NHL: nem mindig az életkor vet véget a karriernek – videó

Aki volt valaha bármilyen sportágban profi játékos, tudja, hogy egy profi játékosnak mindene a sport. És mint ilyen, azt is pontosan tudja, hogy egy-egy fájó vereségen túl két olyan tényező van, amely egy profi sportolót leginkább megvisel az életben. Az egyik a sérülés és az abból fakadó lelki hullámvölgyek, a másik, amikor eljön az idő, és meg kell hozni a végső döntést a visszavonulásról.

DEREK DORSETT ÉS SORSTÁRSAI

De van egy harmadik verzió, valamennyi közül a legrosszabb: e kettő kombinációja, amikor valakinek egy nagyon súlyos vagy több sorozatos sérülés töri derékba fényes karrierjét.

Márpedig a jégkorongban ez nemegyszer előfordul.

A játék sebessége és intenzitása, az ütközések mennyisége és ereje, az embertelenül sok mérkőzés miatt a sérülések jóformán elkerülhetetlenek – persze ezek súlyossága, gyakorisága az, ami nagyon nem mindegy.

Az NHL-ben szereplő Vancouver Canucks csapata a héten tett váratlan bejelentést: klasszis csatára, Derek Dorsett mindössze 30 esztendősen, a szezon kellős közepén kénytelen visszavonulni, mert ismét kiújult nyaki porckorongsérve, amellyel évek óta kínlódik, és már többször is operálták. Dorsett sajnálatos esete nyomán most összegyűjtöttük a legnagyobb NHL-csillagokat, akik ugyancsak sérülés miatt voltak kénytelenek idő előtt felhagyni pályafutásukkal, vagy akiknek sokkal több volt a karrierjükben, mint amennyit kihozhattak belőle.

PRONGER SZEME, SAVARD FEJE

Kezdjük máris az egyik legnagyobb klasszissal és az egyik legemlékezetesebb esettel, Chris Pronger (bal)esetével.

Az NHL elmúlt húsz évének egyik legjobb hátvédje, a betonkemény óriás tagja a Triple Gold Clubnak nevezett elitnek, vagyis akik Stanley-kupát, olimpiai és világbajnokságot is nyertek, ezzel együtt ki tudja, meddig játszhatott volna még, ha 2011-ben, a Philadelphia Flyers csapatkapitányaként nem szenved borzalmas balesetet egy Toronto elleni bajnokin. Fatális véletlen volt: a leafses Mihail Grabovszkij éppen lövéshez készülődött, azonban ütője a mozdulat során annyira szerencsétlenül vágódott fel, hogy tolla éppen szemen találta az előtte álló Prongert. A liga egyik legkeményebb bekkje fájdalomtól üvöltve tántorgott le a pályáról, egyik társa így emlékezett az esetre: „Még most is a fülemben hallom a sikolyát. A legkeményebb védő volt, akit ismertem, sohasem mutatta, ha fájt valamije – talán ezért is volt a legijesztőbb élmény, amelyet valaha átéltem.”

Pronger szeme jelentős mértékben roncsolódott, szinte teljesen elveszítette perifériás látását, az orvosok pedig az eset után nem sokkal azt mondták neki, olyan a szeme, mint egy hatvanéves emberé. Visszatérésről természetesen szó sem lehetett, mi több, a kanadai ikon nemrég bevallotta: „Van, hogy a mai napig megijedek, ha a gyerekeim odafutnak hozzám, hogy megöleljenek, mert egyszerűen nem látom őket, ha oldalról közelítenek.”

Nem ennyire drasztikus, de legalább ennyire szomorú Marc Savard esete is.

A zseniális, a Boston Bruinsszal Stanley-kupa-győztes csatárt 2010-ben vadászta le az NHL történetének egyik leggusztustalanabb „játékosa”, az akkor éppen Pittsburghben barbárkodó Matt Cooke, akinek Savard csak egy volt számtalan áldozatai közül: bevett szokásához híven „vak oldalról” ütközte le brutálisan ellenfele fejét, ezzel lőttek is Savard szezonjának. És bár a következő évben visszatért, egy másik, Matt Hunwick nevű hentes végleg elintézte a karrierjét egy hasonlóan alattomos ütközéssel. Az eset azért is keltett nagy felháborodást, mert az akkor a Colorado Avalanche-ben szereplő Hunwick előtte Bostonban játszott, így testközelből, klubtársként nézte végig az egy idénnyel korábbi ijesztő jelenetsort...

Marc Savard a mai napig az úgynevezett agyrázkódás utáni szindrómában szenved: bevallása szerint rosszabb periódusaiban van, hogy inkább átalussza a napot, mert annyira szenved a fénytől.

ÉLETMENTÉS, ÉLETRE TÖRÉS

Igaz, NHL-mércével mérve messze nem voltak akkora klasszisok, mint a fenti játékosok, de feltétlenül idekívánkozik még két név.

Trent McCleary a Montreal Canadiens nehézfiúja volt, 192 meccsén összekapirgált 23 pontja mellett leginkább 134 kiállításpercével tűnt ki. És bár mondják, hogy aki kardot ragad, kard által vész el, azért senkinek sem kívánjuk, amit neki kellett átélnie. 2000-ben, egy Philly elleni bajnokin próbált bevetődve blokkolni, ám Chris Therien lövése éppen a torkán találta el. A gégéje „rommá” tört, nem tudott lélegezni, a tüdeje összeesett, még a csarnokban fel kellett nyitni a légcsövét, hogy levegőhöz jusson; rohammentővel szállították kórházba, ahol életmentő műtéten esett át. Hogy az élete mennyire kevésen múlott, mutatja, az orvosoknak olyan gyorsan kellett cselekedniük, hogy még a korcsolyáit sem volt idő levenni – az operáció ideje alatt McCleary végig teljes hokifelszerelésben volt...

Szerencsés, hogy életben maradt, de a beavatkozás után 15 százalékkal csökkent az oxigénfelvételi képessége, így esélytelen volt, hogy folytassa profi sportolói pályafutását.

Steve Moore, a tehetséges fiatalember harmadik szezonját töltötte a Colorado Avalanche-nél, amikor 2004-ben olyat tett, amit azóta bizonyára mindennap újra és újra megbán: a Vancouver elleni meccsen csúnyán leütközte a Canucks sztárját, a góllövőlista akkori éllovasát, Markus Naslundot, aki agyrázkódást szenvedett. A bírók viszont nem ítéltek semmit – nem úgy Naslund csapattársa, Todd Bertuzzi, aki az egy hónappal később esedékes „visszavágón” a sötét középkori szemet-szemért elvtől vezérelve állt bosszút. Szándéka egyértelmű volt: a meccsen minden előzmény nélkül egyszer csak Moore után eredt, majd a lehető leggyávább módon, hátulról leütötte a védtelen, a támadásra nem számító játékost, aki a földre zuhant, Bertuzzi pedig még ott is csépelte.

Az eredmény: azonnali eszméletvesztés és három törött nyakcsigolya, aminek következtében Moore sohasem léphetett többé pályára. És bár a bűnös másnap rendkívüli sajtótájékoztatón könnyek között kért bocsánatot a játékostól, annak családjától és mindenkitől, az eset annyira kirívó volt, hogy az ügy a pályán kívül, a bíróságon folytatódott. Bertuzzit bűnösnek találták, bár az ítélet egészen röhejesnek volt mondható, hiszen megúszta nyolcvan óra közmunkával – ennyit ért az, hogy valakinek tönkretette a karrierjét.

Moore ezenkívül 68 millió dolláros kártérítésre perelte, de végül peren kívül megegyeztek.