„Melbourne a magyar sport Trianonja lett”

A XVI. nyári olimpiának sok akadályon kellett átvergődnie, hogy olyan kellemes nyomokat hagyjon a legtöbbekben, amilyenek maradtak utána. Először az okozott fejfájást, hogy Melbourne egyáltalán megkapta a rendezést – soha ugyanis azelőtt nem rendeztek játékokat a déli féltekén, s ezáltal az „északiak" (vagyis a világ zömének) telén. Attól tartottak a szakemberek, hogy hátrányosan érinti majd az „itteniek" formáját a szokatlan időpont.

Buenos Aires egyébként csak nagyon szoros küzdelemben maradt alul; az ugyancsak a glóbusz „alsó felén" fekvő Argentína eggyel kevesebb szempontból jelentett volna újdonságot: addig minden alkalommal Európa vagy Amerika volt a házigazda, s Ausztrália e szempontból is szűz területnek számított.

A pénzügyi fedezet körüli problémák aztán majdnem „elintézték", hogy maradjon minden a régiben, mert borzasztó lassan haladtak az előkészületek, így amikor Avery Brundage NOB-elnök 1955-ben meglátogatta a leendő helyszínt, nagyon csalódott volt, és azzal riogatott, hogy a négy esztendővel később sorra kerülő Rómába teszik át az ötkarikás csúcstalálkozót, mert még az olaszok is jobban álltak (holott pont nem a gyors munka az erősségük, tehetjük mi hozzá...).

Ez a fenyegetés egészen 1956 elejéig ott lebegett az auszik feje felett, de aztán időben összekapták magukat a november 22-i rajtra (amikor is majd II. Erzsébet brit királynő nevében férje, Fülöp herceg nyitotta meg a játékokat a város fő krikettstadionjában).

Helsinkinél öttel több, 74 ország jelezte a szereplését – ekkor viszont a politika rondított bele az előkészületekbe: a szuezi válságra adott katonai válasz (a csatornát államosító Egyiptomot megtámadta Izrael, az Egyesült Királyság és Franciaország), valamint ugyanazokban a napokban a magyar forradalom leverése még az olimpia megrendezését is veszélybe sodorta.

Ez végül nem történt meg, ám rekordrészvétel helyett kettővel kevesebb nemzet (67) képviseltette magát, mint 1952-ben, míg a versenyzők létszáma – nyilván a nagy távolságok miatt is – körülbelül a kétharmadára esett vissza a finnországinak (lényegesen az sem javít az összképen, ha a keretes anyagban leírt stockholmi lovasversenyek indulóit is beleszámítjuk).

Olyan tekintélyes államok, mint Hollandia, Svájc és Spanyolország konkrétan a szovjet intervenció miatt maradtak távol, míg Egyiptom, Irak és Libanon a közel-keleti krízis folytán. A Kínai Népköztársaságnak, amely épp az előző alkalommal debütált, a Kínai Köztársaság néven szereplő Tajvan jelenléte nem tetszett, a hatalmas ország ezért bojkottált (1984-ig nem is tért vissza).

Érdekes színfolt volt ugyanakkor, hogy most először indult egyesített csapatként a szintén két részre szakadt Németország nyugati és keleti fele – az ilyesfajta közösködésre még kétszer voltak képesek, utána beindult a saját útján a presztízsszempontok által vezérelt NDK-s sportoló- és éremgyár (a jóval nagyobb és népesebb NSZK-t is messze maga mögé utasítva).

Ekkoriban viszont még együtt is elmaradtak Helsinki éremtáblájának „bronzérmeseitől", függetlenül attól, hogy a mieinknek már a kiutazás is gondot jelentett, nemhogy majd a megfelelő összpontosítás. Sportolóink az októberi forradalom bukása idején úgy döntöttek, hogy az ötkarikás játékok alatt az eredményeikkel hívják fel a figyelmet a magyarországi eseményekre. Minderről az alábbiakban a téma szakértőjét, a bevezetőben említett könyv társszerzőjét, munkatársunkat, Thury Gábort idézzük.

„Fogalmazzunk patetikusan, hazafiak voltak, pedig világnézetében egyáltalán nem számított homogénnek a csapat. Versenyzőink között ugyanúgy akadtak baloldali gondolkodású emberek, olyanok, akiknek a Rákosi-rendszer adott lehetőséget a tanulásra, sportolásra, s olyanok, akik családi vagy szociális beágyazódásuk miatt finoman szólva sem voltak a fennálló rezsim hívei. S mégis egyet akartak, hogy a »ruszkik« menjenek haza, Magyarország legyen független.

Amíg lehetett, a forradalom alatt a vízilabdázók edzésre jártak a Margitszigetre, tornásznőink a ruhapróbáról sem feledkeztek meg. De a Tatán készülő birkózók már szembesültek az erőszakkal. Lelőtt forradalmárokkal megrakott teherautó hajtott el az edzőtábor előtt, s a későbbi ezüstérmes birkózó Polyák Imre a csapattalálkozóra igyekezve döbbenten tapasztalta: a rettegett hatalom, az ávósok egyenruhájához hasonló kabátja majdnem a vesztét okozta, csak úgy tudta menteni magát, hogy a bőröndjében lévő címeres melegítőjével bizonyította, ő bizony olimpikon.

A magyarok a Prága melletti Nymburkban várták az indulást – a bérelt gépek nem szálltak le Budapesten –, ahol forradalmi bizottságot alakítottak. Benedek Gábor öttusázó azt mondta, ne fogjanak kezet a szovjet sportolókkal, mert ők mégiscsak a nagyhatalmat képviselik, amelyik letarolt egy kis országot.

Valóban: amikor a mieink a cseh fővárosból elindultak, hazánkat már megszállták a szovjet csapatok. De ahogyan Markovits Kálmán ötkarikás bajnok vízilabdázó találóan fogalmazott: »Egy orosz pólósnak, azon kívül, hogy tudta, mi történik Magyarországon, semmi köze nem volt az egészhez.«

Arról, hogy sportolóink a távollétük alatt mit érezhettek, a Népsport utólag ezt írta: »S ebben a környezetben hagyták családjukat, hozzátartozóikat, otthonukat. Vad hírek kísérték őket útjukon, s még vadabb hírek tartották állandó félelemben, idegizgalomban őket az olimpia folyamán. Minden gondolatukkal idehaza jártak, az itthoni híreket lesték. Ennek eredményeként – ha csak tudatuk alatt is, de – másodrendűvé vált számukra a játékokon való jó vagy rossz szereplés kérdése.«

Tény, az ausztrál sajtó rabszíjra fűzött magyar fiatalok Szovjetunióba hurcolásáról cikkezett, és a rémhíreket a második világháború után az új keletű világrend elől az ötödik kontinensre emigráló s ott letelepedő magyarok sem cáfolták...

Csoda-e, hogy ilyen lelkiállapotban vízilabdacsapatunk kapitánya, a forradalmi bizottság elnökeként gyászszalagos nemzeti zászlóval ausztrál földre lépő Gyarmati Dezső a szovjetek elleni meccsen összeakaszkodott Petre Msvenieradzéval – aki szerint Gyarmati nem mint vízipólós, hanem mint politikai aktivista érkezett Melbourne-be –, s a felháborodott ellenfelek egyike, Valentyin Prokopov megütötte Zádor Ervint, akinek a vérző arcáról készült kép bejárta az egész világot. A szovjet játékos, Borisz Markarov hiába nyilatkozta később, hogy Zádort nem a magyarországi események miatt ütötték meg, ezt nehéz lett volna egyenként elmagyarázni a felháborodott nézőknek...

Csoda-e, hogy ilyen körülmények között a kéziszercsapat tagja, Tass Olga az étteremben elhagyta a nemzetiszínű szalagját? S másnap hiába ment vissza az úszó Székely Évával megkeresni, nem találták. Szerencsére akkoriban még nem volt szabály, hogy a szalagok egyformák legyenek, így Tass egy szivárványszínűvel mutatta be a gyakorlatot.

Herpich Rezsőné edző ezt előre közölte a technikai bizottsággal, mondván, a szivárvány a remény jelképe, a jobb világ eljövetelébe vetett hit kifejezője, s a szín a nemzetek összetartozásának szimbóluma is.

A tornászlányok az utolsó napon szerezték az aranyérmünket, és ha sportolóink eddig a hozzátartozók iránti aggódás miatt aludtak nyugtalanul, innentől a saját sorsuk nyomta a lelküket. Sok magyar fejében ott motoszkált, vajon melyik a jó út: hazatérjen, vagy több ezer kilométerre az otthontól a szabadságot válassza? Az olimpiára akkreditált 113 versenyzőnk közül 40-en nem tértek haza.

A tornásznő Köteles Erzsébet egy későbbi interjúban tökéletes képet festett az akkori állapotokról: »Ha az itthoni vezetőség rugalmasabban kezeli az ügyet, a kint maradók fele hazatért volna. Sok értéket meg lehetett volna menteni. Ehelyett Melbourne a magyar sport Trianonja lett. «"

A játékok idején természetesen még teljes volt a csapat, és minden (koncentrációs) nehézség ellenére összességében jól is szerepelt – nem Helsinkihez képest persze, hanem az elkövetkező időkhöz mérten. Kardozóinknál ezúttal Gerevich Aladár és Kovács Pál után a harmadik „muskétás", Kárpáti Rudolf duplázott, de a közvélemény odakint nem az ő két elsőségére kapta fel a fejét, hanem Papp László triplájára.

Ökölvívónk ekkor már igazi klasszisnak számított, a közönség lázas figyelemmel követte, vajon ismét sikerrel jár-e. Különösen nagy volt az izgalom, amikor az elődöntőben Zbigniew Pietrzykowskival lépett szorítóba, a lengyel ugyanis alig három hónappal korábban legyőzte nagynevű ellenfelét.

Most azonban már annak is örült, hogy megúszta a kiütést, majd a fináléban az amerikai (valójában Puerto Ricó-i) José Torres sem tudta megakadályozni, hogy a magyar legyen a legelső háromszoros ötkarikás bokszbajnok (akit azóta is csak két kubai, Teófilo Stevenson és Félix Savón ért utol).

Öt nappal később került sor az „olimpiai vérfürdő", avagy „vér a vízben" néven elhíresült mérkőzésre, amely ugyan nem a döntő volt – vízilabdásainknak e 4:0 után még Jugoszláviát is felül kellett múlniuk (2:1-re sikerült, bár a döntetlen is elég lett volna) a címvédéshez –, viszont hatalmas érdeklődést vonzott, sőt a rendőröknek kellett megakadályozniuk, hogy a felháborodott tömeg (köztük sok emigráns honfitársunk) ne lépjen a tettlegesség mezejére a Zádor-féle sérülés nyomán.

A helyieket – és sok más nemzetbelit – egyébként nem pusztán az orosz pólósok durvulása állította mellénk, szimpátiájukat a mieink végig érezhették a versenyek során. Az ausztrálok azonban nem csupán pótcselekvés jelleggel szorítottak sokszor a magyarokért, hiszen az ő legjobbjaik sem csak statiszták voltak: elképesztően jól szerepeltek például a női sprint futószámokban, illetve úszásban.

Az atlétikát amúgy összességében az amerikaiak uralták (például a diszkoszvető géniusz, Al Oerter megkezdte a „menetelését"), ám itt most egy szovjet győztest emelnénk ki: Vlagyimir Kuc 10000 méteren (Kovács József „Bütyök" előtt), majd 5000-en is győzött, mindkétszer elverve a szintén favoritnak tartott angol Gordon Pirie-t. Volt sok más hőse is a küzdelmeknek, róluk keretes anyagainkban olvashatnak, de ami még igazán szót érdemel, az a játékok december 8-i vége.

A záróünnepélyen ugyanis az olimpiák történetében először a résztvevők nem saját csapatukkal vonultak fel, hanem elvegyülve egymás között. Az azóta hagyománnyá nemesedő formabontó búcsút egy névtelen levélben egy „kínai fiú" javasolta a szervezőbizottság elnökének, aki a NOB-bal áldását adta az ötletre.

Mint évtizedekkel később felfedte magát, egy melbourne-i születésű tinédzser, John Ian Wing volt az, aki látva a lakosság által ünneppé varázsolt rendezvény jó hangulatát, melyet ő részben azzal hozott összefüggésbe, hogy a vendégeket (nemcsak a mieinket) milyen nagy szívélyességgel fogadták – lásd a „Friendly games" elnevezést –, úgy vélte: itt az alkalom, hogy a háborúkat és az országok közti ellentéteket elfelejtve mint egy nagy nemzet éljenek a népek és az emberek.

Minden előzetes nehézség és a világpolitika hatalmas feszültségei ellenére így történhetett, hogy az 1956-os játékok a békének és a barátságnak e nagyszerű és példamutató demonstrálását hagyta örökül az utókorra.