Vb nincs, bukott a kapitány: az USA-nak is megvan a maga Andorrája

Egy labdarúgó-válogatott, amelyik lemarad a világbajnokságról.

Egy (illetve két) arrogáns, a maga tökéletes ítélőképességében megingathatatlan szövetségi kapitány.

Futballisták, akik a válogatottban olyan szerepekbe kényszerülnek, amelyek megoldására nem alkalmasak, de nincs helyettük más.

Kiöregedő klasszisok, akik helyett nem sikerült újabbakat kinevelni.

Közepes, az európai élklubokban rendre megbukó játékosok, akik aztán inkább hazakullognak a biztos pénz reményében.

Egy átlagos bajnokság, fenntarthatatlan üzleti modellel és kivételezett csapatokkal.

Egy futballszövetség rengeteg üzletemberrel és kevés valódi futballelmével, egy szebb napokat is látott, egyszerre kapitányként és sportigazgatóként dolgozó német szakember kétségesen működőképes koncepciójának fogságában.

Futballakadémiák, amelyek a tehetségek mindenáron történő kinevelése helyett a pénzszerzésben utaznak.

A játékosok képzése helyett gyors eredményekre hajtó, sok pénzért gyengén felkészített utánpótlásedzők.

Egy irracionális futballközvélemény, amely történelmi-politikai okokból irreálisan méri fel az aktuális válogatott képességeit, és minden részsikerbe belekapaszkodva világraszóló eredményeket vizionál.

Egy újabb, húsba vágó kudarc, egygólos idegenbeli vereség egy harmatgyenge, fél amatőr ellenféltől.

Az első riadalomban némi kármentés az „amúgy minden rendben, csak nem volt szerencsénk” vonulatból, majd fogadkozás, hogy most aztán tényleg mindent rendbe teszünk.

Ismerős?

Nem, ez nem az az ország, amelyikre most gondolnak, és amelyikben jó eséllyel épp tartózkodnak is. Hanem az Amerikai Egyesült Államok.

De a történet tőlünk nézve is tanulságos.

AMI NEKÜNK ANDORRA, NEKIK TRINIDAD

Itt az Amerika-mellékletünk nem New York-i szerkesztőségében nyilván kedvelünk és figyelünk minden amerikai sportligát, de igyekszünk nem kritikátlanul szemlélni őket.

És hát ami az amerikai labdarúgást meg az MLS-t illeti, vannak gondok.

Ezt nemcsak mi mondjuk, hanem a valóság is erről árulkodik: a sportág épp most kapott hatalmas pofont, miután a válogatottnak – 1986 óta először – „sikerült” nem kijutnia a világbajnokságra, mert nem bírt az első négy közé kerülni a CONCACAF-zóna hatcsapatos selejtezőcsoportjában, az utolsó meccsen Trinidad és Tobago kutyaütőitől is kikapva.

De mi történt?

Természetesen ez sem egy egyszerű probléma egyszerű megoldásokkal – a tüneteket (igen, a magyarországihoz hasonló tüneteket) fentebb felsoroltuk.

AZ Ő NÉMETJÜK SEM JÓ NÉMET

Kezdve egyből a korábbi szövetségi kapitánnyal, a német Jürgen Klinsmann-nal, aki még 2011-ben kapott teljhatalmat, majd 2014-ben még a nyolcaddöntős kieséssel záruló vb előtt hosszabbítottak vele.

Ő rendkívül éleslátóan és hangosan kritizálta az amerikai futballrendszert, beleértve az MLS-t, vagyis a profi bajnokságot, feltúrta a világfutballt honosítható focistákért – ugyanis főleg a játékosanyaggal volt elégedetlen –, bátor terveket szőtt, és a legalsótól a legfelső szintig mindenbe beleszólt, tévedhetetlenül, megfellebbezhetetlenül. Sunil Gulati amerikai focivezér le volt nyűgözve Klinsmann személyiségétől, így eszében sem volt kételkedni.

Csakhogy túl arrogánsnak bizonyult a tényleges eredményeihez, és mint az egyszeri hegedűművész, aki a prímás szerint „az asztalnál meghalna”, az oldalvonalnál gyalázatosan működött.
Amikor a Mexikó elleni egyik selejtező előtt a semmiből megálmodott 3–5–2-es felállásban hajtotta vágóhídra a csapatát, és a 4–0-s vereség közben a játékosainak kellett könyörögniük neki, hogy váltson taktikát, már érezhető volt, hogy vannak gondok, és amikor a 2018-as vb selejtezőit is két vereséggel kezdte, kirúgták.

Az utódja a korábbi sikerkapitány, Bruce Arena lett, aki ugyan az első négy meccsén összeszedett nyolc pontot a sorozatban, aztán elhagyta a szerencséje, ami a múlt heti, Trinidad elleni lebőgésben csúcsosodott ki. És amely után azt bírta mondani, hogy minden a legnagyobb rendben, és ez csak afféle kisiklás volt – de azért volt benne annyi tartás, hogy két napra rá lemondjon.

ALIG VANNAK KLASSZISOK

Persze nem csak az ő hibája volt a kiesés – az egy csodagyereket, a Dortmundban légióskodó Christian Pulisicet leszámítva nincsenek nemzetközi szinten klasszis játékosai, a csapatnak pedig nincs identitása és koherens stílusa, azon kívül, hogy „Lelkesen Hajt A Piros-Fehér-Kék Színekért és Amerikáért”.

A bajnokság, az MLS egyszerűen nem nevel ki ilyeneket.

Így aztán ahogy a magyar válogatottban is boldog-boldogtalan játszott már jobbhátvédet, Arena is az elvileg támadó szélső Graham Zusit tette oda, a kapuban nem tudott elszakadni a veterán hőstől, a Király Gábortól egyetlen szürke mackónyira lévő Tim Howardtól, a csapatkapitány Michael Bradleyből, egy jóságos iparosból pedig szervező zsenit próbált faragni, nem különbözve attól, ahogy Nagy Ádám járt nálunk, csak mert képes pontosan passzolni. Ám az Arena-féle keret egyébként is alig különbözött a 2014-es vb-csapattól, a veteránok pedig már nem voltak képesek újabb nagy rohamra.

De hogyan is lettek volna, amikor ilyesmire már nincsenek rászorulva?

Klinsmann mindig azt hangsúlyozta, hogy az amerikai focistáknak európai élbajnokságokban kellene edződniük, eközben az MLS – amely a kiemelt kategóriájú sztárjátékosokat leszámítva költéseiben nagyjából a belga bajnokság környékén helyezkedik el – mindenféle szabálykivételekkel szépen hazacsábított mindenkit, hátha az eladhatóbb helyi hősök kicsábítják az embereket a stadionokba, ha már a kiöregedett, levezetni érkező nemzetközi klasszisok Kakától Pirlóig nem. Így igazolt Michael Bradley például a Juventus hívása ellenére Torino helyett Torontóba, a Sunderlandet odahagyó Jozy Altidore csapattársaként – hogy csak a válogatott két kulcsemberét említsük.

És ennyi már elég volt: a konkrét labdarúgás színvonalát tekintve közepes bajnokság, közepes játékosok, közepes eredmények – tiszta sor.

Kérdés, az amerikaiak tanulnak-e ebből.