Szilágyi Dorottya: Mások cukinak tartották, ahogy magyarul beszélek, én cikinek

– Szóval az ausztrál iskolákban szörfözni tanítják a gyerekeket?
– Így van, sőt, a vitorlázást is oktatták. Ausztráliában volt olyan tantárgyunk, amelynek keretében szabadtéri sportokat próbáltunk ki, az úgynevezett outdoor education. Tíz héten keresztül minden kedden és csütörtökön szörfözni vittek minket, és emellett a vitorlázás alapjait is elsajátítottuk. A vizsga háromnapos táborozásból állt, huszonnyolc kilométert sétáltunk, olykor a homokban, máskor a hegyekben, de inkább szórakozás volt, mint oktatás.

– A tinédzserévei nagy részét Ausztráliában töltötte, de előtte Dél-Afrikában és Új-Zélandon is eltöltött néhány esztendőt. Gyerekként örült annak, hogy világot láthat, vagy nehezen szakadt el a barátaitól?
– Mindhárom országban könnyen barátkoztam, nagyon szerettem az ottani embereket, de minden váltásnál arra gondoltam, hogy új világot ismerhetek meg, ami gyerekfejjel nagyon izgalmasnak tűnt. Ugyanakkor mindhárom országban vannak barátaim, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Inkább a nővéremet viselte meg a sok költözés, ő nehezebben szakadt el a barátaitól.

– Ausztráliában is élvezte az életet, a vízilabdával mégis felhagyott egy időre.
– Talán mert annak idején túl hamar kezdtem el pólózni. Kisgyerekkorom óta rendszeresen lejártam az uszodába, és mivel édesapám vízilabdaedző, mindig kiemelt figyelmet kaptam. Emiatt aztán tanulásból, edzésből és alvásból állt az életem, és kicsit megcsömörlöttem. Szerettem volna több időt tölteni a barátaimmal, kimozdulni, közös programokban részt venni. Ráadásul korábban a nővérem is pólózott, de miután abbahagyta, rengeteget szabadideje lett, ezt pedig irigyeltem tőle. Eleinte csak néhány hónapra akartam leállni, hogy a nyarat ne edzésekkel töltsem, aztán kétéves kihagyás lett belőle.

– A napsütéses, ausztrál hétköznapokból hogyan tudták visszarángatni a medencébe?
– Tizenhat éves voltam, amikor a Dunaújváros mostani edzője, Mihók Attila meglátogatta a szüleimet. Tudta, hogy abbahagytam a vízilabdát, de mivel korábban látott játszani, mindenképp beszélni akart velem. Én persze a szobámban ültem a számítógép előtt, anyu hiába szólt, hogy vendégünk érkezett, nemigen hozott lázba. Amikor később lementem köszönni, édesapám és Attila is rám nézett, és közölték, hogy üljek le. Ekkor már sejtettem, hogy készül valami, és végül Mihi olyan meggyőzően beszélt, hogy képtelen voltam nemet mondani.

– Az ausztráliai élet után milyen érzés volt belecsöppenni a dunaújvárosi hétköznapokba?
– Eleinte nem mertem megszólalni. A gyerekkorom nagy részét angol nyelvterületen töltöttem, emiatt rosszul raktam össze a magyar mondatokat, akcentussal beszéltem, és bár a lányok cukinak tartották, ahogy beszélek, én inkább cikinek éreztem. Ezért az első idényem nagy részében szinte csak az amerikai csapattársammal beszéltem, féltem a magyar nyelvtől, az írás és az olvasás sem ment könnyen. Ez az ifiválogatottnál változott meg, ott már kénytelen voltam magyarul beszélni. Ráadásul a hétköznapi kifejezéseket is meg kellett tanulnom, mert amikor először hallottam a fekvőrendőr szót, elkezdtem kifelé tekingetni a kocsi ablakán, és kerestem az úton fekvő egyenruhás rendőrt. A többiek szerint aranyos volt, de én inkább kellemetlennek éreztem.

– Pedig a beszédén semmilyen akcentust nem érezni.
– Mostanra sokat változott a helyzet, már kevésbé félek megszólalni, vagy interjút adni. A tavalyi, hazai rendezésű vizes világbajnokságon viszont a meccsek után nem véletlenül húztam fel mindig a köpeny kapucniját, és siettem gyorsan az öltözőbe. Akkor még nem éreztem ennyire biztosnak a nyelvtudásomat.

– Utolsó éves gimnazistaként került Ausztráliából Magyarországra. Az érettségi mekkora kihívást jelentett?
– Hatalmasat. Kint úgy épül fel az iskolai rendszer, hogy tizedikes korodban eldöntheted, melyik négy-öt tantárgyból szeretnél érettségizni, a többit elhagyhatod. Mivel sosem szerettem a matekot, kilencedik után búcsút mondtam neki – emiatt aztán itthon fél év alatt kellett az egész gimnáziumi tananyagot megtanulnom. A válogatottbeli csapattársamnak, Gurisatti Grétának a nővére rengeteget segített, a tanárok is támogattak, úgyhogy végül sikerült leérettségiznem.

– Kettős állampolgárként mennyit gondolkodott, hogy melyik válogatottat válassza?
– Tizennégy évesen a Csendes-óceáni Játékokon szerepeltem az U16-os ausztrál válogatottban, így nincs kizárva, ha kint maradok, a felnőtteknél is számítanak rám. Ugyanakkor ha ott maradok, talán sosem folytatom a vízilabdát... Nem tudom, hogyan alakult volna az életem, ha Mihók Attila nem látogat meg minket, de miután hazajöttem, egyértelmű volt, hogy a magyar színeket választom.

– A modellkedés sosem vonzotta? A közösségi oldalára feltöltött képei alapján ebbe a világba is belekóstolt.
– Mindig magas lánynak számítottam, és miután abbahagytam a vízilabdát, az izom is hamar eltűnt rólam. Akkoriban egy rövid ideig kipróbáltam magam a kifutón, de sosem akartam ebből megélni. Fotózkodni a mai napig szeretek, szívesen mondok igent a különböző felkérésekre, de továbbra is vízilabdázóként tervezem a jövőmet.

– A nőiesség mennyire fontos a hétköznapokban? Sok időt tölt a tükör előtt?
– A hétköznapokban nehéz erőt vennem magamon. Mivel rengeteg időt töltünk a vízben, nem látom értelmét annak, hogy kiegyenesítsem a hajam, vagy sokat sminkeljek – pláne hogy nem is tudok rendesen sminkelni. A lányos területeken egyébként van némi lemaradásom, mert a magas sarkút sem tudom rendesen hordani, és a körmeimet sem tudom szépen kilakkozni. Ha viszont választani kellene, inkább csinosan öltözöm fel, mint sportosan.

– Gondolom, ezt barátja, a Nyíregyházán kosárlabdázó Bus Iván sem bánja. Hogy ismerkedtek meg?
– A tavalyi universiadén találkoztunk először, a szabadidőnkben egyre többet beszélgettünk, és miután hazajöttünk a tornáról, itthon folytatódott a történet. Csaknem tíz hónapja vagyunk együtt, és bár a távolság miatt szezon közben csak heti egy-két napot tudtunk együtt tölteni, így is jól működik a kapcsolatunk. Akár jól játszom, akár rosszul, ő mindig ugyanúgy szeret, a következő idényben pedig Egerben vízilabdázom majd, úgyhogy közelebb leszünk egymáshoz.