MLB: felkerült a korona, visszavonul az „Új Mr. Október”

„Muchas gracias, béisbol!”

E szavakkal jelentette be visszavonulását a The Players' Tribune hasábjain Carlos Beltrán – aligha szükséges lefordítanunk.

A Puerto Ricó-i baseballjátékos története álomszerű véget ért, az MLB-ben eltöltött kereken húsz esztendőt, hét csapatot és számos egyéni díjat felölelő remekbe szabott pályafutását World Series-győzelemmel koronázta meg: nála jobban senki sem érdemelte meg a bajnoki címet!

RÖPLABDA, BASEBALL?

Pedig nem volt mindig egyértelmű, hogy profi baseballjátékos lesz.

A Manatíban született fiatalembernek kezdetben a baseball mellett volt egy még nagyobb szerelme is, a röplabda, nem sok hiányzott, hogy a parkettet és a hálót válassza – végül édesapja győzte meg egyszerű, ámde megdönthetetlennek tűnő érvvel.

„Apu amatőr baseballos volt Puerto Ricóban, csakúgy, mint a bácsikáim és a bátyám – a baseball alapvetésnek számított a családban, ahogy a legtöbb helyen a hazámban. Én mégis a röplabdáért rajongtam! – emlékezett Beltrán. – Délutánonként baseballoztam, onnan röpizni mentem. A gimiben pedig csak tovább nőtt a röplabda iránti érdeklődésem. Ez nem azt jelenti, hogy a baseballt nem szerettem, egyszerűen csak a röpi valahogy… más volt! Ráadásul nagyon jól is ment. Aztán egyszer apa leültetett, és azt mondta: »Carlos, hány Puerto Ricó-i röplabdázót ismersz, aki eljutott az Egyesült Államokba?« Erre nem tudtam mit felelni. »Rendben! És hány baseballjátékost?« Belőlük viszont rengeteg volt. Apa sohasem erőltetett rám semmit, csupán annyit mondott, szerinte nagy lehetőség van bennem. A döntést rám hagyta.”

Beltrán elengedte a röplabdát, a baseballt választotta, és minden bizonnyal ez volt élete legjobb döntése. Az MLB-ben szereplő Kansas City Royals foglalta le a játékjogát az 1995-ös drafton, és ahogy az lenni szokott, először a farmcsapatban – abból is a második számúban, a harmadosztálynak megfelelő MiLB Double-A-ben szereplő – Wichita Chargersben kapott lehetőséget. Története innentől vett fordulatot.

„1998-at írtunk, amikor apa, anya és a bátyám eljöttek Wichitába, hogy megnézzenek egy fontos rájátszásmeccsen. Ám kikaptunk, kiestünk, úgyhogy szomorúan elkezdtem összepakolni, hogy induljak vissza a családommal Puerto Ricóba. Aztán a menedzserem, John Mizerock bejött, és azt mondta, még ne menjek, egy telefonhívást vár. Csalódott voltam, fáradt, a családom várt rám – csak haza akartam menni, hogy jövőre majd folytatjuk. Ekkor megcsörrent John telefonja. Felvette, váltott néhány szót, majd letette és annyit mondott: »Gratulálok, Carlos! Mész az MLB-be!« Én meg csak álltam ott, és egyre csak azt kérdezgettem: »Mi van?!«”

Csodálkozása érhető volt: a legritkább esetben szokott előfordulni, hogy valaki egyszerre két osztályt ugorjon, és úgy hívják fel a nagycsapatba, hogy egyszer sem lépett pályára az MLB tartalékbajnokságának számító MiLB Triple-A-ben. Hát, Beltránnal előfordult – ő pedig meghálálta a bizalmat.

ELEGÁNSAN SOKOLDALÚ

Odafönt hamar kiszorította a Royals középső védőjét, Johnny Damont, pedig nem gyakori, hogy rögtön egy újonc foglalja el a baseball egyik legfontosabb és legnehezebb posztját, hiszen amikor a csapat védekezik, a középső ember irányítja a védelmet, másrészt mivel ő fedi le a legnagyobb területet, kivételesen gyorsnak kell lennie, jó reakcióképességgel és reflexekkel, és az elkapott labdát is tűpontosan kell odahajítania a bázisokon álló védőtársnak.

A fiatal Beltrán ütni is úgy tudott, mint kevesen, azaz a támadások során is alapemberré vált: hagyján, hogy kétkezes ütőként az ütőereje és ütőszázaléka is kivételes volt, de olyan könnyed eleganciával tudta elütni a felé dobott labdákat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne – nem az.

Emellett a bázislopás „műfajának” is nagy királya volt: ő a liga történetének ötödik olyan játékosa, aki a 400 hazafutást és a 300 lopott bázist is elért, egyúttal az ún. 30–30-as klub 38 tagjának egyike – ők pedig azok, akik egyazon szezonban elérték a legalább 30 hazafutást és a 30 bázislopást.

Mindennél többet elmond képességeiről és pályájáról, hogy a legjobb védőnek és a legjobb támadónak járó díjat is elnyerte – előbbit háromszor, utóbbit két ízben…

A hab a tortán, hogy mindig akkor tudta a legjobbját nyújtani, amikor a legfontosabb volt, azaz a rájátszásban: olyan domináns produkcióra volt képes a playoffban, mint a legendás Reggie Jackson, aki emiatt megkapta a Mr. Október becenevet – Beltrán meg őutána lett az „Új Mr. Október”.

Carlos Beltrán karrierjének legjobb jelenetei:

A TÖKÉLETES LEZÁRÁS

Mégis, sokáig úgy tűnt, hiába az egyéni sikerek, csapatszinten képtelen felérni a csúcsra.
2004-ben tagja volt a főcsoportdöntőig menetelő, majd ott elbukó Houston Astrosnak, míg 2013-ban a St. Louis Cardinalsnál játszott, amely bejutott ugyan a World Seriesbe, ott viszont hatmeccses párharcban alulmaradt a Boston Red Soxszal szemben. A finálét Beltrán sérülten játszotta végig, miután a második meccsen egy hatalmas elkapással megakadályozta az azóta szintén visszavonuló legenda, David Ortiz grand slamjét, de a vetődésbe belesérült.

Ezután próbálkozott a kirakatcsapat New York Yankeesnél és a Texas Rangersnél is – visszavonulása után máris bedobták a nevét a Yankees lehetséges új vezetőedzőjeként –, de mindhiába, a bajnoki cím csak nem akart összejönni – egészen mostanáig.

Ezt viszont megírni sem lehetett volna szebben: Beltrán 39 évesen visszatért egy szezonra a Houstonhoz, és a sors végre igazságot szolgáltatott neki, a fináléban hétmeccses thrillerben legyőzték a másik nagyágyút, a Los Angeles Dodgerst, a Puerto Ricó-i klasszis így 40 évesen, utolsó szezonjában ért fel a csúcsra, s igazi bajnokként vonulhatott vissza, miként azt nagyon megérdemelte.
A sors iróniája, hogy épp ebben az évében nem produkált semmi olyan extrát, mint amilyet tőle megszoktak, de hát kit érdekel ez?!

Bajnok lett, és neki már amúgy sem kellett semmit bizonyítania.