Foster sportpályafutása elég visszafogott volt, 2001–2002-ben a Western Ontario Hockey League-ben szereplő Petrolia Jets kapusa volt, majd 2002 és 2006 között a Western Michigan University együttesét erősítette, de utolsó szezonjában már csupán egy meccsen kapott lehetőséget. Tizenkét év után aztán a semmiből a csúcsra ért, nem is akárhogyan.
A könyvelőként dolgozó egykori sportoló egy amatőr kapusokból álló csoport tagjaként szinte minden hazai mérkőzésen ott szurkolt. A csoport vállalta, hogy minden chicagói mérkőzésre kijelöl valakit, aki vészkapusként beugrik, ha nagyon nagy a baj.
Azért az NHL-ben erre elég ritka lehetőség adódik, Foster a szezon során 15 alkalommal is elmondhatta már magáról, hogy akár játszhatott is volna. Ezúttal azonban tovább jutott a feltételes módnál: éppen úton volt a csarnokba, amikor hívást kapott a csapattól, hogy készüljön, mert be kell öltöznie a Winnipeg Jets elleni mérkőzésre.
A bemelegítés során ugyanis megsérült az első számú kapus, Anton Forsberg, majd a harmadik harmadban Collin Delia is kidőlt, így Fosternek be kellett korcsolyáznia az utolsó 14 és fél percre.
A vészkapus azonban nem roppant össze a súly alatt, 90-es mezében jégre lépve mind a hét kapura tartó lövést kivédte, és a 6–2-es győzelmet követően 21 ezer néző az ő nevét skandálta.
„Mindig van esély, de azért az ember nem gondolja, hogy ez megtörténhet vele. Holnap felébredek, felveszem az ingem, és munkába indulok. De ez a mostani történet valami olyasmi, amit sohasem fogok elfelejteni, ez egy álom” – nyilatkozta.