Száz aranyalma – Ballai Attila publicisztikája

Veszélyes játékba kezdtünk, közösen a Nemzeti Sport, a Magyar Nemzet és az Origo. Ezt rögtön az elején tisztázzuk, miként azt is, hogy minden idők tíz legjobb magyar vízilabdázójának kiválasztása azért elsősorban mégiscsak játék. Ettől persze még nagy a tétje és a jelentősége. Amiként, ha komolyan vesszük, a barátok közti kispályás focinak is, nem beszélve egy piros negyvenszáz-ultiról, öt aduval, ha a másik három egy kézben van. Azonban, ha nem történik becstelenség – az egyik cimbora nem csúszik rá hátulról az Achillesünkre, a másik a kártyaasztalnál nem kezdi dúdolni a „Zöldre van a rácsos kapu festve” nótát, jelezve a partnernek, hogy zölddel induljon –, egy perccel a derbi vagy a parti vége után már nincs miért neheztelni, füstölögni. Ettől játék a játék.minden idők tíz legjobb magyar vízilabdázójának kiválasztása azért elsősorban mégiscsak játék. Ettől persze még nagy a tétje és a jelentősége. Amiként, ha komolyan vesszük, a barátok közti kispályás focinak is, nem beszélve egy piros negyvenszáz-ultiról, öt aduval, ha a másik három egy kézben van. Azonban, ha nem történik becstelenség – az egyik cimbora nem csúszik rá hátulról az Achillesünkre, a másik a kártyaasztalnál nem kezdi dúdolni a „Zöldre van a rácsos kapu festve” nótát, jelezve a partnernek, hogy zölddel induljon –, egy perccel a derbi vagy a parti vége után már nincs miért neheztelni, füstölögni. Ettől játék a játék.

A pólós szavazásnál a becstelenség kizárt. Eleve az, de a zsűritagok, a sportág héroszai ezt garantálják. Ám ettől még a felelősségük roppant nagy, feladatuk szinte megoldhatatlan. Hiszen nem almákat kell ugyan körtékkel összehasonlítaniuk, hanem akár száz almát, aranyalmát egymással, de úgy, hogy ötvenet megízlelhetnek, ötvenet viszont nem. Még minden idők tíz legjobb magyar íróját is sokkal könnyebb meghatározni, csak el kell olvasni a műveiket. Mert el lehet! Ha ellenben a pólós voksoláshoz hasonló módon kellene dönteni, az azt jelentené, hogy mondjuk Jókai és Móricz regényeit mindössze hallomásból, korabeli értékelésekből, eladott példányszámokból ismerhetnénk meg, a szövegek nem állnának rendelkezésre, csupán annyit tudnánk, hogy kiváló és népszerű szerzők voltak.

Lehetetlen küldetés. Mégis vállalkoztunk rá, nem is elsősorban e három médium, hanem a szavazásra felkért olimpiai bajnokok, korábbi szövetségi kapitányok, mesteredzők. Kisujjukban van a póló minden csínja-bínja, de ők sem láthatták, amint a sportág első magyar olimpiai aranyérmének elhódításakor, 1932-ben a mieink úgy húznak el 6:0-ra a címvédő németektől, hogy Németh „Jamesz” négy gólt töröl be. Sőt, Gyarmati Dezsőről is inkább csak elhihetjük, hogy ő volt az univerzális játékos megtestesítője, mert mindent tudott. Teljes meccsfelvételek azonban nemhogy az 1930-as, de az '50-es évekből sem maradtak fenn.

Tovább megyek, még ha minden mérkőzést és mindenkit tetszőleges alkalommal megnézhetnénk, akkor sem lenne sokkal egyszerűbb a helyzet. Egyrészt azért nem, mert kilenc olimpiai arany és négy hőskor idoljai közül kell tízes listát, dobogósokat és elsőt hirdetni. Aki úgy érzi, méltánytalanul maradt ki, azt legfeljebb úgy vigasztalhatnánk, mint a cigányprímás a banda legfiatalabb tagját a pénzosztáskor. A fiú megütközve kérdezi, „mi van, nekem nem jár?”, a főnök pedig örökbecsű, filozofikus mélységű feleletet ad: „járni jár, de nem jut”. Másrészt az sem nyilvánvaló, mi a fő szempont a jelöléskor. A képesség vagy az érdem, mármint az, ki mit nyert, mennyit tett a klubjáért, a válogatottért, a magyar pólóért. A két megközelítés nyilvánvalóan két különböző listát eredményezne.

Ugyanezekre a döccenőkre számítunk majd további szavazásaink során. Vegyük például a női kézilabdát! Elvileg könnyebb a helyzet, mert bár aranykorok vannak, olimpiai aranyunk egy sincs, és az emlékezetnek egy egész helyett több mint fél évszázadot kell befognia, a kiindulási alap az 1965-ös vb lehet. De valljuk be töredelmesen, ki képes felidézni magában Rothermel Anna védő- vagy Schmidt Jenőné lövőmozdulatait? Arról már számos információ és személyes élmény alapján vitatkozhatunk, hogy Sterbinszky, Gódorné, Kökény, Pádár, Radulovics, Pálinger vagy Görbicz-e a legnagyobb – de egyetérteni nem fogunk.

Minden idők legjobb magyar labdarúgójáról már voksoltak. A FourFourTwo magazin szavazásán Puskás Öcsi nyert. Egyfelől, ki más? Másfelől, akár még öten is. Amikor például a 93 éves Gyetvai Lászlónál jártam, kijelentette, nála Puskás a második, Zsengellér az első. Egy fradistánál egy újpesti. Drága jó Laci bácsi elővett egy papírlapot, amelyre előre felírta és olvasni kezdte a neveket, Kocsist, Bozsikot, Albertet; a pontos sorrendre már nem emlékszem, de arra igen, hogy a hetedik helyre saját magát tette. Ennyire szubjektív műfaj ez.

Fritz Walter, az 1954-ben győztes nyugatnémetek csapatkapitánya egy ízben leszögezte, a legjobb labdarúgó, aki ellen valaha játszott, magyar volt. Ebben nincs semmi meglepő. De hogy ki az? Sohasem találnák ki. Nagymarosi Mihály. Sokan talán nem is hallottak róla. 1919-ben született, a legrosszabbkor, mert pályája csúcsát derékba törte a háború, a formálódó Aranycsapathoz már túl öreg volt, tizenhárom válogatottságig jutott. Ám 1942 májusában, az Üllői úton, 40 ezer néző előtt, amikor 5:3-ra győztek a németek, ott volt, csillogott, Fritz Walter vezető gólját „Misa” egyenlítette ki.

Aztán természetesen jöhetnének az örök dilemmák. Puskás vagy Kocsis? Olyannyira élő kérdés ez, hogy Kocka hamvainak hazahozatalakor, amikor először találkozhattam a fiával, bájos tört magyarsággal és spanyolos hevülettel azonnal nekem szegezte: „Na, ki volt a jobb, Puskás vagy apuka?” És Albert vagy Varga Zoli? Az egyiknek haláláig az életét jelentette a Ferencváros, a brazilok ellen, a liverpooli vb-csoportmeccsen angol szurkolók tízezrei skandálták a nevét, a másik huszonhárom évesen külföldre távozott; de zseni volt, a labda virtuóza. Vagy az újpestieknek miért Törőcsik a mindenkit elhomályosító legenda? Nem ő rúgta a legtöbb gólt – nemzeti mezben „csupán” tizenkettőt –, nem ő a legtöbbszörös bajnok vagy válogatott, nem ért el átütő nemzetközi sikereket. De ő volt, ő is maradt a Kese, a Törő! Aki táncolt, míg a többiek küzdöttek és futballoztak. A minap szűk, futballőrült társaságban még azon is vitatkoztunk egy sort, hogy Messi vagy Maradona? Nekem az utóbbi, mert sohasem adott hozzá egyetlen játékos sem annyit hazája világbajnoki címéhez, mint ő 1986-ban, és nem vitt egy középcsapatot, a Napolit a csúcsra. De hogy ne lenne igaza annak is, aki Messit választja? És egyikünk sem láthatta az első argentin bálványt, Guillermo Stábilét, az 1930-as vb gólkirályát, aki Uruguayban öt mérkőzésen nyolcszor köszönt be.

Fentebb csupa csatárzseni neve sorjázik. Hiába, a futballnak, a vízilabdának és minden más labdajátéknak orvosolhatatlan igazsága a támadó kontra védő (különösen, ha kapus) összevetése, rendre az utóbbi hátrányára. Na, ez az alma és a körte esete. Elöl elég egyetlen jó perc a mennybemenetelhez, hátul ugyanígy elég egyetlen rossz a pokolra szálláshoz. Ezért is valószínű, hogy a világ valaha volt legkiválóbb pólóbekkje sem lehet ott a magyar tízes listán, hiszen az ő fő célja, feladata, hogy ne történjen a kapu előtt semmi rendkívüli, látványos, maradandó; ki is szavazna rá?

Sportágon belül maradva is gerjedezhetnek indulatok, hát még, ha tágítjuk a kört. Az Év sportolója gála minden évben emelkedett ünnep és egyben neuralgikus pont. Ismerünk mimózát, aki úgy megsértődött az újságírókra, hogy azóta se nyilatkozik senkinek. A Nemzet Sportolója-választás legutóbbi fordulója kapcsán, a közelmúltban is ütköztek a nézetek. Akadt olyan önjelölt, aki a médiában vehemensen érvelt saját maga mellett, én nem csak ezért nem voksolnék rá. Nálam – pólóst ezúttal az aktuális verseny miatt nem említek, pedig tehetném – az asztaliteniszben négyszeres világbajnok Jónyer István vagy Mészöly Kálmán volt ezúttal a favorit, ő részben azért, mert egy futballistának szerintem helye lenne a tizenkettő között. Amíg még van kit beválasztani. A hatvanas évek vb-hősei után sajnos már nemigen lesz. Aztán Monspart Sarolta nyert, nagyon is megérdemelten.

Sportoló számára egyetlen olyan szubjektív véleménynyilvánítás létezik, amely döntően hat a karrierjére. Amikor a szövetségi kapitány kijelöli az olimpiára, vb-re utazó keretet. Abból hajszállal kimaradni valóban lélekölő, mert ott az a hajszál a mindent választja el a semmitől. A mi mostani játékunk ehhez képest kifejezetten humánus verseny. Lesz tíz győztese – sőt, az olvasókkal együtt remélhetőleg több tízezer –, és nem lesz egyetlen vesztese sem.