Futballmúltunk nagy karmesterei

A középpályássorokat kezdetben három futballista alkotta, majd a középfedezet védelembe vonulásával kettőre csökkent, a hetvenes években újra hárman játszottak a sorban, aztán négyen, sőt öten is.
A magyar válogatottban kezdetben FTC-s és MTK-s ötvözetű sor alakult ki, Bíró Gyula, Károly Jenő, Vágó Antal a kék-fehérektől, Bródy Sándor, Gorszky Tivadar pedig az FTC-t képviselték. Közülük Károly volt a legnagyobb tanár, Tanár úr volt a beceneve, remekül bánt a labdával, ügyesen irányított, és nagyszerűen fejelt. Egy időben a Kertész család jelentős számban foglalta el a posztokat, hárman voltak testvérek, de hosszú válogatottbeli pályafutással csak Kertész II Vilmos büszkélkedhetett 1909 és 1924 között 47-szer játszott, többnyire a jobb oldalon, mint roppant technikás és ötletes fedezet a válogatottban. A másik oldalra a Ferencváros adott hosszú időre megbízható játékost, Blum Zoltánt. A húszas évek közepéig többnyire csak az volt a kérdés, ki játszik közöttük középen: többek között Orth György, Kléber Gábor az MTK-ból, vagy Obitz Gábor az FTC-ből.
Az újpestiek ezen a poszton komolyan csak 1924-ben jelentkeztek a szorgalmas Borsányi Ferenc révén, akinek gyakran volt partnere a ferencvárosi Bukovi Márton, vagy a több poszton is kiváló Kalmár Jenő a Hungáriából. A harmincas évek elején a Ferencváros új fiatal sora egy az egyben bekerült a nemzeti csapatba: Lyka Antal, Sárosi György és Lázár Gyula. Sárosi később már a középcsatár posztján játszott, viszont egy korábbi center, Turay József pedig középfedezetként úgymond a másodvirágzását élte. Az újpesti sort sem hagyhatta figyelmen kivül a kapitány, Seres Gyula, Szalay Antal és Szűcs György egyaránt kiemelkedően játszott. Utóbbi kettő játszott is az 1934-es és az 1938-as vb-n. A Hungária Turay mellett a bal oldalon rendelkezett klasszis futballistával, Dudás Jánossal, akit a 6:2-es londoni vereség után is egyöntetűen dicsértek az angol szakemberek.
A fedezetsor létszáma 1940-től csökkent kettőre, a kis Sárosi Béla (Gyurka öccse) és Balogh I István az Újpesttől alkotta többször a párost, ebben az időszakban volt válogatott Baróti Lajos is a Szegedből, valamint a labdazsonglőr újpesti Nagymarosi Mihály is ekkor kezdte pályafutását a legjobbak között. A háború után az FTC-s Lakat Károly követelt még helyet a nemzeti együttesben, majd 1947-ben bemutatkozott Bozsik József és Zakariás József, aki kezdetben a MATEOSZ-ból volt válogatott. Noha nem egy klubban játszottak, kiválóan kiegészítették egymást, Bozsik elsősorban a támadásszervezéssel, Zakariás a labdaszerzéssel foglalkozott, de mindketten mindenhez értettek. Az 1954-es vb-döntőig legtöbbször ők alkották a fedezetpárt, aminek elsősorban Zakariás Vörös Lobogós párja, Kovács Imre látta kárát, hiszen klasszis futballistaként csak ritkán játszhatott a válogatottban. Zakariás a döntő után kegyvesztett lett, többnyire a salgótarjáni Szojka Ferenc, vagy Bozsik klubtársa, Kotász Antal játszott a hatos mezben. Később a Vasas is delegált fedezetet Berendy Pál és Bundzsák Dezső személyében, előbbi idővel a legszívósabb emberfogóvá vált, utóbbi pedig sokszor csatárként játszott a legjobbak között.
A hatvanas évek elején a hatalmas lövőerejű újpesti Solymosi Ernő, a hangyaszorgalmú MTK-s Nagy István került a csapatba, és az alapvetően védő Sipos Ferenc is sokszor játszott fedezetet, elsősorban Solymosival párban. Bár Rákosi Gyula legtöbbször a tízes mezben futballozott, elsősorban játékszervezéssel foglalkozott, így ő is ebbe az alakzatba sorolható. A Ferencvárosban a klasszikus fedezetpárt a hatvanas évek második felében Juhász István és Szűcs Lajos alkotta, mindketten hosszú ideig oszlopai voltak a válogatottnak, elsősorban hatalmas munkabírásukkal emelkedtek ki a mezőnyből, Szűcs Lajos irtózatos erejű lövéseivel a kaput is gyakorta veszélyeztette. Mellettük két kiváló újpesti futballista, Zámbó Sándor és Dunai III Ede is több szakaszban állandó válogatott volt, valamint a kispestiek karmestere, Kocsis Lajos is – nekik az 1972-es Eb negyedik hely és az olimpiai ezüstérem megszerzésében jelentős részük volt.
Aztán új generáció érkezett, elsősorban a Ferencvárosból, Nyilasi Tibor és Ebedli Zoltán személyében, a Honvédból az örökmozgó Pintér Sándor, a Vasasból Zombori Sándor, Tatabányáról Csapó Károly és Újpestről Tóth András. Többségük ott volt az 1978-as világbajnokságon, viszont négy évvel később már csak Nyilasi volt válogatott. Spanyolországban többek között a sokadvirágzását élő Müller Sándor volt az egyik partnere, s ebben az időszakban tapsolt a fél ország a győriek pazar játékának, amelyet a Hannich Péter, Póczik József, Burcsa Győző trió irányított. Békéscsabán, és olykor a válogatottban pedig Pásztor József varázslatait csodálták.
Bozsik után több mint két évtizeddel a Honvéd visszaszerezte pozícióját a pálya közepén, olyan saját nevelésű klasszisokkal jelentkezett, mint Détári Lajos, Gyimesi László, különösen előbbinek volt jelentős része a nyolcvanas évek közepén a csapat sikersorozatában. Bognár György 1985-ben csatlakozott Détárihoz és a kilencvenes évek elejéig meghatározták a válogatott játékát. A csatárból lett középpályás Fodor Imre is sokat segített, valamint a két újpesti, Kozma István és Kovács Ervin, mindketten a védelemben és más csapatokban is előfordultak. Később Balog Tibor, Pisont István, Duró József, Limperger Zsolt és Sallói István volt meghatározó játékos a középső sorban, ahol egyre gyakrabban védők is helyet kaptak, igaz, a kilencvenes évek elején már általában öt középpályással játszottak.
Az utóbbi évtizedben Illés Béla jelentette a válogatottban az állandóságot. Klubot ugyan váltott néhányat (Haladás, Kispest, MTK), de a válogatott örök volt számára, amíg vissza nem vonult. Illés nemcsak az akciók szervezésével, befejezésével is sokszor eredményesen foglalkozott. A csapat másik oszlopa Halmai Gábor volt, aki inkább az ellenfelek támadásainak megszűrésére specializálódott. Az évtized végefelé Fehér Csaba, Lisztes Krisztián és Dárdai Pál is állandó tagja lett a válogatottnak, s már velük kezdte a második száz évét nemzeti csapatunk.