A mellébeszéléstől a mellélövésig – Malonyai Péter publicisztikája

Nem kis kárörömmel fogadom visszatérően, amikor repedezik a futballra rátelepedő közhelyek burka, mondhatnám úgy is, hogy kijön a frankó.

A közelmúltban az MTK-nál észleltem némi törést abban, hogy ugyebár a szurkolóink és mi egyek vagyunk. Az ifjú Kata Mihály csapatkapitányként még mondta a kötelezőt („Össze kell tartanunk és együtt kell kimásznunk a gödörből, reméljük, szurkolóink támogatására is számíthatunk”), némi kérés is felsejlett a mondandójában. Joggal volt visszafogott a Mezőkövesd elleni bajnoki előtt, hiszen az előző három meccsen tizenhárom gólt kapva zárt a csapat a Fradi, a Vidi és a Puskás Akadémia ellen.

A drukkerek – népmesei fordulattal élve – hoztak ajándékot, meg nem is, mert ott voltak a Mezőkövesd ellen is a nézőtéren, ám a belső kör csak a 13. percben foglalta el a helyét. Csapatuk éppen vesztésre állt (0–1), ám a vége győzelem lett (3–1) – jelképes gesztusokkal. Mert amikor Németh Krisztián egyenlített, mutatóujját szája elé illesztve intette csendre a kritikusokat, majd amikor lefújták a meccset, a játékosok nem mentek oda a lelátóhoz pacsizni a lelkes(ebb) drukkerekkel. Egyes információk szerint „belső” utasításra, az én olvasatomban bosszúból negligálták az őket ünneplőket.

Többnyire gyerekek vágytak egy pacsira, romlatlan drukkerek, akik a győzelemnek örülnek, a vereségnél kétségbeesnek, mit érdekli őket a háttér, a pillanatnak élnek. Az ő oldalukról nézve szomorú a gesztus, pontosabban a hiánya, egyébként pedig örömteli. Mert őszinte volt, vállalva, nem vállalva az indulatokat, de kitéve nekik magukat.

Mindkét oldal önmagát adta, a drukkerek a felháborodásukkal, nem mellesleg a közösségi oldalakon való korábbi üzengetésekkel, a játékosok pedig a sértettségükkel.

Nézőpont kérdése, ki hogyan vélekedik az esetről, én az őszinteség oldaláról nézem. Ahogy azt is, hogy a DVTK–Videoton (4–0) meccsen, még 1–0-s állásnál, a 64. percben lecserélt fehérvári Schön Szabolcs enyhén szólva is nehezen viselte, hogy ki kell állnia. Volt némi káromkodás, először kezet sem akart fogni edzőjével, Bartosz Grzelakkal, egyszerűen elsietett mellette. Később aztán kezet fogtak, szent lett a béke. Én pedig tisztelem Schönt – persze hogy az őszinteségéért.

Tudom, korunk főként a látszatra adó illemszabályainkra fittyet hánytak az MTK-futballisták és Schön középpályás, de tart már ott az álszentség, hogy üdvözöljek minden emberi gesztust.

Mert – és itt utasítok el egy másik bevett közhelyet – a futball is egyéni sport, csak éppen kell hozzá tizenegy ember. Tizenegyszer egy játékosból áll egy csapat, amely persze attól lehet jó, ha egyfelé húznak a fiúk, de ezzel együtt valamennyien egyénként élik az életüket. Mondják persze, hogy „remek, befogadó közegbe” kerültem, de amikor aláírták a szerződésüket, aligha a kollektíva erejét helyezték előtérbe, ahogy minden munkavállaló, ők is a feltételek és persze a fizetés rájuk eső szeletéről alkudoztak elsősorban. A futballban nincs kollektív szerződés, egyénként vállal kötelezettséget a futballista, azon van, hogy neki minél jobb legyen, mondjuk ki: minél többet keressen. Volt idő, valamikor a nyolcvanas években, amikor stencilezett papír, kipontozott helyre beírt névvel, összeggel jelentette a jogi kötést, de ez akkor sem élt a valóságban (lásd még: pénzek az asztal felett és alatt…).

Arról nem beszélve, hogy minden csapatban vannak jobb és kevésbé jó játékosok. A Fradi centere, Varga Barnabás egyedül lövi, fejeli a gólokat, az ő neve áll a jegyzőkönyvben, ő mozog a labdára. A passzokat persze kapja, de aki adja, az is a saját nevén jegyzi őket, az ő érdeme, tette, őt minősíti.

„A csapat sikere a legfontosabb” – ez a mondat szintén folyik már a vízcsapból is, de azért egy valamirevaló futballista hozzáteszi magában: „…de azért az sem baj, ha én lövöm a gólokat, én vagyok a legjobb”. Történelmi korok jöttek és mentek, de maradt az illúzió, hogy csak együtt, egyszerre, egyfelé. Leszögezem, a közös cselekvés valóban kulcs, de a főszereplők azok, akik beteszik a közösbe – önmagukat.

Más kérdés, hogy edzőnek, vezetőnek könnyebb együtt kezelni a társaságot. A gyakorlások során a nyilván beidegződésig ismételni szükséges közös mozgások mellett a futballban nem divat az egyéni képzés, egyszerűbben: az iskolázás. Én mindig a vívók példáját emlegetem, még a legnagyobbaknál is mindennapos program, hogy végigskálázzák mesterükkel a tudnivalókat. Hiszem, hogy nem haszontalan. Mert aztán a csapatban mindegyikük magabiztosabban teheti be a közösbe, ami a kezében van.

A néző, amellett, hogy drukkerként csapata győzelmére vágyik, az egyéniségekre kíváncsi. Arra, hogy mozdulatok, cselek, látványos szerelések, gólok raktározódjanak el emlékezetében ösztönösen, ám arra alkalmasan, hogy később – mondjuk, az unokájának, de ez is közhely – emlegesse őket. Ezzel persze nem találtam fel a meleg vizet, már csak azért sem, mert – duma ide, duma oda – mindig így volt. Amióta csak futball a futball – szögezem le. Az angolokról például az volt a kép a kontinensen, hogy sematikus, unalmas a futballjuk. Meglehet, így látták elődeink, ám nem ez volt az alapelv a csatornán túl. Feleki László az Arsenalnál egy évig vendégeskedve, 1938-ban így ír: „Önállóan kell gondolkozni s mégis a köz érdekében kell felhasználnia a résztvevőnek egyéni képességeit. A közös célért itt nem lépnek egyszerre, mindenki a saját egyéniségét fejleszti ki, mert így hasznosabban dolgozhat a közösség javára. Amellett szórakozik, nem tompul el, nem verik béklyóba az ember legnagyobb kincsét, az egyéniségét.”

De amikor az 1954-es világbajnokságon az NSZK elleni győztes (8:3) meccsen Werner Liebrich brutálisan harcképtelenné tette a mi Puskás Öcsinket, a nagy vetélytársnak számító brazilok egyik edzője, Luiz Augusto Vinhaes azt mondta, hogy őket is felháborította az eset, mert: „Puskás az egész sportvilágé, nemcsak a magyaroké. Hogyan is vetemedhetett valaki arra, hogy tönkretegye ennek a világbajnokságnak egyik legnagyobb egyéniségét.”

Mindez persze nem csökkenti egy-egy csapat többi játékosának érdemeit, de tetszik, nem tetszik, ahol a látvány (is) az úr, ott bizony vannak az egyenlőknél egyenlőbbek.

Ezt még akkor sem tudták jól rejtegetni, amikor a kollektíva jegyében ösztönöztek a jó teljesítményre, például nálunk, a hatvanas évek elején. Lyka Antal edző például így füstölgött: „Nem szabad Alaxait, Majzikot és a hozzájuk hasonló, most először szóhoz jutó játékosokat Albert és Göröcs mércéjével mérni. Hangolják vele a közönséget, elveszik a fiatal játékos önbizalmát” – mondta, s ezzel máris kiemelte Albert Flóriánt és Göröcs Jánost az átlagból. Nem lebecsülve a debreceni Alaxai Józsefet és Majzik Sándort, akkoriban mégiscsak a 18 éves Albert és a 20 esztendős Göröcs szolgált reménységgel a jövőre.

Ráadásul melléfogásként a Népsport terjedelmes cikkben számolt be Albert Flóri hétköznapjairól. A családjával lakik a Gömb utcában, ha esténként moziba megy, előtte hazatelefonál, meccs előtti napon otthon pihen, de azért a tüzelőt felhozza a pincéből, nőnapra csokoládét vesz a ház lakóinak. Egy kis sztárkultusz, azt bizonygatva, hogy az ifjú futballista pontosan olyan, mint a többi srác. Csak éppen a cikk megjelenésekor a válogatottban már hat meccse volt öt góllal, a Fradiban pedig 32/28 a mutatója.

Albert, Göröcs és a többi valódi egyéniség nem volt szent, de kivételezett helyzetüket kivívták, még ha időnként – kívülről nézve – vissza is éltek vele. De nem kamuztak, őszinték voltak konfliktusaik során is.

Megjegyzem a csapatukért is sokat tettek, de ki nem ejtették a szájukon, hogy a saját sikereik nem érdekesek. Meglehet, erőltetett párhuzam, de a mellébeszélés is előzménye lehet a mellélövésnek.

Pacsin innen, pacsin túl.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!