Súlyos teszti sértés – Csurka Gergely publicisztikája

„Tényleg ilyen hülye vagy? Nem tudtad, hogy a doktortól 800 ezerért lehet negatív B-próbát venni?”
A legendárium szerint kipróbált magyar olimpikon szólta le imígyen a doppingellenőrzésen rutintalanul megbukó társát, no de ez sem ma volt, s tán igaz sem volt. Az egész csak onnan jutott eszembe, hogy mostanság doppingtesztről szinte nem is hallani – momentán a koronavírusteszt vált a honi és a nemzetközi sportélet nulladik kilométerkövévé. Csak ez, ugye, teljesen másképp viselkedik, itt a pozitív után nem eltiltás jár, hanem letiltás, karantén, sajnálkozás, plusz műsorváltozás, meccshalasztás, hajtépés.
„Tényleg ilyen hülye vagy? Nem tudtad, hogy a doktortól 800 ezerért lehet negatív B-próbát venni?”
A legendárium szerint kipróbált magyar olimpikon szólta le imígyen a doppingellenőrzésen rutintalanul megbukó társát, no de ez sem ma volt, s tán igaz sem volt. Az egész csak onnan jutott eszembe, hogy mostanság doppingtesztről szinte nem is hallani – momentán a koronavírusteszt vált a honi és a nemzetközi sportélet nulladik kilométerkövévé. Csak ez, ugye, teljesen másképp viselkedik, itt a pozitív után nem eltiltás jár, hanem letiltás, karantén, sajnálkozás, plusz műsorváltozás, meccshalasztás, hajtépés.

Egyre több fontos ember mondogatja, meg kell tanulnunk a Coviddal együtt élni – meg halni is, tenném hozzá fekete humorral, de ennek egyelőre nincs itt az ideje, majd ha már kialakultak az együttélés szabályai. Addig marad a sodródás, elvégre illik komolyan venni a különféle protokollokat, bár én azért kezdem elveszteni a fonalat összességében. Hogy ugye X csapat Y számú tagja pozitív tesztet szolgáltatott. Akkor az egész csapat 14 nap karantén. Ámde közben azért tesztelik a többieket, és mindenki negatív. Kétszer is. Mégis otthon kell maradni, lappangási időn túl is. Aztán van, akinek nem. Aztán akad olyan, hogy nem volt pozitív senki, csak játszottak olyanok ellen, ahol később lett valaki pozitív, mégis az egész csapat ment a karanténba.

Amíg emiatt meccseket kell csak halasztani, az még úgy-ahogy elmegy. Habár, teszem hozzá, a vízilabda-szövetségnek például erősen betett, hogy a kupadöntő előestéjén érkeztek csupán első hallásra pozitív hírek a Fraditól – a szigeten már állt minden, videofal, dekor, díszlet, amiért ki kell fizetni a beszállítókat. Mivel pazarnak ígérkezett a program, a jegyárbevétel persze bőséges megtérüléssel kecsegtetett – mármost az a kérdés, meddig lehet szabad ég alatt tolni a végjátékot, annak fényében, hogy épp most a szolnokiaknál lett egy pozitív teszt. Mondjuk, novemberben is lehet pólózni a Hajósban, csak akkor a Millenium Masters helyett már rozmárshow-val kellene kielégíteni a didergő közönséget.

A probléma mibenléte hasonló az európai kéziszövetségnél, amely megfejthetetlen optimizmustól hajtva december legvégére tolta ki a Bajnokok Ligája final fourt – miből gondolták, hogy akkor már simán betódulhat 20 ezer néző a kölni arénába? Ahogy a német politikusok megnyilvánulásait nézem, egyelőre a focibajnokiknál mérlegelik a lelátók részleges megnyitását – no de az szabadtér. Ehhez képest az influenzajárvány előestéjén, a koronavírusnak szintén egészen kedvező téli időszak delelőjén zsúfolt telt házzal kézicsúcseseményt szeretnének szervezni – erre szokták mondani: működésképtelen elképzelése mindenkinek van. Persze itt már eurómilliókról beszélünk, és nem is kevésről: jól megy az EHF-nek, de nem annyira, hogy ennyit vissza tudjon fizetni könnyedén a kuncsaftoknak – márpedig egyre inkább érik ez a bejelentés. Nyilván össze lehet kukázni néhány olyan jogászt, akik képesek lennének levezetni, hogy ez vis maior, és nem kell visszatéríteni a jegyeket, de ez mégsem a koronavírusra vodkát és jégkorongozást ajánló Lukasenko Belorussziája. (Jelzem, épp a jövő hétvégén lett volna a hölgyek négyes döntője itt Budapesten – mondjuk, nézők nélkül tűnne még ma is reálisnak. Kérdés, úgy mennyi értelme lett volna.)

Jelenleg az egész sportvilág kármentő üzemmódban működik. Igaz, minél nagyobb üzletnek számít(anak) az adott sportág adott eseménye(i), annál húsba vágóbb kérdésekre kell felelni, és – mint az EHF-nél, például – egyre közeledik az a dátum, amikor már nem lehet tovább húzni az időt és reménykedni a dolgok jobbra fordulásában, vakcinában, miegymásban. Azaz egy dolog a versenynaptár átrendeződése, továbbá különböző metódusokkal a tavasszal félbeszakadó bajnokságok, versenysorozatok befejezése (már ahol belefér: „buborékban”, mint az NBA vagy a foci BL; szélesre tárt kapukkal, mint a jó öreg NB I) – azért az ide-odatolt viadalok esetében, illetve az újrakezdésnél szörnyen besűrűsített menetrendeknél állandóan ott lebeg a totális káosz rémképe.
Mert ugye elég egyetlen pozitív teszt, és máris borulhat minden. Vagy, és ez már durvább, egy csapat simán eliminálódik a foci BL-selejtezőjében, mert előbb az első csapatnál van pozitív eredmény, aztán a sebtiben utánuk (helyettük) kizavart fakónál is, mint az történt a Slovan Bratislavával. Röhej, de a pozsonyiaknál csak stábtagoknál „világított” a piros lámpa, játékosoknál nem, mégsem léphettek pályára. És ez a versenysorozat már az a szint, ahol nem fér bele a halasztás, meg a karantén – ha a teszten nem mész át, buktál. Mondanám, hogy néhány múltbéli megtapasztalás okán felőlünk aztán a Slovan akkor és úgy megy bele a levesbe, ahogy jólesik, igaz magyar szíve nem sajog érettük – mindjárt másként állnánk a sztorihoz, ha, mondjuk, a Fradi hősies menetelését akasztaná meg egy hasonló incidens.

Az sem rossz kérdés, hogy a BL-főtáblán is hasonlóan statáriális eljárás várható-e az UEFA részéről. Hogyha prüszköl a Real masszőrje, akkor mehet haza a csapat Isten hírivel, nulla ponttal? Vagy ott beleférhet néhány hét halasztás? És egy BL-finálét meddig tolnának?

Itt kanyarodjunk is vissza a nyitó mondathoz – kit kell megkenni azért és mennyivel, hogy az ellenfelünk két játékosánál pozitív legyen a teszt, mondjuk, a BL-főtábláról döntő meccs előtt?

A versenysportban a doppingmintavételtől az analízisig kőkeményen előírt protokoll szerint járnak el. Csak emlékeztetőül: anno mindenki tudta, hogy a fehérorosz kalapácsvetők úgy zabálják a szteroidot, mint más a rántottát, mégis sikerült a NOB ellenében pert nyerniük a Sportdöntőbíróságon, azaz nem vették el az olimpiai érmeiket. Mert a minden hájjal megkent (és a Lukasenko-féle államkasszából fizetett) angolszász ügyvédeiknek sikerült bebizonyítaniuk, hogy a levett mintájuk szállítása közben akadt nagyjából 100 méter és pár perc, amikor minden kétséget kizáróan nem lehetett bizonyítani, hogy az üvegcsékhez nem férhettek hozzá illetéktelenek. Ennyi elegendő volt, hogy felmentsék őket – az fel sem vetődött, hogy maga a minta nem pozitív, elvégre gyakorlatilag sztanozololt pisiltek, mégis: picit sérült a protokoll, és a bűnösök szabadon távozhattak.

Amíg a koronavírus-téboly addig befolyásolja a sportéletet, hogy halasztódnak meccsek, mert ugye az egészség a legfontosabb, és jobbulást kívánunk, addig a fertőzés egyszerre átok és felmentés is, okozzon az bármilyen anyagi veszteséget is, legfeljebb egy vállvonás a végső szaldó: hát, ilyen időket élünk. Ám amint eredményt befolyásoló tényezővé válik egy Covid-teszt, onnantól fogva minimum jó kérdés, mennyire kell a doppingmintákhoz hasonló, minden mozzanatot szabályozó protokollt kidolgozni, továbbá a teszteket végző intézményeket hasonló regulák közé kényszeríteni, mint a WADA által akkreditált laborokat. Ki garantálja, hogy egy sorsdöntő meccs előtt végzett koronavírusteszt iksz játékosnál minden kétséget kizáróan pozitív? Ki garantálja, hogy nem lehetett manipulálni az eljárást? Most azt fel sem vetve, hogy mennyire megbízhatók az adott tesztek, nem megy-e véletlenül félre valami, amiről azért hallani nem is egy hírt.

A doppingmintáknál legalább az analízisre mondhatjuk azt: a gép egyre kevésbé téved, annyi tapasztalat alapján hangolják be. A Covid-19-ről azt halljuk, most már tényleg egyre többet tudunk róla, bár mindig akad valami újdonság – egyben azonban bizonyosak lehetünk: mivel kevesebb mint egy éve ismerjük, messze nincs róla annyi tapasztalat, mint doppingkörökben, mondjuk, a szteroidokról. Ez a sodródás maga: többféle teszt van, többféle helyen végzik, vérből is, garatban és orrban turkálva is (nekem utóbbihoz volt szerencsém – ha még három másodpercig matatnak az orrlyukamban, letüsszentem az asszisztensnőről a védőruhát). Egyikre esküsznek, másikat fikázzák, de nagyjából kimondható: a CAS szintjén egy jól fizetett jogászcsapat simán szétcincálná bármely teszthez kapcsolódó protokollt.

Ugyanakkor precedens van arra, hogy ezen dőlt el futballmérkőzés – pontosabban a teszt határozott a végeredményről, nem a játékosok harcoltak meg érte a pályán. Ez volna az együttélés első bimbózó időszaka, rózsaszín felhőcskékkel? Aztán majd jön az, amikor az éj leple alatt taknyos vattapálcikákat cserélnek másfajta maszkos emberek kevésbé őrzött laborok mélyén, hogy napkelte után hamarosan kiderüljön, egy csapat emiatt bukta az óriási tétre menő, ám a pozitív(vá váló) tesztek miatt lefújt összecsapást? Vagy a másik véglet: akkora pénz forog kockán, tévéseknél, jegyárbevételnél, hogy egy fejes közli egy zárt ülésen, nem akar pozitív eredményt látni semmiféleképpen? Mondjuk, egy Super Bowl előtt? Azaz felőle akár pöröghet is a vírus, ha a bevételszámláló is ugyanezt teszi?

Dopping- és minden más frontról pontosan tudjuk, mekkora gazemberségeket képesek egyesek elkövetni az eredmény érdekében – kétségünk se legyen afelől, hamarosan a koronavírustesztek manipulálása is piaci alapon zajlik majd. Sebaj, megtanulunk együttélni ezzel is, nem?