Tizenegyesek? Nem lutri!

Már két mérkőzésről is tizenegyesek döntöttek a világbajnokságon (és az angolok még csak ma este játszanak), természetesen ilyenkor játékosok, edzők és főleg kommentátorok szájából minden esetben elhangzik, hogy ez már csak „lutri", szerencse kérdése.

Hát szerintem nem az.

Akkor lenne szerencse, ha egyszerű pénzfeldobás döntene a meccs végén, mint ahogy történt az a hőskorban sok esetben, például az 1968-as Európa-bajnokság elődöntőjében(!) is. Vagy ha a játékosoknak nem a futballhoz tartozó elemmel kellene dönteniük a továbbjutásról, hanem kosárra dobással, rúdugrással, sílövészettel vagy akár kő–papír–ollóval.

Ehhez képest a tizenegyespárbajhoz csupa olyan képesség, készség kell, amely a labdarúgásból fakad, a mérkőzés 90 és 120 perce alatt is szükség van rá.

Hiszen mi dönt? A játékosok mentális állapota, fizikai állapota, megfelelő elméleti felkészültsége (hogy készült-e a kapus a rúgókból, illetve a rúgók a kapusból) és persze a technikai képességeik, a rúgók és a kapusok részéről egyaránt.

És milyen elemekből áll össze általánosságban egy futballcsapat minősége, amely eldönti a mérkőzés sorsát? Pontosan ugyanezekből: technikai képzettség, taktikai (elméleti) felkészültség, fizikai állapot, mentális állapot (ideértve a fegyelmezettséget is).

Természetesen egy csapat teljes képességkészletéből a tizenegyespárbaj csak egy szűk szeletet használ, nem az egészet, és éppen ez enged jóval nagyobb szerepet a szerencsének, mint a 90-120 perces nyílt játék – ez vitathatatlan. De mégiscsak a fenti képességek döntik el a büntetőket is – míg egyébként a 90 perc végeredményét is igen nagyban, más csapatjátékokhoz képest lényegesen nagyobb arányban határozza meg a szerencse. (Nem mellesleg, éppen ezért a futball a világ legnépszerűbb játéka, mert itt a szerencsének nagyobb a szerepe, a gyengébb csapat képes ellensúlyozni a képességbeli hiányosságait az erősebbel szemben. Kosárlabdában, kézilabdában elképzelhetetlen például, hogy egy Németország erősségű csapat kikapjon egy Dél-Korea erősségűtől.)

A fenti képességekből leggyakrabban a mentális erő szokott dönteni, pontosan ezt láthattuk a spanyol–orosz meccsen, ahol a koncentráltabb házigazdák ezzel kerekedtek a szétesettebb spanyolok fölé. Ilyenkor jön elő el a különbség a kisfiúk és a férfiak között, vagy ahogy a horvát–dán meccs után a több büntetőt is (végső soron feleslegesen) hárító dán kapus, Kasper Schmeichel is mondta, a tökösebb játékosok tudják megnyerni a csapatuknak a párbajt.

De ne felejtsük el az előbb említett elméleti felkészülést sem: Jens Lehmann sportszárba dugott cetlije legendássá vált a2006-os német–argentinmeccsről, ez volt talán az első eset, amikor a nagyközönség számára is nyilvánvalóvá vált a rúgók és a kapusok tanulmányozásának fontossága. Luka Modric most a horvát–dán utánazt mondta, hogy a meccs előtt sokat elemezte Schmeichel védéseit, majd hozzátette, hogy miután így is elrontotta az első tizenegyesét, többet nem tesz ilyet. Egyetemi oktatásom során számos olyan hallgatóval találkozom, aki bevallása szerint napokig készült egy vizsgára, mégsem tudott ott egy szót sem kinyögni, de ez nem azt támasztja alá, hogy nem is érdemes tanulni, hanem hogy jobban kell csinálni. Modric is vélhetően nem figyelt elég jól, vagy nem tudta a tanultakat a rúgásnál a gyakorlatban is megvalósítani, hiszen biztosan nem azt szűrte le a látottakból, hogy Schmeichelnek gyengén, laposan, a kapu közepe és oldala közé félútra érdemes rúgni a büntetőt.

A 120 perces meccsek után (különösen a világ- és Európa-bajnokságok meccsdömpingjében) értelemszerűen nagy súllyal esik latba a fizikai állóképesség, hiszen többek közt a rúgások technikai megvalósítását is nagyban befolyásolja. Azt pedig nem kell különösen magyarázni, mennyit számít a megfelelő rúgótechnika a tizenegyespárbajban – ha megvan hozzá a kellő mentális-fizikai erő.

A mérkőzés végi tizenegyesek ráadásul (akár a képességek döntik el, akár a puszta szerencse) kétségkívül minden vb és Eb legnagyobb drámái, legizgalmasabb pillanatai közé tartoznak, bármi legyen is a végkifejletük. Az 1994-es világbajnokságon az európai újságírók elsőre elszörnyedtek, amikor azt látták, hogy a sportággal sokszor még csak ismerkedő házigazda amerikai szurkolók hogyan örülnek, amikor a hosszabbításban már nem esik gól, és végre jöhetnek a büntetők: amit az európaiak közül sokan a futball megcsúfolásaként, kicsavarásaként éltek meg, az az amerikaiak számára a soccer legizgalmasabb, legérdekfeszítőbb része volt.

És persze a büntetőknél jobb megoldás még mindig nincs a döntetlenek gyors, azonnali és egyszerű eldöntésére – minden más megoldás (mint a például az amerikai MLS-ben az elején még alkalmazott, de aztán eldobott rávezetés, ahol egy támadó viszi a kapusra a labdát) hosszabb és bonyolultabb, és nem feltétlenül csökkenti le szignifikánsan a szerencsefaktort sem.

A tizenegyespárbaj kimenetele tehát nem a szerencsén, hanem – mondjuk így – a csapatok szűkebb képességkészletén múlik; a 120 perc alatt pedig mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy erre se legyen szükség.