Az ember, akihez a hokitörténelem egyik leghíresebb fotóját kötik

 

Tegye fel a kezét, aki vetett egy pillantást fenti fényképünkre, és nem azt gondolta reflexből, hogy tömegverekedés után lihegnek a hokisok!

Pedig nem azután, és nem is lihegnek.

Hanem kontaktlencsét kerestek.

A jégkorong-történelem leghíresebb fotójának azt tartják, amelyen Bobby Orr a levegőben úszik, miután belőtte a győztes találatot az 1970-es Stanley-kupa-döntő 4. mérkőzésének 4. harmada (másképpen a hosszabbítás) 40. másodpercében, méghozzá 4-es számú mezben, és az ellenfél 4-ese állította röppályára közben. Minden hokikedvelő lelki szemei előtt megjelenik e jelenet, ha mesélik, ezért ez a fotó a leghíresebb – na de, ami itt, fent látható, az szoros második!

NHL-ALAPÍTÓTAGOK NÉGYKÉZLÁB

E pillanatot 1962. március 11-én kapták el, amikor a Toronto Maple Leafs érkezett NHL-rangadóra a Black Hawkshoz, amit akkor még két szóba írtak, ráadásul nem a United Centerben, hanem a jó öreg Chicago Stadiumban játszották a meccset, amit a Globe and Mail „lendületesnek és erőszakosnak”, a Toronto Star meg „keménynek és kellemetlennek” írt le.

A Leafs játékosa, Bob Nevin talált be először, ám Bill Hay még a szünet előtt kiegyenlített. A második harmadban Tim Horton visszavette a vezetést a Torontónak, amely Red Kelly gólja révén 3–2-re nyert is, hiába, hogy a Chicagóban útban pályafutása első 50 gól/idényes mérföldköve felé Bobby Hull a 44. gólját is bevágta a finisben.

A lényeg pedig ekkorra úgyis megtörtént.

Még 1–1-nél, a második harmadik hatodik percében történt, hogy a sarokban az egyik védő hadakozott Nevinnel, aki ettől összeesett, a bekk rázuhant, és feltápászkodása közben még egy balhorgot is odanyomott, amit a bíró nem látott. Persze azért Nevin is felemelkedett lassan, de nem indult el semerre, hanem egy helyben görnyedt csupán, és segítségért kiáltott. Megállt a játék és a teljes mezőny a jégre lépett – hogy megkeresse a kiesett kontaktlencséjét.

A jelenetből a Toronto Star karikatúrát is rajzolt.

Mert hát ott kúszott-mászott négykézláb két NHL-alapító klub összes játékosa és a nézők is segíteni igyekeztek a pályán kívülről. Érdemes most alaposabban megnézni a fényképet: balról a második üvegtáblánál egy drukker segítő szándékkal mutogat, a palánknál kutató bíró mellett térdeplő fehér 11-es maga Nevin, jobbra, a térdén tenyerelő sötét 5-ös számú ellenfél Jack Evans.

Neki köszönhetjük az egészet.

WALES, TEXAS, AMERIKAI MANCHESTER

Mert az lehet, hogy a kanadai Nevin kétszeres Stanley-kupa-győztes (és lett volna háromszoros is, ha idény közben nem cserélik el a New York Rangershöz, ahol csapatkapitány és klublegenda lett), 18 évet játszott az NHL-ben, ahol 1212 mérkőzésen 760 pontot szerzett, mégis „csak” a remek kanadai hokisok népes táborát erősíti. Evans viszont karakter volt.

Nyilvánvalóan kezdjük azzal, hogy nem kanadai, még csak nem is amerikai, hanem walesi származású: Garnantban, más források szerint Morristonban született 1928. április 21-én, amelyek kőhajításnyira vannak az angol labdarúgó-bajnokságban, a Premier League-ben szereplő Swansea déli tengerparti városkájától.

A környéken a történelmi walesi nyelvjárásban elnevezett települések sorakoznak (úgymint Cwmtwrch Isaf és Uchaf, Cwmllynfell és Ystradgynlais és Pontarddulais…), így nem csoda, hogy Evans nem is beszélt angolul, mikor a család emigrált Kanada közép-nyugati tájékán fekvő Albertába.

Az általános iskolában tanult meg angolul, de a Walesből hozott érdekes ajakmozgása miatt úgy formálta az angol szavakat, mint Amerika délvidékén élő lakosság, úgyhogy Texas-államból rövidítve „Tex” lett a beceneve.

Tizennégy éves koráig nem is jégkorongozott, viszont tagadhatatlanul szorult bele tehetség, mert húszévesen már az egyik legtöbbre tartott ifjú hátvédként vett részt az 1948-as Memorial Cupon, és kisvártatva szerződtette a New York Rangers.

Eleinte persze az AHL-ben pallérozódott, majd hatodik-hetedik bekk volt a nagyoknál, azaz hol játszott, hol nem, de mire 1958-ban elvitte a Chicago, azért már stabil NHL-es lett. Négy évig játszott a Hawksnál, amellyel 1961-ben maga is Stanley-kupa-győztes lett – a következő szezonban az All Star-mérkőzésen is felléphetett.

Innen már lefelé vezetett az út, 1964-ben útjára engedte a Hawks, de ő még egy évtizedet lehúzott alsóbb osztályokban, majd edzőnek állt – ám trénerpályafutása legfőbb jellemzője, hogy olyan csapatoknál dolgozott, amelyek elköltöztek és/vagy megszűntek...

Először a WHL-es Salt Lake Golden Eaglesnél az év trénere lett, átmehetett az akkor NHL-es California Golden Sealshez, amellyel viszont egyetlen idényt töltött Oaklandben, mert anyagi gondok miatt a klubot átköltöztették Clevelandbe és átnevezték Baronsra. Ám ez sem oldotta meg a gondokat, két esztendővel később a klub beolvadt a Minnesota North Starsba.

Evans öt évvel később a Hartford Whalersnél csatlakozott vissza az NHL-be, és amíg 1988-ban ki nem rúgták, egy helyben dolgozhatott, azt pedig már nem élte meg, hogy 1997-ben a Whalersből is Carolina Hurricanes váljon, mert 1996. november 10-én elhunyt Manchesterben, de persze nem a szülőfalujához közelebbi brit Manchesterben, hanem a Connecticut állambeliben.

Mindenesetre a halála évfordulóján, pénteken arra emlékeznek sokan, hogy a fenti kép témája neki köszönhető, hiszen ő volt az ellenfél, aki kiütötte Nevin kontaktlencséjét.

Kár, hogy a közmegegyezéssel ellentétben valójában nem ő volt az elkövető, hanem Dollard St. Laurent.

SOK STANLEY-KUPA, NULLA TALÁLAT

Joseph Dollard Herve St. Laurent-nak nemcsak a neve gyönyörű, hanem a karrierje is, hiszen ötszörös Stanley-győztes: az első négyet a Montreallal nyerte, az utolsót pedig a Chicagóval 1961-ben, Evans csapattársaként.

Az 1961–1962-es szezon után leküldték a farmcsapatba, ahol eltörte a lábát, és véget ért a pályája, de legalább azt tisztába tette a történelem azóta – pontosabban Stephen Smith a Puckstruck című könyvében –, hogy ugyan nem szerepel a képen, valójában ő ütötte ki Bob Nevin kontaktlencséjét.

Amit sosem találtak meg, egyébként.