Magyar táncok – Berta Mihály publicisztikája

Biz' isten, nem fogjuk ráspollyal kapargatni a még teljesen be sem hegedt sebet, és nem kezdjük el hosszan sorolni, hogy az idén tavasszal milyen sportesemények nem lettek megtartva az eredeti időpontjukban. Egyszerűen csak rögzítsük a tényt, hogy tavaly karácsony másnapján, de még az első ordas nagy januári elalvás reggelén (délelőttjén) sem gondoltuk volna, hogy 2020. április-májusban egy tízrészes amerikai filmsorozat lesz a világ legnézettebb sporteseménye. És majdhogynem az egyetlen valamirevaló friss sportélménye. Ember tervez, koronavírus, karantén és Michael Jordan végez.

Lassan két hónapja, hogy tizedszer is lepörgött a stáblista ennek a Last Dance című, a Chicago Bulls utolsó nagy dobását, vagyis az 1998-as bajnoki győzelmét elmesélő sorozatnak a végén. Azóta épp elég idő telt el ahhoz, hogy a világjárvány miatt az előzetesen kalkuláltnál jóval, de jóval szélesebb réteghez eljutó, ennek következtében már nem csak a hardcore sportfogyasztóknak élményt adó alkotásról mindenki elmondhassa – és ahogy hallottuk-olvastuk, el is mondta – a véleményét. Kezdve azzal, hogy mi is akkor a sorozat műfaja: dokumentumfilm, mint ahogy annak egyébként a műfaji szabályok és sajátosságok alapján tetszik, vagy valójában többszereplős önéletírás inkább? Olyan Odüsszeia, amelyet nem Homérosz, hanem személyesen Odüsszeusz mondott tollba, vagy ez esetben írt bele a forgatókönyvbe? A Chicago Bulls a történet „főszereplője”, s persze azon belül is az 1998-as végső nagy összeállás, s az ezzel elhódított hatodik bajnoki aranygyűrű, vagy „csak” a 23-as számú billogot viselő főbika, aki az utolsó vágás jogát birtokolva ezt az alkotást is, miként a kilencvenes évek korszakos kosárlabdacsapatát, a saját képére formálta? És ha már Jordan: közösségépítő vagy inkább közösségromboló volt-e a győzelmet mindenáron hajszoló, a vereséggel pedig láthatóan mit kezdeni nem tudó bedobó karaktere, amit aztán társaitól is ugyanúgy elvárt és megkövetelt?

Kérdés és válasz is bőven van még, feltéve és megválaszolva is – aligha mi fogunk új fejezetet nyitni a Last Dance-értelmezés kézikönyvében. De most nem is törekszünk rá, sőt, kissé sután is érezzük magunkat, hogy még mindig csak itt tartunk... Mintha mi lennénk Zámencsik Béla az Iskola a határon című Ottlik-remekműben, az a katonaiskolás fiú, aki egy évvel az évfolyamban tomboló nagy rádióépítő-hullám után látott neki a maga satnya kis készülékének, a „félkegyelműek áhított odaadásával”. Vagy mint a lírai én Lovasi András Mire megtanultam című dalában, aki „mire megcsinálta a cselt, már berúgták a gólt”.

Hogy akkor mégis miért beszélünk ennyit a Last Dance-ről? Miért? Ha már Ottlik, akkor persze akár azért is (vö. második rész, 19. fejezet). Valójában viszont azért, mert mi a Last Dance első részétől fogva azon tanakodtunk, hogy ha a magyar sport egészére vetítve lehetne egy hasonló sorozatot készíteni, a múlt és a jelen arra érdemes alakjait egyaránt számításba véve, mikor, ki és főleg miért lenne érdekes egy hasonlóan különleges látásmódú, egyedi filmnyelvet beszélő, rengeteg értékes és az újdonság erejével ható archív anyagot használó, valódi dokumentumfilm-szereplésre.

A legkézenfekvőbb választásnak Egerszegi Krisztina atlantai olimpiai szereplésének feldolgozása tűnik. A női hátúszás valaha élt legnagyobb alakja négyszeres ötkarikás aranyérmesként utazott el az 1996-os játékokra, kimondva, hogy az lesz élete utolsó versenye. Mindezt 22 évesen. És azok után, hogy az 1992-ben Barcelonában három aranyat nyerő Egerszegi két évvel később, 1994-ben a római világbajnokságon mindkét hátúszószámban kikapott a korábban szinte ismeretlen kínai Ho Ce-hungtól, a rövidebbik távon ráadásul nem csak tőle, hiszen ötödik lett. Ezek után lett Atlanta az úszó utolsó nagy dobása és saját személyes Last Dance-e, ahol bizonyította, hogy a váratlanul jött, épp ezért igen fájdalmas vereségekből is vissza tudott kapaszkodni. S egyszersmind sorozatban harmadszor volt képes ugyanabban a számban olimpiai bajnokságot nyerni, ami a szóban forgó 200 háton senkinek, de a női úszósportban is egyedül az ausztrál Dawn Frasernek (100 gyors) sikerült addig. Ráadásul élete valóban utolsó úszóversenyének utolsó futamában.

Vagy ott van Papp László története! Ő 1948-ban állhatott fel az olimpiai dobogóra először mint a középsúly bajnoka, 1952-ben már a nagyváltósúlyúak között lett aranyérmes. Aztán 1956-ban, egy levert forradalom után, nyugtalanító bizonytalanság közepette, fárasztó és körülményes melbourne-i utazást követően, az épp szétszéledni készülő (a tornász ötkarikás bajnok Köteles Erzsébet csak a magyar sport Trianonjának nevezte) olimpiai csapat tagjaként jutott fel újra a csúcsra, hogy aztán hazatérjen, és ezért hálából ellehetetlenítsék a profi pályafutását. Papp Lászlón kívül három olimpiai bajnokságot nyerni csak két kubai ökölvívó tudott: Teófilo Stevenson és Félix Savón. Ez sem olyan rossz dokumentumfilmterv!

Azonban nemcsak a nagy triplázók harmadik, nehézségekkel tarkított és garantáltan utolsó kísérlete érne meg egy alapos feldolgozást, hanem azoknak a kitartó bajnokoknak a próbálkozásai is, akik nem adták fel, amíg be nem teljesedett az álmuk, pontosabban valóra nem vált az, amire egyébként predesztinálva érezték magukat. A birkózó Polyák Imre nem is két, hanem három sikertelen csúcstámadás után vállalt egy negyedik olimpiát – már ha a sorozatban három olimpiai második hely egy birkózó esetében egyáltalán sikertelennek nevezhető. De Polyák aranyat akart, úgyhogy 1964-ben, 32 éves korában, maradva a pehelysúlyúak között, élete addigi legkeményebb felkészülésével a háta mögött már nem engedett maga elé senkit. És ugyanilyen kitartással és alázattal végigjárt ösvény vezette el Földi Imrét is a negyedik olimpiáján az első aranyérméhez 1972-ben, akárcsak Balczó Andrást a nagyon vágyott, de Münchenben már nem görcsösen akart egyéni olimpiai bajnoki címhez – utóbb talán épp ezért is sikerült neki. S a sor még hosszan folytatható lenne.

S persze ide kívánkozik Kemény Dénes vízilabda-válogatottja is, amely az ezredfordulót követően megszakítás nélkül nyert három olimpiai bajnoki címet, s ezzel hatról kilencre emelte a magyar pólócsászárság trónját tovább erősítő sportági ötkarikás aranyérmek számát. Ráadásul hasonló hármas szériára azt megelőzően csak a játékok hőskorában, 1908 és 1920 között voltak képesek a Nagy-Britanniát képviselő elődök. És ebben a triplázó csapatban volt alapember, sőt 2004-ben és 2008-ban már csapatkapitány és szellemi vezér a június 18-án elhunyt Benedek Tibor, akinek pályája egy Jordannel párba állítható hasonlóság miatt szintén erősíti a felkínált filmes analógiát. Phil Jackson, a Bikák korszakalkotó és formabontó „guruja” a sorozat egyik epizódjában részletesen kifejtette, hogyan alakította át Jordan addigi egyéni sportot űző csapatjátékos attitűdjét az új stílusú játékra átálló Chicago rendszerébe jobban illeszkedő csapatjátékossá, ám anélkül, hogy a dobóhátvéd fő erényeit ezzel eltüntette vagy megváltoztatta volna. És valami hasonló átalakulásról beszélt Kemény Dénes is a gyász óráiban, Benedek halála napján. „Hatalmas tett volt a részéről, hogy partner volt abban, hogy ne az egyszemélyes pólót folytassa, amit a korábbi csapatokban. [...] Ehelyett arra készült, hogy segítsen a csapatnak nyerni, hogy amikor esetleg aznap nem játszik kiemelkedően, a csapat akkor is sikeres lehessen.”

A Last Dance-t látva, mondjuk, ezen és a végtelen akaraterőn kívül több összekötő kapocs nincs is az önnön szorgalmát a tehetség egy válfajaként értelmező, a csapathoz a szeretet és az összetartozás irányából közelítő Benedek és a sportot és úgy általában a versengést a létezés részeként kezelő Jordan között, aki egészen más emocionális síkon is közelítette meg a csapat és a játék fogalmát.

Ha csak az nem, amit a már az elején is említett Ottlik-regényben nagy jelentőséget kapó Szent Pál-idézet jelent, kinek-kinek más és más okból – Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei, azaz Nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut utána, hanem a könyörülő Istené.