Téli olimpia: két állás a sport mellett – így nyertek az amerikai hokisok

„Amúgy egy nyomi vagyok” – közölte az olimpiai döntő hőse.

És a húszévesen immáron ötkarikás aranyérmes Maddie Rooney (akinek Wikipedia-oldalán a posztjánál a „kapus” helyett az szerepel, hogy „védelmi miniszter”, amióta egy jó humorú internetező átírta az online enciklopédiában) annyiból valóban igazat mondott, hogy egyébként fél például a pókoktól, és valójában szívére tett kézzel a sötétben sem érzi magát valami komfortosan.

HÚSZ ÉVE HIÁBA KÜZDÖTTEK

Egy olimpiai döntőben, az aranyéremről döntő szétlövés hatodik párjában viszont annál inkább. Pedig a tét még a helyzethez képest is óriási volt: a minden alkalommal esélyesként induló amerikai válogatott ebben az évezredben még nem nyert aranyat. Négy éve négy percre volt tőle, amikor 2–0-ra vezetett a fináléban az örök rivális Kanada ellen, mégis kikapott a hosszabbításban; 2010-ben csak tükörsimán veszített; 2006-ban meg szégyenszemre már az elődöntőt elbukta szétlövéssel a gyengébb svédek ellen. Pedig az elmúlt tíz világbajnokságból nyolcat az amerikaiak nyertek meg, de az ötkarikás arany csak nem akart összejönni. Az addig is parádés, küzdelmes, kemény és izgalmas pjongcsangi döntő szétlövésében azonban a hatodik párban Jocelyn Lamoureux-Davidson egy (illetve legalább három) szédületes csuklómozdulat után eltette a korongot a magyar származású kanadai kapus, Shannon Szabados mellett, majd a saját bevallása szerint elvileg „nyomi” Maddie Rooney hárította az utolsó kanadai kísérletet, és ezzel húsz év óta először az amerikaiak nyerték meg a téli olimpia női hokitornáját.

Önmagában ennyi lenne a történet. De ez a történet egyáltalán nem önmagában áll: egy csapatnyi nőről szól, akik sokat kockáztatva és nem kis áldozatokat hozva kiálltak saját magukért és egymásért, eközben annyira összekovácsolták őket a nehézségek és küzdelmek, hogy ennek eredményeképp a húszéves átkot is képesek voltak megtörni. A hosszabbítással együtt nyolcvanpercnyi hoki után vidáman tréfálkoztak a kispadon, elvégre nekik már nem volt mitől félniük. Néztek szembe ennél nagyobb nehézségekkel is, és együtt, összefogva ott is győzni tudtak.

AZ UTCÁRA SEM MEHETETT KI

Az olimpiák egyik szépsége az, hogy a legtöbb érem, a legtöbb helyezés, a legtöbb sportoló mögött találni egy inspiráló történetet, egy nehéz, szenvedéssel teli időszakot, hősiesen megvívott harcot, amelynek köszönhetően eljutott egyáltalán a legjobbak közé – és hogy utána mit ér el, az még csak ezután következik. Nem volt ez másképp az amerikai hokisoknál sem.

Jocelyn Lamoureux-Davidson, a szétlövés egyik hőse ott volt két elbukott olimpiai döntőben, és harminchoz közeledvén már családot szeretett volna, de a férjével hosszas tépelődés után úgy döntöttek, még egyszer, utoljára nekifut az aranynak. A csapatkapitány Meghan Duggan, aki élete legboldogabb pillanatának nevezte a pjongcsangi diadalt, négy éve cipelte magával a vancouveri és a szocsi kudarcot, és nem volt hajlandó belenyugodni: ahogy mondta, „Amikor mindennap addig szenvedsz a futópadon, ameddig csak el nem hányod magad, nem arra gondolsz, hogy na, most a második helyért dolgozol.”

Amanda Kessel, a Stanley-kupa-győztes pittsburghi hokis, Phil Kessel húga, mellesleg az egyik legjobb női hokis a világon, pedig két évet hagyott ki egy agyrázkódás után. Hónapokig csak orvoshoz mehetett ki a lakásából, és annyira tompává vált az elméje, hogy összetett beszélgetéseket sem igen tudott lefolytatni, arról nem is beszélve, hogy az izomzata gyakorlatilag élsportra alkalmatlanná épült le – innen kellett talpra állnia. De nem adta fel a küzdelmet, és a legutóbbi két évet már ismét a pályán töltötte.

De a legkeményebb harcot nem a kudarcokkal, a sérülésekkel, a csalódottsággal vívta meg az amerikai női hokiválogatott, hanem a rendszerrel, elsősorban is az amerikai hokiszövetséggel és az olimpiai bizottsággal, amelyeknek az aranyesélyes sportolók nem is másod-, hanem sokad rendűnek számítottak a férficsapathoz – meg egyáltalán a legtöbb sportolóhoz – képest.

KÉT ÁLLÁST KELLETT VÁLLALNIUK

Persze a női hokit sosem fogják összekeverni intenzitásában, sebességében, keménységében egy hasonló szintű férfimeccsel, és alapesetben a két szakág népszerűsége is összemérhetetlen, de ettől még az amerikaiak méltatlan körülmények között készültek. Tavaly márciusban, a hazai rendezésű vb előtt pedig úgy határoztak, egyéves hiábavaló, színfalak mögötti tárgyalás és alkudozás után kiállnak magukért: közölték, hogy nem vesznek részt a tornán, ha nem javulnak a feltételek.

Azt ugyanis nehéz lett volna vállalhatónak nevezni, hogy összesen féléves, havi ezerdolláros fizetést kapnak egy olimpiai ciklusra (hogy közben egyéb tornák, világversenyek vannak, az lényegtelen), a külföldi útjaik során 15 dollár a napidíjuk (a férfiaké 50, amúgy), rosszabb szállodákban és szerényebb körülmények között utaznak. Ráadásul a férfiakkal ellentétben ők még a profi ligában sem keresik meg a betevőt: a négycsapatos csúcsbajnokságban, az NWHL-ben épp tavaly vágták vissza a fizetéseket, átlagban a hivatalos amerikai minimálbér alá. Így aztán legtöbben másod-, sőt harmadállásokat vállaltak az élsport mellé – Jocelyn Lamoureux-Davidson például személyi edzőként és hokiedzőként dolgozott napi tíz órát a jégkorongedzések mellett.

Az egész bojkott célja nem is az volt, hogy azonnal tekintsék egyenrangúnak a férfi- és a női hokit. A játékosok a tisztességes megélhetésért és az eddigi nullától különböző figyelemért emeltek szót (ha már világbajnokokként öregbítik az amerikai hoki hírnevét), meg a totálisan elhanyagolt teljes női szakág támogatásáért. És ezért képesek voltak kockára tenni az egész karrierjüket, mindent, amibe előtte tizenöt-húsz évet fektettek.

A hokiszövetség persze a legrosszabb válaszlépést tette: lesöpörte az első javaslatokat, hátha a játékosok csak blöffölnek, és megpróbált egyetemi játékosokból, a keretből kimaradókból összeverbuválni egy másik válogatottat a világbajnokságra – ám az egész hokis társadalom összezárt, így a terv csődöt mondott. Sőt, élsportolók és hírességek tucatjai álltak ki a harcos hokis lányok mellett, végül három nappal a vb előtt a szövetség is beadta a derekát. Megemelték a fizetéseket, egyéb díjakat, és alapot hoztak létre a női szakág támogatására, az utánpótlás nevelésére.

A nők tehát kockáztattak, de nyertek – amint aztán a világbajnokságon és az olimpián. Talán mégsem olyan „nyomik”…