Kinek a nyakába akasztotta az érmet Görbicz? Hogy jött a Böhn-dobálás?

– Hogyan ünnepelt a hazaérkezés után?
– Mosással.

– Na...
– Tényleg. Hétfőn elment majdnem az egész nap az utazással, este talán félórát beszélgettem a családdal, aztán bedőltem az ágyba, úgy is maradtam reggelig. Akkor nekiláttam a nagymosásnak, azóta meg megint a család, meg főleg a keresztfiam van a középpontban. Az érmet is az ő nyakába akasztottam először.

– Ott van a legjobb helyen.
– Bizony, meg majd a karácsonyfa alatt!

– Eszerint nagyon büszke rá.
– Hát hogyne lennék?! Még mindig nagyon boldog vagyok, hogy meg tudtuk szerezni, és szerintem így lesz ez sokáig.

– Meg lehet fogalmazni, mitől különleges ez a bronzérem?
– Talán mert senki sem számított rá, hogy megszerezzük, pláne ebből a csoportból indulva, ilyen sorsolással.

– Előre sosem jósol, de utólag megkérdezem – ön sem remélte?
– Amikor megláttam a sorsolást, az első gondolatom az volt, hogy kemény, nagyon kemény a csoportunk, de ha továbbjutunk a lehető legtöbb ponttal, még valami jó is kisülhet belőle. Mondjuk a horvátok elleni meccset előzetesen behúztam győzelemnek... De nem baj, végül úgysem számított, hiszen utána sikerült felülmúlnunk a németeket és a spanyolokat. Amikor meg továbbjutottunk a csoportból, már mi is optimisták voltunk, mondván, a románokat meg az oroszokat csak megverjük!

– A nehezebbik fele bejött. Hogyhogy ennyire biztosak voltak benne?
– Biztosak azért nem voltunk, de októberben Romániában voltunk felkészülési tornán, láttuk, hogy nagyban fiatalítanak. Aztán kiderült, hogy az Európa-bajnokságra mégis a rutinos játékosok jönnek. A meccs előtt tartottam is tőlük, ám a győzelmünk talán pont ezért jelentős fegyvertény. Bár utána az oroszoktól elszenvedett vereség kissé elkeserített.

– Pedig annak a meccsnek nem volt különösebb jelentősége.
– Nem, ugyanakkor tudat alatt bennünk volt, hogy nem számít be sehová, és nem tudtuk ezt kizárni – pedig ha másként alakul, talán a norvégok elleni elődöntő sem ilyen meccs lett volna. Persze az is igaz, hogy ha ott is kihajtjuk magunkat, akkor meg ki tudja, bírtuk volna-e a hosszabbítást a bronzmérkőzésen.

– Az előtt nyugodt volt?
– Éreztem az erőt a csapatban. Előzetesen volt bennem némi aggodalom, elvégre a szerbekkel játszottunk ki-ki meccset, ráadásul ők hazai pályán szerepeltek, és korábban láttunk olyat, hogy ez némi külső segítséget is eredményez, de a pályán már csak az járt a fejemben, hogy ezt meg kell nyernünk. A szerbek sokkal jobban kihajtották magukat az elődöntőben, mi meg még bírtuk erővel. Utána pedig talán mondanom sem kell, mennyire boldogok voltunk.

– Azt mondják, az ön ötlete volt, hogy dobálják fel Karl Erik Böhnt.
– Így igaz.

– Tervezte?
– Spontán jött. Láttam, hogy ott üldögél a padon, mint aki fel sem fogja, mi történt, gondoltam, dobáljuk fel, hátha akkor elhiszi. Meg éreztetni akartam vele az iránta érzett tiszteletünket, szeretetünket, azért, ahogy viszonyult hozzánk, ahogy bánt velünk, ahogy végigvezetett minket ezen az úton. De ugyanígy feldobálhattuk volna Siti Beát, a két gyúrót, a dokit, az erőnléti edzőt, vagy bárkit a stábból, mert ők is mind emberfeletti munkát végeztek, nagyon sokat köszönhetünk nekik.

– Tudja, melyik meccsről nem beszéltünk? A Montenegró elleniről.
– Mert nem voltam ott.

– Hogyan viselte?
– Kegyetlen volt. De az az igazság, hogy amikor elkaptam ezt a vírusfertőzést a szállodában, volt egy olyan éjszakám, amely után biztos voltam benne, hogy egy-két napig nem fogok kézilabdázni, annyira legyengültem. Összesen annyit mozogtam, hogy lementem a csapathoz két percre a hotelben, de fel is zavartak, hogy rossz rám nézni, azonnal feküdjek vissza az ágyba.

– Egyáltalán látta a meccset?
– Még szép! Pocsék volt egy szállodai szobában feküdni, mialatt a lányok a pályán küzdenek, de valójában még azt sem éreztem, hogy jó volna köztük lenni – tudtam, hogy ebben az állapotomban akkor sem vennék hasznomat.

– Úgyhogy szép nyugodtan megnézte a mérkőzést?
– Aha, persze... Egyfolytában magyaráztam a tévének, magamban beszéltem meg szurkoltam, néha kiabáltam a lányoknak, no meg szidtam a bírókat – érdemes lett volna felvenni videóra, mit művelek, bár lehet, jobb így, hogy nem látta senki… Mindenesetre óriásit küzdött a csapat, még ha nem is sikerült nyernünk.

A TELJES INTERJÚT, AMELYBEN GÖRBICZ A BEVONULÁSKOR ALKALMAZOTT ÚJÍTÁSRÓL BESZÉL, KERESSÉK A NEMZETI SPORT CSÜTÖRTÖKI SZÁMÁBAN!