon kell lennie, hogy élvezzék a játékot a hazai közönség előtt. Ezen a lelkületen múlhat a sikeres szereplés, elvégre nem lenne hátrány, ha a mobil lelátóval tízezresre bővített Duna Aréna hangorkánjától az ellenfél fürdőnadrágja lenne tele...
Ehhez a gondolatmenethez csatlakozott a női válogatott játékosa, Gurisatti Gréta is, aki úgy fogalmazott, csak akkor lesznek sikeresek, ha minden mérkőzést megélni akarnak, nem pedig túlélni.
És bár az olimpiai kvalifikáció fontos cél, a játékosok elsősorban az Európa-bajnokságra koncentrálnak – nagyon helyesen. Elvégre ha megnyerik az aranyérmet, akkor mindennemű számolgatás nélkül jár hozzá a kvóta is. Aztán jöhet a valódi főverseny.