Miért tetszett Boltnak a beceneve? „Csak egy villanás, és már el is tűntél”

Usain Bolt első edzője Pablo McNeil, Bobby Brown, Darland Clarke és Christopher Mitchell volt, mert Jamaicában bevett gyakorlat, hogy egy fiatal, tehetséges atléta edzéseit többen irányítják. A patinás amerikai Penn Relays nevű versenyen ő is kezdte megérteni, mit jelent ünnepelt sportolónak lenni, és nagyon tetszett neki az ezzel járó felhajtás. A Nassauban megrendezett 2002-es karibi versenyen nevezték először Villám Boltnak (Lightning Bolt), miután versenycsúccsal nyerte meg a 200 és a 400 métert is, valamint aranyérmet szerzett a 4x400-as váltóval.

„A helyi média már akkoriban is Thunder Boltnak (Mennydörgés) hívott, s ezzel mindig cukkoltak a haverjaim – emlékezett vissza Usain. – De a Villám Bolt becenév egészen más volt, ennek én is láttam értelmét: csak egy villanás, és már el is tűntél. Ahogyan átértem a célvonalon a kétszázas döntőben, a közönség egyre hangosabban skandálta: Villám Bolt! Villám Bolt! Király volt!”

Nem véletlenül nőtt ekkora sztárrá a jamaicaiak szemében, 2002-ben tizenöt évesen nyert aranyat a húsz év alattiak atlétikai világbajnokságán. Igaz, idősebbnek nézett ki, öt centi híján két méter magas volt, de akkor is csak egy tinédzser. Ezen a világversenyen érzett magán először és utoljára nyomást, hiszen rengeteg figyelem hárult rá, mert a vb-t Kingstonban, Jamaica fővárosában rendezték. Egy másik hazai sprinterrel, a nála fél évvel idősebb Anneisha McLaughlinnal együtt a jövő sztárjaként emlegették. Hatalmas súlyt helyezett Boltra, hogy a korosztályos ranglistán övé volt az ötödik leggyorsabb idő a világon, és mivel az előtte álló négy riválisa nem ment el Kingstonba, hirtelen abszolút esélyessé lépett elő.

„Miközben mentünk ki a kétszázas döntőre, a Nemzeti Stadion alagútjában már borzalmasan ideges voltam, amikor meghallottam, hogy a tömeg a nevemet skandálja. Csak tizenöt éves voltam, nem tudtam kezelni a helyzetet. A kezem remegett, a szöges cipőmet zavaromban az ellentétes lábamra húztam fel, és mire visszacseréltem, már nem maradt időm a bemelegítő sprintekre. Azt hittem, ebből katasztrófa lesz” – emlékezett Bolt.

Bár utolsóként robbant ki a rajtgépből, és bevallása szerint az egész verseny olyan volt, mintha lassított felvételt nézett volna, a hazai szurkolók óriási erőt adtak neki, és végül négy métert vert a mezőnyre, amivel a valaha volt legfiatalabb junior-vb-győztes lett.

Még egy, Bolt későbbi pályafutását meghatározó esemény történt: győzelme után ösztönösen tisztelgett a közönségnek, mint egy katona, s a tömeg visszatisztelgett neki. Innentől kedve Bolt folyamatosan viccelődött a szurkolókkal, mert rájött, őket is jó bevonni a győzelme ünneplésébe, hogy érezzék, ők is részesei a Usain Bolt-show-nak. A tinédzsernek aláírások százait kellett kiosztania a verseny után, az emberek egymás sarkát taposva gratuláltak neki, és életében először került az újságok címlapjára.

„Tizennégy éves korom óta képviselem Jamaicát, ezért nagyon hazafias érzelmű vagyok – vallotta be. – Mindig is nagyon szerettem a hazámat, az embereket, és nagyon büszke voltam, ha egy világversenyen aranyat nyertem az országnak.”

Ezután Bolt életében az atlétika került az első helyre a tanulással szemben, a középiskolában mentort jelöltek ki mellé, aki heti két-három alkalommal segített neki a tanulásban. A mentor az akkor még az adóhivatalban dolgozó Norman Peart volt, akivel olyan baráti és bizalmi kapcsolat alakult ki közöttük, hogy később a menedzsere lett.

A 2003-as ifjúsági világbajnokság már sokkal könnyebb volt neki, hiszen „csak” a tizennyolc évesek között kellett nyernie. Toronymagas esélyesként érkezett Kanadába, amivel ő maga is tisztában volt, ezért a döntő előtti este a győzelmi táncát gyakorolta a tükör előtt. Bár győzött, a tánc végül elmaradt, a haverjai ugyanis el sem mentek megnézni a döntőjét, inkább vásárolgattak a szomszédos plázában, Bolt egyedül meg nem akart táncikálni a közönség előtt. El is ment a kedve az egésztől, négyszáz méteren nem akart rajthoz állni, ezért azt hazudta az edzőinek, hogy hasmenése van. Elhitték neki.

Ebben az évben elhagyta a szülői házat, és a fővárosba, Kingstonba költözött, ahol főállású atlétaként profi lett, négyéves szerződést kötött a Pumával, amely nemcsak a jamaicai atlétikai csapatot szponzorálta, hanem innentől kezdve Bolt egykori középiskoláját is.

„Úgy érzem, a Puma elég olcsón megkapott, végül is én voltam a legjobb junior sprinter a világon. Gyakran ugratom azzal a menedzseremet, miért nem tárgyalt keményebben” – mesélte később nevetve Bolt. Peart olyan lett Usainnek, mint a szülei – a menedzser nem szerette, ha bulizni jár, és sokat ostorozta amiatt, hogy nem él profi sportolóhoz méltó életet, gyorskajákat eszik és kosarazni jár a haverjaival. Az érvelésével csak egy gond volt: Bolt így is legyőzött mindenkit.

Usain Bolt 2004. április 11-én, 17 évesen és 234 naposan 19.93 másodperccel megdöntötte a juniorvilágcsúcsot 200 méteren a karibi játékokon, és a mai napig ő az egyetlen juniorkorú atléta, aki a távon húsz másodperc alá került. Olyan időket ért el tizenhat évesen, amilyeneket az amerikai legenda, Michael Johnson csak húszévesen.

A Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) őt választotta az év feltörekvő sztárjának, bár a 2003-as párizsi világbajnokságon kötőhártya-gyulladás miatt nem tudott indulni. A 17 éves Bolt annyira megijedt, hogy látáskárosodás miatt abba kell hagynia az élsportot, hogy Németországig utazott, hogy meggyógyíttassa magát a világsztárokat kezelő híres Hans-Wilhelm Müller-Wohlfahrttal.

A következő idénye volt a mélypont, a 2004-es junior-világbajnokságon nem tudott indulni címvédőként lovaglóizom-sérülés miatt, az athéni olimpián pedig a negyedik előfutamban csalódást keltő 21.05 másodpercet futott, amivel nem jutott tovább – abban a futamban egyébként a magyar Pauer Géza 21.02-vel legyőzte.

„Nem érdekelt az olimpia, mert tudtam, hogy az egész csak elvesztegetett idő – így Bolt. – Otthon rengeteg kritikát kaptam, mert valami nagy eredményt vártak tőlem, és hiába magyaráztam nekik a sérülésemről, Jamaicában senkit sem érdekelnek a kifogások. Kitalálták, hogy szerintük nem voltam elég elkötelezett.”

Ennek ellenére Boltnak esze ágában sem volt elhagyni Jamai­cát. Sorra utasította vissza az amerikai egyetemek ösztöndíjajánlatát, és inkább a kingstoni műszaki egyetemet választotta. Profiként az első edzője Fitz Coleman volt, akivel nem jött ki jól, úgy érezte, túlterheli, amit hátproblémái, lovaglóizom- és Achilles-ín-sérülése is jelzett, és szerinte erre ment rá a 2004-es éve. Nem szerette az edzéseket, mert a tréner rendszeresen hosszabb távokat futtatott vele, és bár jelezte neki az aggályait, hogy szerinte így nem tudja kihozni magából a legjobbat, Coleman nem hallgatott rá.

Ezért 2005-ben edzőt váltott, és a jamaicai csapatot irányító Glen Millsszel kezdett együtt dolgozni, aki korábban a világbajnok Kim Collinst, a világbajnoki ezüst- és bronzérmes Dwain Chamberst is edzette, és aki egészen más karakterű tréner volt. Egyrészt nyugodtabb, másrészt megbeszélte a feladatokat az atlétáival, és együtt döntötték el, mi a jó, s Boltnak éppen erre volt szüksége. Nem kellett hozzá sok idő, hogy Usain teljesen megbízzon új mesterében.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. november 23-i lapszámában jelent meg.)